Szent Család ünnepe, amelyet a liturgia a karácsonyi ünnepkörben helyez el, kiemeli, hogy Isten egy hús-vér családba akart születni, és ugyanolyan életet élt, mint mi. Máriának és Józsefnek szülőként hasonló gondjai voltak, mint nekünk: Mit adjak holnap enni a családomnak? Lesz-e munkám a jövő hónapban is? Beteg a gyermek, mi lesz vele? És a hétköznapok örömei is pont ugyanazok voltak számukra, mint számunkra. Igen, kiemeli a liturgia, hogy a világba lépő Isten Fia, mint minden más ember, egy kis családi közösségbe akart beilleszkedni, és még ha Mária és József helyzete egészen sajátos volt is vele kapcsolatban, családja egészen kivételes volt a maga nemében. Isten Fia, amikor emberré lett, a mindenki által járt utat akarta követni: hazát és földi családot akart magának. Ez az utóbbi annyira egyszerű, hogy külsőleg semmiben sem különbözött a többi, egyszerű izraelita családtól.
Ezért van az, hogy a 800 éve, Assisi Szent Ferenc által elindított betlehemes barlang-istállójában ott találjuk Mária szobrát, az édesanyáét, aki szemléli gyermekét, és bemutatja őt azoknak, akik meglátogatják. Mária személye arra a nagy titokra irányítja figyelmünket, amely megérintette ezt a lányt, amikor Isten az ő szeplőtelen szívének ajtaján kopogtatott. Az angyal híradására, aki arra kérte, hogy legyen Isten anyja, Mária teljes engedelmességgel válaszolt. Szavai – „Íme, az Úr szolgálója vagyok: történjék velem szavad szerint!” (Lk 1,38) – mindannyiunk számára bizonyságot tesznek arról, miként kell Isten akaratára hagyatkoznunk a hitben. Ezzel az igennel Mária Isten Fiának anyjává vált, anélkül, hogy szüzességét elvesztette volna, sőt Fiának köszönhetően megszentelte azt. Isten anyját látjuk benne, aki nem tartja meg magának Fiát, hanem mindenkit arra kér, hogy engedelmeskedjen az ő szavának, és váltsa valóra azt (vö. Jn 2,5).
A betlehemes barlang-istállójában Mária mellett, a gyermeket és anyját védelmező testtartásban, ott találjuk Szent Józsefet. Általában kezében botot vagy ritkábban lámpát tartva ábrázolják. Szent József nagyon fontos szerepet játszik Jézus és Mária életében. Ő az őr, aki sosem fárad bele védelmezni családját. Amikor Isten figyelmezteti Heródes fenyegetésére, habozás nélkül útnak indul, és kivándorol Egyiptomba (Mt 2,13–15). A veszély elmúltával pedig visszaviszi a családot Názáretbe, ahol ő lesz a gyermek és serdülő Jézus első nevelője. József a szívében hordozta a nagy titkot, mely Jézust és feleségét, Máriát övezte, és igaz emberként mindig Isten akaratára bízta magát, és meg is valósította azt.
A betlehemes „szíve” akkor kezd dobogni, amikor elhelyezzük benne a kisded Jézus szobrát. Isten így mutatja meg magát, egy kisgyermekben, hogy karunkba vegyük. Gyengeségébe és kiszolgáltatottságába rejti mindent teremtő és átalakító hatalmát. Lehetetlennek tűnik, mégis így van: Jézusban Isten gyermek volt, és ebben az állapotban akarta feltárni szeretetének nagyságát, amely egy mosolyban és kezének bárki felé történő kinyújtásában mutatkozik meg.
Egy gyermek születése örömet ébreszt és ámulatot vált ki, mert az élet nagy titka elé állít bennünket. Látva az újszülött gyerekek előtt álló fiatal házasok szemének ragyogását megértjük Mária és József érzéseit, akik a kisded Jézust nézve Isten jelenlétét érzékelték életükben.
„Az élet ugyanis megjelent” (1Jn 1,2): János apostol így foglalja össze a megtestesülés titkát. A jászol megláttatja, megérinteti velünk ezt az egyedülálló és rendkívüli eseményt, amely megváltoztatta a történelem menetét, és amelytől az évek számozása is kezdődik, Krisztus születése előtt és után.
Isten cselekvésmódja szinte teljesen ledöbbent, mert lehetetlennek tűnik, hogy lemondjon dicsőségéről, hogy olyan emberré váljon, mint mi. Milyen meglepő látni Istent, aki magára veszi a mi magatartásformáinkat: alszik, anyukájától tejet szopik, sír, és játszik, mint minden kisgyermek! Mint mindig, Isten zavarba ejt, kiszámíthatatlan, folytonosan meghaladja elképzeléseinket. A betlehemes tehát, miközben megmutatja nekünk Istent, ahogyan belépett a világba, arra késztet bennünket, hogy gondoljunk Isten életébe illesztett életünkre; meghív bennünket, hogy tanítvánnyá váljunk, ha el akarjuk érni az élet végső értelmét.
A Szent Család életéből az evangéliumok elmondanak néhány olyan eseményt, olyan történetet, amelyek fényt vetnek e család egyedülálló lelki természetére.
A mai evangéliumi szakaszban olvastuk, hogy negyven nappal a születés után Mária és József felmentek a jeruzsálemi templomba, „hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő van írva” (Lk 2, 22-23). A Szentlélek indítására az agg Simeon a gyermekben felismerte „az Úr Felkentjét… karjába vette és áldotta Istent”, aztán az anyához fordulva, miután beszélt neki fia küldetéséről, ezt mondta: „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2, 35).
Mária és József, amikor Jézust bemutatták a templomban, a törvény előírásának megtartásán túl minden bizonnyal megújították Istennek való teljes odaadottságukat is. Pontosan Simeon szavai bizonyítják, hogy Isten elfogadta ezt a felajánlást. Ennek jele a „tőr”, azaz a szenvedés, ami majd lépéseiket kíséri, és amely által részt vesznek a Fiú küldetésében.
A két szent jegyes ezzel a lelkülettel öleli majd át nem könnyű életük minden megpróbáltatását: az Egyiptomba való váratlan menekülés viszontagságait, az idegen földön való megtelepedés bizonytalanságát, a kemény munkával járó fáradságot, a szegény élettel járó nélkülözéseket és később a jeruzsálemi zarándoklat alkalmával elveszített fiú miatti aggodalmat.
Jézus maga magyarázza meg nekik szenvedésük mély értelmét, amikor megtalálják a templomba: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” (Lk 2,49). Ekkor értik meg, hogy Jézus elsősorban nem hozzájuk, hanem mennyei Atyjához tartozik.
Mária és József azt a feladatot kapták, hogy felneveljék az Atyától rábízott küldetés teljesítésére. Ez a helyzet maximális önzetlenséget kíván meg tőlük, életüket pedig Istennek szóló teljes szolgálattá teszi, amelynek során bensőségesen együttműködnek fiúk üdvözítő művében.
Eközben, állapítja meg az Evangélium, miután visszatértek Názáretbe, Jézus „engedelmeskedett nekik… És gyarapodott bölcsességben, korban s Isten és emberek előtti kedvességben”(Lk 2,51-52). Ez az értékes megjegyzés, jelzi, hogyan kellene ma is növekedniük a gyermekeknek a keresztény szülők szeme láttára.
Az Egyház a Szent Családot példaképül állítja a keresztény családok elé. Miben lehet példakép a mai család számára?
Mindenekelőtt abban, hogy a Szent Családban Isten elsőbbségét ismerik el. A názáreti házban Isten áll mindig az első helyen, minden neki van alárendelve. A család tagjai semmit sem akarnak, semmit sem tesznek az Isten akarat ellenére. A szenvedést mély hittel karolják át, a körülményekben mindig az isteni terv megvalósulását látják, akkor is, ha ez számukra misztérium, azaz titok marad. Az összhangot, a családi békét a legkegyetlenebb és keményebb események sem tudják megzavarni, hiszen mindent Isten szemszögéből értelmeznek, szeretetüknek mindig Jézus a központja. Mária és József, elfeledkezve önmagukról, és egész lényükkel társulva Jézus küldetéséhez, mindig az ő mágneses terében élnek.
Amikor egy család életét ilyen elvek ihletik, az egész élet nagyon rendezetten folyik: az Isten és a törvény iránti engedelmesség nevében a gyermekek tisztelik szüleiket, ezek pedig kölcsönösen szeretik és megértik egymást, szeretik gyermekeiket, s Isten rájuk vonatkozó jogait tiszteletben tartva nevelik őket.
A mai ünnep olvasmányai két igen fontos pontot emelnek ki ezzel kapcsolatosan. Az első olvasmány Sirák fia könyvéből, a gyermekeknek a szülők iránti kötelességéről beszél: „Isten az apát többre nézi gyermekeinél… Aki tiszteli apját, levezekli bűneit, aki becsüli anyját, az kincset gyűjt magának. Fiam! Legyen gondod apádra öregségében, és ne keserítsd őt életében. Ha meg is fogyatkozik erejében, légy elnéző iránta, és ne vesd meg életének egy napján se.” (3, 2-3. 12).
Ezek az ősi alapelvek jól kiegészítik a szülők iránti tiszteletről szóló negyedik parancsolatot. A századok múltával is kétségtelenül megtartják időszerűségüket. Érdemes ezen imában elgondolkodnunk.
A második pontra szent Pál mutat rá a kolosszeiekhez irt leveléből vett szentleckében. Arról a kölcsönös szeretetről van szó, amelynek eszményi közösségé kell tennie a keresztény családot. „Testvérek, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és türelmet. Viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak… Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke.” Az apostol a szentleckében arra is kitér, hogy hogyan valósítható meg a családi életben a szeretet: úgy hogyha a házastársak kölcsönösen gyakorolják az engedelmességet, ha előzékenyek egymással szemben és nem durváskodnak, ha a gyerekek szót fogadnak szüleiknek, és ha a szülök, nem keserítik meg gyermekeik életét (3,12-21).
Igen, sokkal örömtelibb és boldogabb lenne minden család élete, s ezáltal minden faluközösség élete, ha megfontolnák az apostol szavait, ha mindig és mindent az Úr Jézus nevében tennének, ha Jézus irányítaná szavaikat, cselekedeteiket. Akkor egészen biztos, hogy nem lenének titkos utak, megcsalt házastársak és elhagyott gyermekek.
Ha a családi élet nem a keresztény, a krisztusi szeretetre épül, akkor igencsak nehéz kitartani a szívek összhangjában és egységében. Ha megvan a kölcsönös szeretet, ha őszinte szeretettel vannak egymás iránt a család tagjai, akkor mindenen felül lehet emelkedni és mindent el lehet fogadni, ha viszont ez a kölcsönös szeretet kihűl, minden hihetetlenül nehézzé válik. Az egyetlen tartós szeretet pedig – a családban lehetséges nézeteltérések és nehézségek ellenére is – az Isten Szeretetére alapozott szeretet.
Befejezésül, az elmondottak alapján, hadd tegyük fel a költői kérdést, amely különösen is időszerű ma, az év utolsó napján, a férjeknek és feleségeknek, a szülőknek és gyermekeknek egyaránt: Követik-e a Szent Család példáját a mai keresztény családok, családjaink? Ma, amikor a családi élet erényei az evilági, a modern ember szemében nevetségesnek tűnnek. Hűség, szeretet, szolgálat, engedelmesség, gyermekáldás, mind kikacagott, lemosolygott szavak. De mindannyian látjuk és tapasztaljuk, hogy a kacaj nyomában mérhetetlen szenvedés és könnyek árja folyik. Ha mindezt elakarjuk kerülni, akkor érdemes a kétezer éve bevált család modellt megfontolni, József, Mária és a kis Jézus életpéldáját követni, az általuk kitaposott utat járni, mert egyedül csak ez képes családjainkat kiegyensúlyozottá és boldoggá tenni, a nehézségek és megpróbáltatások dacára is.
Ezért kérjük a szentmise bevezető könyörgésének szavaival: "Istenünk, te ragyogó példaképnek állítottad elénk a Szent Családot. Segíts, hogy nyomukban járjunk, gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben, és így valóban rátaláljanak az igazi boldogság útjára és majd egykor atyai házadban örvendezhessünk örök jutalmadnak. Krisztus a mi Urunk által!" Ámen!
Ezért van az, hogy a 800 éve, Assisi Szent Ferenc által elindított betlehemes barlang-istállójában ott találjuk Mária szobrát, az édesanyáét, aki szemléli gyermekét, és bemutatja őt azoknak, akik meglátogatják. Mária személye arra a nagy titokra irányítja figyelmünket, amely megérintette ezt a lányt, amikor Isten az ő szeplőtelen szívének ajtaján kopogtatott. Az angyal híradására, aki arra kérte, hogy legyen Isten anyja, Mária teljes engedelmességgel válaszolt. Szavai – „Íme, az Úr szolgálója vagyok: történjék velem szavad szerint!” (Lk 1,38) – mindannyiunk számára bizonyságot tesznek arról, miként kell Isten akaratára hagyatkoznunk a hitben. Ezzel az igennel Mária Isten Fiának anyjává vált, anélkül, hogy szüzességét elvesztette volna, sőt Fiának köszönhetően megszentelte azt. Isten anyját látjuk benne, aki nem tartja meg magának Fiát, hanem mindenkit arra kér, hogy engedelmeskedjen az ő szavának, és váltsa valóra azt (vö. Jn 2,5).
A betlehemes barlang-istállójában Mária mellett, a gyermeket és anyját védelmező testtartásban, ott találjuk Szent Józsefet. Általában kezében botot vagy ritkábban lámpát tartva ábrázolják. Szent József nagyon fontos szerepet játszik Jézus és Mária életében. Ő az őr, aki sosem fárad bele védelmezni családját. Amikor Isten figyelmezteti Heródes fenyegetésére, habozás nélkül útnak indul, és kivándorol Egyiptomba (Mt 2,13–15). A veszély elmúltával pedig visszaviszi a családot Názáretbe, ahol ő lesz a gyermek és serdülő Jézus első nevelője. József a szívében hordozta a nagy titkot, mely Jézust és feleségét, Máriát övezte, és igaz emberként mindig Isten akaratára bízta magát, és meg is valósította azt.
A betlehemes „szíve” akkor kezd dobogni, amikor elhelyezzük benne a kisded Jézus szobrát. Isten így mutatja meg magát, egy kisgyermekben, hogy karunkba vegyük. Gyengeségébe és kiszolgáltatottságába rejti mindent teremtő és átalakító hatalmát. Lehetetlennek tűnik, mégis így van: Jézusban Isten gyermek volt, és ebben az állapotban akarta feltárni szeretetének nagyságát, amely egy mosolyban és kezének bárki felé történő kinyújtásában mutatkozik meg.
Egy gyermek születése örömet ébreszt és ámulatot vált ki, mert az élet nagy titka elé állít bennünket. Látva az újszülött gyerekek előtt álló fiatal házasok szemének ragyogását megértjük Mária és József érzéseit, akik a kisded Jézust nézve Isten jelenlétét érzékelték életükben.
„Az élet ugyanis megjelent” (1Jn 1,2): János apostol így foglalja össze a megtestesülés titkát. A jászol megláttatja, megérinteti velünk ezt az egyedülálló és rendkívüli eseményt, amely megváltoztatta a történelem menetét, és amelytől az évek számozása is kezdődik, Krisztus születése előtt és után.
Isten cselekvésmódja szinte teljesen ledöbbent, mert lehetetlennek tűnik, hogy lemondjon dicsőségéről, hogy olyan emberré váljon, mint mi. Milyen meglepő látni Istent, aki magára veszi a mi magatartásformáinkat: alszik, anyukájától tejet szopik, sír, és játszik, mint minden kisgyermek! Mint mindig, Isten zavarba ejt, kiszámíthatatlan, folytonosan meghaladja elképzeléseinket. A betlehemes tehát, miközben megmutatja nekünk Istent, ahogyan belépett a világba, arra késztet bennünket, hogy gondoljunk Isten életébe illesztett életünkre; meghív bennünket, hogy tanítvánnyá váljunk, ha el akarjuk érni az élet végső értelmét.
A Szent Család életéből az evangéliumok elmondanak néhány olyan eseményt, olyan történetet, amelyek fényt vetnek e család egyedülálló lelki természetére.
A mai evangéliumi szakaszban olvastuk, hogy negyven nappal a születés után Mária és József felmentek a jeruzsálemi templomba, „hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő van írva” (Lk 2, 22-23). A Szentlélek indítására az agg Simeon a gyermekben felismerte „az Úr Felkentjét… karjába vette és áldotta Istent”, aztán az anyához fordulva, miután beszélt neki fia küldetéséről, ezt mondta: „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2, 35).
Mária és József, amikor Jézust bemutatták a templomban, a törvény előírásának megtartásán túl minden bizonnyal megújították Istennek való teljes odaadottságukat is. Pontosan Simeon szavai bizonyítják, hogy Isten elfogadta ezt a felajánlást. Ennek jele a „tőr”, azaz a szenvedés, ami majd lépéseiket kíséri, és amely által részt vesznek a Fiú küldetésében.
A két szent jegyes ezzel a lelkülettel öleli majd át nem könnyű életük minden megpróbáltatását: az Egyiptomba való váratlan menekülés viszontagságait, az idegen földön való megtelepedés bizonytalanságát, a kemény munkával járó fáradságot, a szegény élettel járó nélkülözéseket és később a jeruzsálemi zarándoklat alkalmával elveszített fiú miatti aggodalmat.
Jézus maga magyarázza meg nekik szenvedésük mély értelmét, amikor megtalálják a templomba: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” (Lk 2,49). Ekkor értik meg, hogy Jézus elsősorban nem hozzájuk, hanem mennyei Atyjához tartozik.
Mária és József azt a feladatot kapták, hogy felneveljék az Atyától rábízott küldetés teljesítésére. Ez a helyzet maximális önzetlenséget kíván meg tőlük, életüket pedig Istennek szóló teljes szolgálattá teszi, amelynek során bensőségesen együttműködnek fiúk üdvözítő művében.
Eközben, állapítja meg az Evangélium, miután visszatértek Názáretbe, Jézus „engedelmeskedett nekik… És gyarapodott bölcsességben, korban s Isten és emberek előtti kedvességben”(Lk 2,51-52). Ez az értékes megjegyzés, jelzi, hogyan kellene ma is növekedniük a gyermekeknek a keresztény szülők szeme láttára.
Az Egyház a Szent Családot példaképül állítja a keresztény családok elé. Miben lehet példakép a mai család számára?
Mindenekelőtt abban, hogy a Szent Családban Isten elsőbbségét ismerik el. A názáreti házban Isten áll mindig az első helyen, minden neki van alárendelve. A család tagjai semmit sem akarnak, semmit sem tesznek az Isten akarat ellenére. A szenvedést mély hittel karolják át, a körülményekben mindig az isteni terv megvalósulását látják, akkor is, ha ez számukra misztérium, azaz titok marad. Az összhangot, a családi békét a legkegyetlenebb és keményebb események sem tudják megzavarni, hiszen mindent Isten szemszögéből értelmeznek, szeretetüknek mindig Jézus a központja. Mária és József, elfeledkezve önmagukról, és egész lényükkel társulva Jézus küldetéséhez, mindig az ő mágneses terében élnek.
Amikor egy család életét ilyen elvek ihletik, az egész élet nagyon rendezetten folyik: az Isten és a törvény iránti engedelmesség nevében a gyermekek tisztelik szüleiket, ezek pedig kölcsönösen szeretik és megértik egymást, szeretik gyermekeiket, s Isten rájuk vonatkozó jogait tiszteletben tartva nevelik őket.
A mai ünnep olvasmányai két igen fontos pontot emelnek ki ezzel kapcsolatosan. Az első olvasmány Sirák fia könyvéből, a gyermekeknek a szülők iránti kötelességéről beszél: „Isten az apát többre nézi gyermekeinél… Aki tiszteli apját, levezekli bűneit, aki becsüli anyját, az kincset gyűjt magának. Fiam! Legyen gondod apádra öregségében, és ne keserítsd őt életében. Ha meg is fogyatkozik erejében, légy elnéző iránta, és ne vesd meg életének egy napján se.” (3, 2-3. 12).
Ezek az ősi alapelvek jól kiegészítik a szülők iránti tiszteletről szóló negyedik parancsolatot. A századok múltával is kétségtelenül megtartják időszerűségüket. Érdemes ezen imában elgondolkodnunk.
A második pontra szent Pál mutat rá a kolosszeiekhez irt leveléből vett szentleckében. Arról a kölcsönös szeretetről van szó, amelynek eszményi közösségé kell tennie a keresztény családot. „Testvérek, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és türelmet. Viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak… Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke.” Az apostol a szentleckében arra is kitér, hogy hogyan valósítható meg a családi életben a szeretet: úgy hogyha a házastársak kölcsönösen gyakorolják az engedelmességet, ha előzékenyek egymással szemben és nem durváskodnak, ha a gyerekek szót fogadnak szüleiknek, és ha a szülök, nem keserítik meg gyermekeik életét (3,12-21).
Igen, sokkal örömtelibb és boldogabb lenne minden család élete, s ezáltal minden faluközösség élete, ha megfontolnák az apostol szavait, ha mindig és mindent az Úr Jézus nevében tennének, ha Jézus irányítaná szavaikat, cselekedeteiket. Akkor egészen biztos, hogy nem lenének titkos utak, megcsalt házastársak és elhagyott gyermekek.
Ha a családi élet nem a keresztény, a krisztusi szeretetre épül, akkor igencsak nehéz kitartani a szívek összhangjában és egységében. Ha megvan a kölcsönös szeretet, ha őszinte szeretettel vannak egymás iránt a család tagjai, akkor mindenen felül lehet emelkedni és mindent el lehet fogadni, ha viszont ez a kölcsönös szeretet kihűl, minden hihetetlenül nehézzé válik. Az egyetlen tartós szeretet pedig – a családban lehetséges nézeteltérések és nehézségek ellenére is – az Isten Szeretetére alapozott szeretet.
Befejezésül, az elmondottak alapján, hadd tegyük fel a költői kérdést, amely különösen is időszerű ma, az év utolsó napján, a férjeknek és feleségeknek, a szülőknek és gyermekeknek egyaránt: Követik-e a Szent Család példáját a mai keresztény családok, családjaink? Ma, amikor a családi élet erényei az evilági, a modern ember szemében nevetségesnek tűnnek. Hűség, szeretet, szolgálat, engedelmesség, gyermekáldás, mind kikacagott, lemosolygott szavak. De mindannyian látjuk és tapasztaljuk, hogy a kacaj nyomában mérhetetlen szenvedés és könnyek árja folyik. Ha mindezt elakarjuk kerülni, akkor érdemes a kétezer éve bevált család modellt megfontolni, József, Mária és a kis Jézus életpéldáját követni, az általuk kitaposott utat járni, mert egyedül csak ez képes családjainkat kiegyensúlyozottá és boldoggá tenni, a nehézségek és megpróbáltatások dacára is.
Ezért kérjük a szentmise bevezető könyörgésének szavaival: "Istenünk, te ragyogó példaképnek állítottad elénk a Szent Családot. Segíts, hogy nyomukban járjunk, gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben, és így valóban rátaláljanak az igazi boldogság útjára és majd egykor atyai házadban örvendezhessünk örök jutalmadnak. Krisztus a mi Urunk által!" Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése