Hamvazószerdával az Egyház életében új liturgikus időszak kezdődött: a nagyböjt. A nagyböjti szent idő, Jézus Krisztus negyven napi böjtölésének, majd kínszenvedésének emlékezete és a húsvéti szent ünnepekre való felkészülés időszaka. Ennek az időszaknak sajátos ájtatossága a keresztút végzése, Jézus szenvedéstörténetének a fölelevenítése, illetve a benne való elmélyülés. Sajátos gyakorlata az ima, a böjt és az alamizsnálkodás.
Bár napjainkra a böjti fegyelem külső formájában gyökeresen megváltozott a régi gyakorlathoz képest, de lelki tartalmában megkívánja az önmegtagadást, a bűnbánatot, az őszinte megtérést és a kiengesztelődést, aminek igen fontos kelléke a szentgyónás.
Vízkereszttel kezdődően az eddigi időszakban, sokak életét a farsangi mulatozások, kikapcsolódások jellemezték. Hamvazószerdával az öntudatos, elkötelezett hívő katolikus ember számára mind ennek vége, mert a nagyböjt a csend, a lelki elmélyedés és a bűnbánattartás időszaka.
Szent Ferenc atyánk szerint a bűnbánó élet nem más, mint teljes szívünk, lelkünk, elménk és minden erőnk odaajándékozása Istennek és felebarátunk szeretete, mint önmagunké. A bűnbánat tudatos erőfeszítés arra, hogy hogyan alakítsuk Isten iránti vágyunkat. A bűnbánat a szövevényes és sebzett szív megtérésének küzdelme. Ez a küzdelem bár nehéz, mégis általa tisztíthatjuk meg szívünk vágyait, miközben keressük, hogy hogyan élhetünk olyan teljes emberi életet, amelyben megnyilvánulhat Isten dicsősége és a felebarát szeretete.
Assisi Szent Ferenc hitt abban, hogy a bűnbánat mély változást hoz az Istennel való kapcsolatunkban. Ha helyet készítünk szívünkben az Úr Lelkének, hogy bennünk lakozzék, akkor tudatára ébredünk annak, hogy Isten a mindent felülmúló jóság forrása, hívatásunk pedig az, hogy valóban Isten gyermekei legyünk.
A nagyböjti időszak felszólít arra, hogy a zajforrásokat kikapcsolva, a csendben szembesüljünk igazi önmagunkkal, hogy Istennel való személyes kapcsolatunkat felülvizsgáljuk, rendezzük, nem feledve, hogy ez csak akkor sikerülhet, akkor lesz hiteles, ha embertársainkkal is rendben, békében vagyunk.
Az Egyház három dolgot ajánl a nagyböjtre: az imádságot, az önfegyelmezést, a test és lélek böjtjét és az adakozást, amit alamizsnálkodásnak is nevezünk. A közös vonás ezekben a tettekben, hogy nem az emberek szemében szeretnénk jónak látszani általuk és nem is a magunk dicsőségét keressük, hanem egyedül Isten kedvében szeretnénk járni.
Emellett fontos azt is látnunk, hogy mindhárom ajánlott cselekedet vallásos tett, s ezt a böjtöléssel és az adakozással kapcsolatban külön is hangsúlyoznunk kell.
Vagyis az ima, a böjt és az adakozás, a hit szemszögéből tekintve vallásos cselekedet kell, hogy legyen. Hiszen sokan fogyókúráznak, koplalnak vagy diétáznak, annak érdekében, hogy tartsák a vonalukat, hogy egészségesebbek legyenek, de ez még nem az a böjt, amire a Szentírás tanit bennünket.
A böjt esetében Isten kedvéért, Isten iránti szeretetből, mondok le számomra valami fontos dologról, hogy fegyelmezzem testem által is önmagam, hogy jobban tudjak figyelni Istenre, illetve a lemondott dolog által segítségére legyek a szükségben lévő embertársamnak.
Vannak, akik szeretnek adakozni, de ha ezt csupán azért teszik, hogy a fölösleges dolgaiktól megszabaduljanak, vagy azért, hogy mások szemében jóembereknek látszódjanak, akkor ez a fajta adakozás, nem kifejezetten vallásos cselekedet, még akkor sem, ha valóban segít a rászorulókon.
Az alamizsnálkodás esetében Jézust kell látnom a szegény és rászoruló ember személyében és Őneki nyújtok segítséget. Hisz Ő, maga mondotta, amit eggyel a legkisebbekkel tesztek, azt velem teszitek, tehát itt is a vallási szempont kell, hogy érvényesüljön, de általuk sohasem hivalkodhatunk.
A jócselekedeteket, az adakozást, az imádságot ne az emberek szeme láttára tegyük, semmiként se azért, hogy ezáltal megnyerjük az ő tetszésüket, hogy „jó-fejnek” látszódjunk, hanem próbáljuk meg titokban, hogy egyedül Isten lásson minket! Természetesen hitéletünknek, vallásos életünknek van közösségi vonatkozása is, van, amikor mindezt nyilvánosan is föl kell vállaljuk, még pedig Jézus tanítása szerint azért, hogy az emberek jótetteinket látva dicsőítsék mennyei Atyánkat! (Mt 5,16).
Az idén ünnepeljük Szent Ferenc atyánk stigmatizációjának 800-ik évfordulóját, vagyis, hogy halála előtt két évvel kezén, lábán és oldalán megjelentek az Úr Jézus sebhelyei. Nagyon érdekes, hogy „az első ferencesek szívét nem egy szép, „tiszta”, a teremtés szenvedéseitől mentes Isten kép ragadta meg. Ők sokkal inkább az alázatos szeretet Istenével találkoztak, aki szeretetben meggörbülve függött Jézus Krisztus keresztjén. Ezért az Istenért áldoztak föl mindent, abban a meggyőződésben, hogy a szeretet elvezeti őket a szeretetben való magasabb rendű egyesülésre Istennel” - írja Ilia Delio „A ferences imádság” című könyvében.
Ne feledjük, nincsen valódi szeretetkapcsolat szenvedés és megpróbáltatás nélkül. Azt hiszem, hogy egy szülő ismeri leginkább a valódi szeretetkapcsolat árát és súlyát. Hasonlóképpen, ha fejlődni akarunk az Istennel való szeretetkapcsolatban, akkor helyet kell biztosítanunk számára életünkben. Készen kell állnunk az áldozathozatalra, az önmegtagadásra, a lemondásra. Gyakran olyan dolgokkal zsúfoljuk tele lelkünket, amelyek kizárják az Istent ebből a hajlékból, és talán éppen mert annyira aggódunk túlzsúfolt életünkért, tartunk az áldozat és az igazi szeretet árától. Ezért van szükségünk az önmegtagadás gyakorlására, mert igazából ez táplálja Isten iránti vágyakozásunkat.
A nagyböjti időszak: nem öncélú valami. Emberszerető és megértő Istenünk van, nem az ételektől való megtartóztatást, a böjtöt és a zajos mulatságoktól való tartózkodást követeli tőlünk csupán, hanem hogy az élet evilági dolgaihoz ne ragaszkodjunk mindenáron, hogy a földiekről az égiekre, a testiekről a lelkiekre irányítsuk figyelmünket és időnk nagy részét lelki és istenes dolgokkal töltsük. Bibliát és vallásos könyveket olvasva, elmélkedve, imádkozva készülve a föltámadás ünnepére, húsvétra.
A böjtnek elsődlegesen célja tehát az, hogy „megfegyelmezzük” a testünket, hogy ne a test, ne az ösztönök, a rendetlen szenvedélyek, uralkodjanak fölöttünk, irányítsanak bennünket, hanem az értelem adja ki a parancsokat. Ne a test kényelme, önzése vezessen bennünket döntéseinkben, cselekedeteinkben, hanem a lélek bölcsessége. A mai, kényelemre épített fogyasztói világban ez még fontosabb, mint valaha.
Korunk nagy problémája ugyanis az, hogy túl sok dolgot szeretünk: szabadságunkat, függetlenségünket, anyagi jómódunkat, megszokott kényelmünket, társadalmi pozíciónkat, hatalmunkat és mindent, amiről azt állítják a reklámok, hogy boldoggá tesz minket – így nem sok hely marad bennünk arra, hogy magunkhoz ölelhessük a háromszemélyű egy Istent.
Bizonyos értelemben ahhoz, hogy bennünk lakozzék, Istennek keresztül kell furakodnia a számtalan dolgon, amivel tele zsúfoljuk az életünket. A nagyböjti szent idő visszahív bennünket az önmegtagadáshoz, a bűnbánathoz, a megtéréshez és az irgalmas szívhez, vagyis olyan értékekhez, amelyek ellentétben állnak korunk divatjával, viszont életet, örökéletet adnak nekünk.
A keresztény ember Istenkapcsolatát a szabadság jellemzi. Isten szabadon szeret bennünket, és arra hív mindnyájunkat, hogy szabadon szeressünk. Nem kényszerít, hogy Krisztus testévé váljunk, Isten kegyelme egyszerűen meghív bennünket az élet asztalához. Pontosan ezért tűnik olyan távolinak a keresztény élet a mai ember számára. Annyi helyre hívnak bennünket, hogy nem könnyű meghallani az alázatos, hozzánk szeretettel lehajló Isten hívását, ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy alig tegyünk valamit hitéletünk gyakorlásának érdekébe. A megszokott, rutinos gyakorlatokat elvégezzük, a többi Isten dolga - gondoljuk.
A megtestesülésben összpontosuló keresztény életfelfogás azonban azt mondja nekünk, hogy Isten velünk van, de nélkülünk nem teljesíti ki életünket. Ehhez teljes közreműködésünkre van szükség. Nem elég csak ismernünk a krisztusi tanítást, hanem aszerint kell élnünk. Az ember talán vonzódik a krisztusi szeretethez, benne élni csábító dolog, de amikor megértjük, mit vár el tőlünk ez a szeretet, visszakozzunk a krisztusi életforma melletti elköteleződésből. Félünk a krisztusi szeretet elvárásaitól, félünk, hogy valamit is változtassunk megszokott életvitelünkön és így inkább a középszerű életet választjuk, amely azonban beteljesületlen és boldogtalan marad. Jobban szeretjük az egoizmus és az elzárkózás biztonságát és kényelmét, mint a kapcsolat kockázatát, mert a krisztusi szeretet is kapcsolati jellegű.
Csak akkor merünk átalakító módon szeretni, amikor elérjük az istenkapcsolat mélyebb szintjét. A krisztusi tanítás elvezethet bennünket az átformáló szeretet mélységébe, ahol az „Isten képére” teremtettségünk, vagyis az, a kép, amelynek hasonlatosságára teremtettünk, átragyoghat életünkön, mint Isten jelenléte az emberek között, és Jézus Krisztus Jó Hírével – nem szavakkal, hanem életünk példájával – mi is hirdetjük az evangélium örömhírét.
Igy hát emberségünk, s lelki-életünk kiteljesedésében elengedhetetlenül fontos, hogy visszanyerjük a lélek és a szellem uralmát testünk, fizikai életünk fölött. Így a győzelem erkölcsi lesz, azaz ura leszek önmagamnak és a testi visszafogottság több teret enged a léleknek és a lélekben Istennek – ez olyan egyetemes emberi tapasztalat, amely minden vallásban jelen van, és érdemes visszatérnünk hozzá nekünk, keresztényeknek is.
Legvégső soron a hamvazószerdával elkezdődött szent negyven nap a krisztusi, az evangéliumi életről szól, annak megvalósítására ösztönöz. Az evangéliumi élet nem filozófiai elméletekhez és divatos eszmefuttatásokhoz kötődik, hanem egy személyhez, Jézus Krisztushoz, és benne az emberekhez és az ő lelki-átalakulásukhoz.
Krisztust élni, a megtestesülés Jó Hírét életre kelteni, milyen nagy szükség van ma erre a világban. A megosztottság, a gyűlölet és az erőszak fölszámolását szeretnénk, „egész-ségre”, egységre és békére vágyunk. Hogyan valósulhatnak meg mindezek? Pusztán eszmék-e vagy olyan értékek, amelyekért mindenünket oda kell adnunk?
Az evangéliumot élni azt jelenti, mindenünket odaadjuk Istenért, és az egész világegyetemben hirdetjük: Isten dicsősége él mindenek ellenére!
Testünk és vérünk nélkül a Jó Hír, hogy Isten emberré lett és meggyógyította az emberiség megosztottságát, nem is hír. A keresztény élet megkívánja az ember személyes részvételét, enélkül nem is létezik. Enélkül a keresztény kifejezés csak üres címke csupán.
Ha igazságosságra, békére és szeretetre vágyunk az emberek között és az egész teremtett világban, akkor először nekünk kell igazságossággá, békévé és szeretetté válnunk. Ez Jézus Krisztus Jó Híre. A keresztény lét Jó Híre: Isten hűséges szeretetének mélységében élni úgy, hogy az visszhangozzék az egész teremtett világban.
A keresztény ember életútja az evangéliumi élet teljes megélése Jézus Krisztusban. Krisztussal együtt le kell szállnunk emberségünk sötétségébe, hogy vele fölemelkedhessünk a szeretet egységébe. Erőszak és halál szabdalta világunkban Jézus Krisztus keresztjének köszönhetően nem a szenvedésé az utolsó szó. Az utolsó szó a szeretet, és hogy a szeretet Krisztus teljessége, Isten Igéje.
Befejezésül a ferences rend második alapítójának is nevezett Szent Bonaventúra szavaival imádkozzunk: „Add, Uram, hogy megismerjelek, szeresselek és mindörökké örvendezzen benned. Ha ebben az életben ezt nem is tehetem egészen, növekedjem legalább itt ismeretedben és szeretetedben, hogy ott fönn teljes legyen az örömöm; itt a reményem, ott meg majd a valósága.
Uram és Atyám, Te szent Fiad ajkával azt tanácsolod, sőt parancsolód is nekünk, hogy kérjük a teljes örömöt, aminek elnyeréséről biztosítasz is. Kérem hát, Uram, amit csodálatos Tanácsadód által tanácsolsz és ígérsz: ’hogy örömünk teljes legyen’ (Jn 16,24). Egyelőre erről a teljes örömről gondolkozzék elmém, erről beszéljen nyelvem, ezt szeresse szívem, éhezze lelkem, szomjazza testem, és ezt kívánja egész valóm, mindaddig, míg csak be nem lépek Istenem örömébe, aki három személyben Egy és áldott mindörökké! Ámen.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése