Nagyböjti gondolatok: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok irgalmas!” Lk 6,36-38

Az irgalmas szamaritánus (Adam Elsheimer, Louvre)

Első pillanatra azt gondolnánk: Jézus arra biztat, hogy legyünk készek a megbocsátásra. Talán a Miatyánk emlékezetes kérése is eszünkbe jut: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Csakhogy az a görög szó, amelyet magyarra irgalmassal szokás fordítani, nem csak s talán nem is elsősorban a bűnös iránt tanúsított nagylelkűség kifejezésére való. Az irgalmas szamaritánus például nem a megbocsátásban jeleskedett, hanem azzal vált nevezetessé, hogy észrevette azt a vérbefagyott embert a jerikói út mentén, akit a rablók kifosztottak és összevertek. Észrevette, s magáénak érezte a baját, egyszerűen, ügyesen segített rajta (Lk 10,30-37). Az Ószövetség alapján vissza lehet nyomozni ennek a szónak a héber eredetijéig és aszerint az irgalmas az, akinek „megesik a szíve” a bajbajutotton.

A keresztény hagyomány századokon át tisztelte azokat, akik vagyonukat, életüket a szegények, betegek, nyomorultak istápolására szánták. A nagy tabló alapján, amelyet Jézus az utolsó ítéletről rajzolt, szívesen beszéltek az irgalmasság testi cselekedeteiről: éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni, mezíteleneket felruházni, fogságban lévőket kiváltani, betegeket látogatni, utasoknak szállást adni, holtakat eltemetni (Mt 25,31-46). Melléjük hamarosan összeállították a párhuzamos felsorolást az irgalmasság lelki cselekedeteiről: bűnösöket meginteni, tudatlanokat tanítani, kételkedőknek jó tanácsot adni, élőkért és holtakért imádkozni, szomorúakat vigasztalni, igazságtalanságokat békén tűrni, ellenünk vétőknek megbocsátani.
Számon tartották a Hegyi beszéd ígéretét is: „Boldogok az irgalmasok, mert (az ítélet napján) irgalmasságra találnak” (Mt 5,7 vö.: Lk 6,38).

„A szegények mindig veletek lesznek” - mondta Jézus a betániai vacsorán (Jn 12,8). Nem jelenti ez azt, hogy akkor kár is küzdeni a javak minél igazságosabb elosztásáért. Azt azonban igen, hogy az igazságosság önmagában kevés. A szeretet nem őszinte nélküle, de önmagában ő is képtelen az emberi élet rendezésére. El kell jutnunk odáig, ahová Jézus hívogat, hogy ahol szükség van rá, ne csak egyenlő mértékkel mérjünk, hanem „túlcsordulóval” (Lk 6,38).

Az evangéliumi irgalmasság az irgalmas szamaritánus tette, aki tudott segíteni és segített ott, ahol mások érzéketlennek bizonyultak, vagy a Máriáé, aki segíteni nem tudott a Fián, de ott állt a keresztje alatt, s legalább osztozott fájdalmában.

Jean Vanier több mint húsz éve alapította Bárkáját lelki sérültek befogadására, ő mondta: „Nem részvét az, ha csak azért adok, hogy rossz lelkiismeretemet megnyugtassam. A részvét: lényege szerint két szív találkozása. Nem az a fontos, hogy adok, hanem hogy hogyan adok, a pillantásom minősége, az odahallgatásom minősége, a mozdulatomon átfénylő szeretet. Ha valóban a szeretet vezet, figyelni fogunk annak minőségére, amit adunk. Ha éhezővel találkozunk, jó kenyeret kell adnunk neki. De gyöngéden és tisztelettel.”

„A részvét nem azt jelenti, hogy megszüntetjük a másik szenvedését, inkább, hogy együtt hordozzuk vele. Ha egy anya gyermekét temette el, nem tudjuk eloszlatni a gyászát. De együtt bandukolhatunk vele, együtt sírhatunk és imádkozhatunk vele. Bátoríthatjuk és megerősíthetjük. Legnagyobb segítség, ha megérzi, hogy barátra lelt bennünk, aki megérti őt, nincs a bajában egyedül.”

Az irgalmasság ilyenformán nem a gazdagok kiváltsága, pedig nekik volna a legtöbb adni valójuk. Inkább azoké, akik maguk is ismerik a szenvedést, s ha adnak, a kevesükből adnak. Itt is igaz a szegény asszony evangéliumi példázata!

Ne feledjük a nagyböjt folyamán – és nemcsak –, az irgalmasság cselekedeteinek sok-sok alkalma vár ránk, használjuk fel őket igazi evangéliumi lélekkel…