A mai evangéliumi szakasz főszereplője az Úr Jézus, aki legfontosabb feladatának a tanítást tartja. Az evangélista szerint „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint”- a korabeli tanítók. Ezért hallgatóságában egy nagy kérdés fogalmazódik meg: Mi ez? Ki ez?
Az Ő tanítása nem elvont igazságok gyűjteménye, hanem a minket szerető Isten eleven, élő személyiségének a bemutatása. Jézus Krisztus, aki az evangéliumban tanít, messze több mint Izrael "tanítói" és azok tanítása, mégpedig azon különleges összhang, kapcsolat miatt, amelyet Krisztus személye, szavai és tettei között láthatunk.
Így hát a javunkra válik, ha emlékezetünkbe idézzük a tanító Krisztus alakját, aki egyszerre fönséges és barátságos, megindítja és bátorítja a lelket. Ha a tanító Krisztusra tekintünk, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy tekintélye, vonzó és meggyőző ereje abból fakad, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodatettei elszakíthatatlanok az életétől és a személyétől.
Aki ezt az összetartozást szemmel tartja, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottokhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése.
Az imént felolvasott evangélium egy cselekedetet, és egy kérdést, állít elénk. A cselekedet: Jézus úgy beszélt, úgy tanított, mint akinek hatalma van, hiszen tanítását csoda kíséri: a tisztátalan lélektől megszállott ember gyógyulása. A kérdés pedig ezek után fogalmazódik meg a jelenlévőkben: mi ez, vagy korábban a háborgó tenger lecsendesítésekor a tanítványokban: ki ez?
A kérdés azt a csodálkozást tükrözi, amit Jézus szavai és tettei váltottak ki bennük. Kafarnaum lakói ahhoz voltak szokva, hogy a farizeusok ugyan beszéltek de, nem tették azt, amit mondtak. És íme, egy új tanítás, nem kifejezetten a tartalma miatt, hanem mert cselekedet kísérte, mint ahogy a teremtés történetében olvashatjuk: „Isten mondta: „Legyen világosság”, és lett világosság” (Ter 1,3). Ezért csodálkozott a nép.
Az, ahogyan az Úr Jézus hirdette az Isten igéjét, nem egy szokványos dolog volt, és ezért csodálkozást váltott ki. A kafarnaumi zsinagóga hallgatóiban ugyanaz a magatartás kerül felszínre Jézus tanítása és tette kapcsán, mint ami a tanítványokban a vihar lecsendesítése alkalmával a Genezáreti tavon. Szinte szó szerint ugyanaz hangzott el a tanítványok részéről: „Ki ez, hogy még a szél is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41) vagy, mint amit Kafarnaum lakói itt kérdeznek: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas!” (Mk 1,21-28).
Mi is ugyanezt kérdezzük Ki ez? Olyan kérdés, amely egy hivő számára, egy Krisztust követő keresztény számára alapvető. Ki ez? Mi ez? Olyan kérdések ezek, amelyek a hitünket érintik, és amelyekre nem adhatunk akármilyen választ. Jézus nem csak az apostoloktól, hanem tőlünk is megkérdi: „És, ti mit mondtok, ki vagyok? (Mk 8,29)
Most amikor nem rég lezárult a karácsonyi ünnepkör, és elkezdődött az évközi idő, érdemes komolyan rá kérdeznünk a hitünkre. Mert a hétköznapok közepette csak egy hitből fakadó élet lehet hiteles, és ez adhatja meg létünk és keresztségből fakadó küldetésünk értelmét és célját.
Most arra van szűkség, hogy megálljunk az utunkon és rákérdezzünk a hitünkre. Válaszolnunk kell az Úr által feltett kérdésre: Te mit mondasz, ki vagyok? Tudunk-e olyan választ adni, mint szent Péter apostol: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16), mint a százados: „Valóban Isten fia volt” (Mk 15,39), vagy egyszerűen, Tamás apostollal térdre roskadva előtte: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28)
Abból, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztségünk tényét, hogy gyakran vagy kevésbé gyakran járunk a templomba, még nem föltétlenül következik az, hogy öntudatos Krisztuskövetők, illetve jó keresztények vagyunk, főleg ha a szavaink, cselekedeteink és magaratásunk az ellenkezőről tanúskodik, főleg, ha úgy tűnik életvitelünket látva, mintha a gonosz erőknek, a hazugság atyjának engedelmeskednénk.
Hallhattuk az evangéliumi szakaszból, hogy a kafarnaumi zsinagógában, vagy mondhatnánk azt is mai szóval élve, hogy a templomban, Jézus egy dühöngő, kiáltozó emberrel találkozik, akit „megszállt a tisztátalan lélek”. Milyen elgondolkodtató, hogy Jézus a megszállott emberben, ott az Isten házában, a gonosz lélekkel szembesül, akit kiűz az emberből.
Itt két dologra figyelhetünk fel. Az egyik, hogy az ördöngös tudja, hogy kicsoda Jézus, s ezzel kérkedik, ezzel akarja távol tartani magától. A másik, hogy Jézusnak feltétlen hatalma van, amellyel úrrá lesz ezen a bajon, megkülönbözteti az embert a sátántól, letiporja az ördögi erőt, megszabadítja a megszállottat.
Valójában itt az Evangélium egyik leglényegesebb mondanivalójával találkozunk: Jézus Krisztus személyében elközelgett az Isten Országa, amely hatalmasabb minden más erőnél, a gonosznál, a sátánnál is!
Tény, hogy a sátán alakja fontos eleme a bibliai kinyilatkoztatásnak. A neve annyit jelent, mint „ellenszegülő”, „szembeszálló”, aki szemben áll a jóval, Istennel. Az ószövetség elmeséli, hogy a bűnbeeséskor a ravasz kígyón keresztül ő viszi bűnbe az első emberpárt, amikor azt ígéri, hogy ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, akkor: „olyanok lesznek, mint az istenek” (Ter 3, 5).
A sátán testesíti meg mindenkor a bűnt, a gonoszságot, az alvilág erőit, ő rontja meg Isten és népe kapcsolatát, ő a világossággal szembe helyezkedő sötétség. Az újszövetségben is egyre fölismerhetőbb, hogy ő az „e világ fejedelme” (Jn 12, 31), ő a „vádló” (Jel 12,10), ő a „gonosz”, (Mt 13,18), az „ellenség” (Mt 13,39). Hatalma azonban nem gátlástalan, ténykedésének Jézus Krisztus országa előtt meg kell hátrálnia, erről szól a mai evangélium is!
Jézust magát is próbára akarta tenni, de minden hívőt megkísért, hiszen Júdás árulása, Péter tagadása mögött is ő rejlik. Köztünk, olykor bennünket is felhasználva ő kelti a széthúzást, táplálja a gyűlöletet, terjeszti a rágalmat, hordozza a pletykát.
Ám a Jézus Krisztusba vetett hit erejével ellent lehet mondani neki. „A hit pajzsával elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát” – vallja Pál apostol (Ef 6,16). Mindent összevetve azt tudjuk a sátánról, hogy léte, hogy az Istennel ellenszegülő gonosz akarata számunkra misztérium, természetfeletti titok. Többet nem tudunk róla, de hatásaiból felismerhető.
Ne feledjük, mindennapjainkban incselkedéseivel, kísértéseivel állandóan számolnunk kell! Ma már nem is annyira a testi bajok emlékeztetnek rá, mint inkább az emberi szív mélyén lappangó hatalmas, felfoghatatlan gonoszság, aljasság, igazságtalanság, embertelenség, kétszínűség. Általában a háborúk, a gyűlölet keltések, mások becsületének tönkretételei, amelyeknek érdekes módon soha sincsen felelőse. Ezek a mai kor sátáni erőpróbái. Szomorúan látjuk magunk körül az istentelenség terjedését, a szétzilált családokat, az értékek pusztulását, a sátán kiszolgálóit, a rosszaság látszólagos túlerejét.
Ezért kell elgondolkodnunk azon, hogy számunkra kicsoda Krisztus és hogy mi kinek szenteljük az életünket? Megkérdezhetjük magunktól, hogy belőlünk az evangélium, csodálkozást vált-e ki? Igazából a csodálkozás az első lépés, ahhoz, hogy megkérdezzük: „Mi ez? Ki ez?”
Talán szokatlan saját magunkat szembesíteni az evangéliummal, elgondolkodni azon, hogy az egyes Jézusi tanítások mit is mondanak személy szerint nekem, milyen konkrét magatartásra, cselekedetre ösztönöznek engem és nem a másik embert. Sajnos mindig meg van a kísértés, hogy az egyes szentírási részeket, prédikációkat másokra alkalmazzuk: a mellettem, előttem vagy mögöttem ülőre, a részeges férjre, a hanyag feleségre, a pletykát hordó, s széthúzást keltő komaasszonyra, az ellenszenves szomszédra és ne magunkra vonatkoztassuk…
Nem tudom, hogy hányadán állunk ezzel az igazsággal. Természetesen mindenkinek magának kell személy szerint Isten előtt eldöntenie, hogy hogyan viszonyul a krisztusi tanításhoz. Azonban, ami nagyon lényeges az, az, hogy a hasonló kérdések, egy nagyon konkrét magatartást követelnek tőlünk: újjá kell születnünk, mint Nikodémusnak (Jn3,3); meg kell térnünk és hinnünk az evangéliumban, ahogy tanította nyilvános működése kezdetén az Úr Jézus (Mk.1,15), mert egyébként nem láthatjuk meg Isten országát, nem tapasztalhatjuk meg Isten hatalmát.
A felolvasott evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus tekintéllyel beszélt. Honnan származik ez a tekintély? Az evangéliumokat olvasva, arra a következtetésre jutunk, hogy mindez az Ő hitelességéből és a szabadságából származik.
Jézus életvitele és magatartása, a farizeusokéval ellentétben, összhangban volt a szavaival. Nála egységben voltak a szavai és az élete. Ugyanakkor szabad volt, mert senki nem volt képes befolyásolni Őt. Nem habozott leleplezni a rosszat, bárhonnan jött is az. Bárhol találkozott vele, elpusztította. Nem félt azoktól, akik megrágalmazták, akik rossz hírét keltették, akik falánk, borissza embernek nevezték, akik azt mondták róla, hogy a vámosok és bűnösök barátja. Egyedül az Atya akarata volt fontos számára és annak megvalósításán fáradozott szüntelen (Jn 4,34) és ez őt szabaddá tette. Így a szavai egy szabad szívből fakadtak, s az üzenete felszabadító volt.
Mindezek után felmerül bennünk a kérdés, hogy honnan is volt Jézus szabadsága? A válasz pedig egyszerű, az Atyával való személyes kapcsolatából, amelyet az állandó ima táplált: „Korán reggel, amikor még sötét volt, felkelt, és egy félreeső helyre vonult vissza, hogy imádkozzon” (Mk 1,35) – írja Szt. Márk evangélista.
Ne feledjük, csak annyiban lehet vonzó és gyümölcsöző az életünk az emberek előtt, csak annyiban szolgálhatja Isten dicsőségét és lelkünk üdvét, amennyiben az Úr Jézushoz hasonlóan hitelesek leszünk. Amennyiben hitünk, hitvallásunk és életvitelünk között összhang lesz. Amennyiben megőrizzük magunkat mindenféle szolgasággal szemben, legyen szó akár az ösztönök, a bennünk lévő irigység vak irányításáról, a széthúzás és gyűlölet keltés élvezetéről, a káros szenvedélyek féktelen kielégítéséről, vagy éppen az anyagi javak harácsolásáról, mohó gyűjtéséről.
Egy öntudatos kereszténynek erőfeszítést kell tennie, hogy inkább tanú legyen, mint tanító, és hogy bármi áron szabad maradjon minden fajta megkötöttségtől.
Készek vagyunk-e ezt megtenni? Kizárólag egy szabad szívből kimondott szó fakaszthat csodálkozást és adhat erkölcsi tekintélyt a minket körülvevő emberek előtt.
Ne feledjük az Úr Jézus meggyőző ereje abból fakadt, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodái, összhangban voltak az Ő mindennapi életvitelével és személyiségével. Ha valóban fontos Ő a mi számunkra, akkor hozzá hasonlóan kell élnünk mindennapjainkat, azaz gerinces, hiteles embereknek kell lennünk. Simon András, a neves magyar, elkötelezett keresztény grafikus művész szerint: „A mi hitünk is csak akkor lesz hiteles és követendő a gyermekeink számára, ha nem csupán hagyománytiszteletből, félelemből, hanem szeretetből gyakoroljuk azt.” Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése