Szentírási részek: Vízkereszt: Iz 60, 1-6 // Mt 2, 1-12
Izajás próféta (60,1-6) nagyszerű látomásában a hegyre épült várost, Jeruzsálemet bearanyozzák a felkelő Nap sugarai, míg a környező dombokat és a messzi pusztaságot homály borítja. A népek meglátva ezt a ragyogást seregestül indulnak a szent városba, mert az ember szomjazza a világosságot, különösen a sötétség után.
Igen, a hit eseménye az üdvösségtörténet kezdetétől fogva úgy jelenik meg a szentírásban, mint útra kelés, kivonulás. Legtöbbször ez fizikai helyváltoztatással jár, de még inkább a régi életmódból való kivonulásban ölt testet.
Ezt támasztja alá Ábrahám, Mózes vagy Dávid története, vagy a napkeleti bölcsek útra-kellése. Ezek mind-mind a hit és az isteni vezetésre való ráhagyatkozás eseményei.
Ezek a Napkeletről érkezett bölcsek az elsők azok között, akiknek a vonulásáról Izajás próféta beszélt fentebb. Olyan menet ez, mely azóta sem szűnt meg, és ami áthalad az összes korszakon, felismeri a csillag üzenetét, és megtalálja a Gyermeket, aki Isten gyengédségét mutatja nekünk. Mindig új személyek jönnek a csillag fényének vonzásában, akik rálelnek az útra, és elérkeznek Hozzá.
A betlehemi csillag híradását, hogy az Isten emberré lett, először tehát a napkeleti bölcsek fogták föl, először ők reagáltak a jelre. Ők voltak a pogány világ első képviselői: ők látták először az „Atya egyszülött Fiának dicsőségét”…(Jn 1,14) Ők a hatalmas, Krisztus felé haladó két évezredes körmenetnek első vezetői, zászló vivői, akik a fény felé menetelnek.
A mi életünkben is el kell következnie annak a pillanatnak, amikor egy hang szólítása, vagy egy csillag ragyogása úgy megérint bennünket, hogy indulnunk kell. El kell hagyni a megszokottat, és biztosat, s útra kell kelni, ki tudja, hová. Nem az oly sokunkban jelenlévő nyughatatlanság ösztökélése ez, ami többnyire vaktában űz bennünket ide-oda, hanem egyfajta belső parancs, amilyen a vándormadaraké: menetrendszerű és meghatározott úti célra kódolt. Akiben jelentkezik, az a hívás ellenállhatatlan vonzásába kerül, s már indul is, minden akadályt legyőzve, hogy találkozzék azzal, aki hívta.
De megesik, hogy készségesen útra keltünk, megyünk, s egyszer csak a csillag eltűnik elölünk. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy egy idő után a bölcsek is elvesztették a Betlehemi csillag fényét Heródes környezetébe érve, s Heródesnél érdeklődtek.
Érdekes az is, hogy amit a napkeleti bölcsek mondanak, amikor, a messiás király égi jelét meglátva elindultak, hogy felkeressék őt: „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte” (Mt 2,2), ugyanazt mondja Heródes is, amikor útnak indítja őket Jeruzsálemből: „Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” (Mt 2,8).
A két kijelentés mögött azonban egészen más szándék húzódik meg! A napkeleti bölcsek azzal a jó és nemes szándékkal keresik a messiást, hogy kifejezzék előtte hódolatukat. Heródes is ezt mondja, de valódi szándéka az, hogy megöleti az újszülöttet, mert félti hatalmát. Érdeklődést mutat ugyan a gyermek iránt, de nem azért, hogy imádja őt, hanem hogy elpusztítsa. Heródes a hatalom embere, aki a másikban csak a riválist képes meglátni. Végső soron még az Istent is riválisnak tekinti, a legveszélyesebb riválisnak. A bölcseket jóindulat vezérli, Heródes szívében rosszakarat van. A Háromkirályok ajándékokat visznek a gyermeknek, a király viszont az életére tör.
Ha egy kissé mélyebben átgondoljuk a mai evangéliumi szakaszt, akkor rádöbbennünk arra, hogy Heródes gonosz szándéka ellenére, e történések mögött meghúzódik egy isteni szándék is, amelyre érdemes odafigyelnünk. Ez az isteni szándék gondoskodik a jelről a pogány származású bölcsek számára, és ennek köszönhető az is, hogy király ellenséges szándéka ellenére a királyi udvar írástudói segítséget tudnak adni a prófétai jövendölések alapján, amely szerint Betlehemben érdemes keresniük a Messiást.
Ez a rejtett isteni szándék tapasztalható meg a történet végén is, amikor a bölcsek álmukban figyelmeztetést kapnak, hogy ne térjenek vissza Heródes udvarába. Végső soron tehát minden emberi szándék mögött - legyen az jó vagy rossz - ott húzódik az isteni akarat, s az előbbiek csak annyiban valósulhatnak meg, amennyiben megfelelnek Isten terveinek.
Igen, ha elveszítjük a fényt, akkor bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, nem tudjuk, merre tovább. Meg kell állni ilyenkor, s megvizsgálni: nem arról van-e szó, hogy lelkünk láthatárát valami más kezdi betölteni, ami eltakarja szemünk elől a csillagot?
A kezdetben tisztán látott célt nem homályosítja-e el a lelkesedésünkbe menet közben beférkőzött önzés, hiúság, önelégültség, nagyravágyó törtetés? Nem lehet-e, hogy észrevétlenül más vonzásba kerültünk, ami összezavarta belső iránytűnket? ? Ha visszatérünk oda, ahol még biztosan tudtuk az irányt, megmenekülünk az eltévedéstől. A napkeleti bölcsek miután elhagyták Jeruzsálemet, s Heródes társaságát, újra láthatják az irányt mutató csillagot. Ismét feltűnik a csillag, ami nagy örömmel tölti el őket. Azok számára mindig van betlehemi csillag az égen, akik bíznak Istenben.
Bár a napkeleti bölcsek Betlehemben csupán egy szerény hajlékra bukkannak, s ott találják meg az újszülött Királyt, szegényes környezetben, rongyokba takarva. Mégsem botránkoznak meg, s egy pillanatra sem támad kétség a szívükben, hogy jó helyen járnak-e, mert nem a külsőségeket nézik, hanem a csillagra figyelnek. Bár egy gyermeket találnak, ki még szólni sem tud, kit édesanyja táplál és ölel, ők mégis földre borulva hódolnak előtte, mert fölismerik benne a Messiás Királyt.
Nem homályosítja el látásukat a dicsőségről és hatalomról alkotott emberi felfogás, nem téríti el őket semmi, ami nem égi fény, csupán talmi csillogás. Mert tudják, hogy csak az jut előbbre, akit valóban az isteni fény vezérel, nem az, aki a harag, a gyűlölet, az élvezet, a mindenáron való érvényesülés vagy a szórakozás hulló csillagának fényeit követi.
Tehát ne feledjük, járható út csak egy van, és igazi fény, amely valóban vezetni tud és célba juttat, az is csak egy van. Krisztus Urunk mondta: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”. (Jn 8,12) Jézus szavai és tettei világosságot sugároznak, mert ő maga az Isten. Világosság Ő, amely nem csak a szemünkbe csillan, világosság Ő, amely nem csak értelmünket világítja meg, hanem olyan világosság Ő, amely a szívet melengeti, a lelket élteti… Élő és éltető fény Ő, amint Szent János evangélista írja: „Ő benne élet volt és az élet volt az emberek világossága”. (1,4) Ez a világosság olyan erős, hogy a szomorúság és a szenvedés legsötétebb és legáthatolhatatlanabb ködét is képes átvilágítani, ha élő hittel és imádságos szívvel keressük az Ő tekintetét
Milyen megrendítő és a lényegre tapintó az a kedves legenda, mely a negyedik bölcsről szól, akit útjában százféle akadály tartóztatott fel, s csak harminchárom esztendő múltán jutott el végre kitűzött céljához, s találta meg a Királyt, akit keresett – a kereszten függve, már szólni képtelenül!
Igen, ha valóban őt keressük, egy magatehetetlen csecsemőt vagy egy ártatlanul szenvedő embert találunk, s valamiképpen a kettőt együtt találjuk meg a szentmisén, az oltáriszentség hófehér kenyérdarabkájában, melyben velünk maradt a világ végezetéig.
Az Egyház megújulásának forrása mindig az volt és az is lesz, hogy néhány férfi és nő újra fölfedezi a megtestesülés megrendítő tényét, az értünk gyermekké, s a kereszten a minden ártatlan gyermeknél tisztább, áldozattá lett Isten Fiát, és benne a félelmetesen dicsőséges Isten irántunk való gyöngéd szeretetének múlhatatlan valóságát.
Ők elmondhatják Szent Pállal: „Megismertem Krisztus titkát''; életük szellemi-lelki hódolattá vált, és sokakat vonzanak az Úrhoz, aki kinyilvánította minden értelmet meghaladó dicsőségét: szeretetét Jézus Krisztusban!
Izajás próféta (60,1-6) nagyszerű látomásában a hegyre épült várost, Jeruzsálemet bearanyozzák a felkelő Nap sugarai, míg a környező dombokat és a messzi pusztaságot homály borítja. A népek meglátva ezt a ragyogást seregestül indulnak a szent városba, mert az ember szomjazza a világosságot, különösen a sötétség után.
Igen, a hit eseménye az üdvösségtörténet kezdetétől fogva úgy jelenik meg a szentírásban, mint útra kelés, kivonulás. Legtöbbször ez fizikai helyváltoztatással jár, de még inkább a régi életmódból való kivonulásban ölt testet.
Ezt támasztja alá Ábrahám, Mózes vagy Dávid története, vagy a napkeleti bölcsek útra-kellése. Ezek mind-mind a hit és az isteni vezetésre való ráhagyatkozás eseményei.
Ezek a Napkeletről érkezett bölcsek az elsők azok között, akiknek a vonulásáról Izajás próféta beszélt fentebb. Olyan menet ez, mely azóta sem szűnt meg, és ami áthalad az összes korszakon, felismeri a csillag üzenetét, és megtalálja a Gyermeket, aki Isten gyengédségét mutatja nekünk. Mindig új személyek jönnek a csillag fényének vonzásában, akik rálelnek az útra, és elérkeznek Hozzá.
A betlehemi csillag híradását, hogy az Isten emberré lett, először tehát a napkeleti bölcsek fogták föl, először ők reagáltak a jelre. Ők voltak a pogány világ első képviselői: ők látták először az „Atya egyszülött Fiának dicsőségét”…(Jn 1,14) Ők a hatalmas, Krisztus felé haladó két évezredes körmenetnek első vezetői, zászló vivői, akik a fény felé menetelnek.
A mi életünkben is el kell következnie annak a pillanatnak, amikor egy hang szólítása, vagy egy csillag ragyogása úgy megérint bennünket, hogy indulnunk kell. El kell hagyni a megszokottat, és biztosat, s útra kell kelni, ki tudja, hová. Nem az oly sokunkban jelenlévő nyughatatlanság ösztökélése ez, ami többnyire vaktában űz bennünket ide-oda, hanem egyfajta belső parancs, amilyen a vándormadaraké: menetrendszerű és meghatározott úti célra kódolt. Akiben jelentkezik, az a hívás ellenállhatatlan vonzásába kerül, s már indul is, minden akadályt legyőzve, hogy találkozzék azzal, aki hívta.
De megesik, hogy készségesen útra keltünk, megyünk, s egyszer csak a csillag eltűnik elölünk. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy egy idő után a bölcsek is elvesztették a Betlehemi csillag fényét Heródes környezetébe érve, s Heródesnél érdeklődtek.
Érdekes az is, hogy amit a napkeleti bölcsek mondanak, amikor, a messiás király égi jelét meglátva elindultak, hogy felkeressék őt: „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte” (Mt 2,2), ugyanazt mondja Heródes is, amikor útnak indítja őket Jeruzsálemből: „Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” (Mt 2,8).
A két kijelentés mögött azonban egészen más szándék húzódik meg! A napkeleti bölcsek azzal a jó és nemes szándékkal keresik a messiást, hogy kifejezzék előtte hódolatukat. Heródes is ezt mondja, de valódi szándéka az, hogy megöleti az újszülöttet, mert félti hatalmát. Érdeklődést mutat ugyan a gyermek iránt, de nem azért, hogy imádja őt, hanem hogy elpusztítsa. Heródes a hatalom embere, aki a másikban csak a riválist képes meglátni. Végső soron még az Istent is riválisnak tekinti, a legveszélyesebb riválisnak. A bölcseket jóindulat vezérli, Heródes szívében rosszakarat van. A Háromkirályok ajándékokat visznek a gyermeknek, a király viszont az életére tör.
Ha egy kissé mélyebben átgondoljuk a mai evangéliumi szakaszt, akkor rádöbbennünk arra, hogy Heródes gonosz szándéka ellenére, e történések mögött meghúzódik egy isteni szándék is, amelyre érdemes odafigyelnünk. Ez az isteni szándék gondoskodik a jelről a pogány származású bölcsek számára, és ennek köszönhető az is, hogy király ellenséges szándéka ellenére a királyi udvar írástudói segítséget tudnak adni a prófétai jövendölések alapján, amely szerint Betlehemben érdemes keresniük a Messiást.
Ez a rejtett isteni szándék tapasztalható meg a történet végén is, amikor a bölcsek álmukban figyelmeztetést kapnak, hogy ne térjenek vissza Heródes udvarába. Végső soron tehát minden emberi szándék mögött - legyen az jó vagy rossz - ott húzódik az isteni akarat, s az előbbiek csak annyiban valósulhatnak meg, amennyiben megfelelnek Isten terveinek.
Igen, ha elveszítjük a fényt, akkor bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, nem tudjuk, merre tovább. Meg kell állni ilyenkor, s megvizsgálni: nem arról van-e szó, hogy lelkünk láthatárát valami más kezdi betölteni, ami eltakarja szemünk elől a csillagot?
A kezdetben tisztán látott célt nem homályosítja-e el a lelkesedésünkbe menet közben beférkőzött önzés, hiúság, önelégültség, nagyravágyó törtetés? Nem lehet-e, hogy észrevétlenül más vonzásba kerültünk, ami összezavarta belső iránytűnket? ? Ha visszatérünk oda, ahol még biztosan tudtuk az irányt, megmenekülünk az eltévedéstől. A napkeleti bölcsek miután elhagyták Jeruzsálemet, s Heródes társaságát, újra láthatják az irányt mutató csillagot. Ismét feltűnik a csillag, ami nagy örömmel tölti el őket. Azok számára mindig van betlehemi csillag az égen, akik bíznak Istenben.
Bár a napkeleti bölcsek Betlehemben csupán egy szerény hajlékra bukkannak, s ott találják meg az újszülött Királyt, szegényes környezetben, rongyokba takarva. Mégsem botránkoznak meg, s egy pillanatra sem támad kétség a szívükben, hogy jó helyen járnak-e, mert nem a külsőségeket nézik, hanem a csillagra figyelnek. Bár egy gyermeket találnak, ki még szólni sem tud, kit édesanyja táplál és ölel, ők mégis földre borulva hódolnak előtte, mert fölismerik benne a Messiás Királyt.
Nem homályosítja el látásukat a dicsőségről és hatalomról alkotott emberi felfogás, nem téríti el őket semmi, ami nem égi fény, csupán talmi csillogás. Mert tudják, hogy csak az jut előbbre, akit valóban az isteni fény vezérel, nem az, aki a harag, a gyűlölet, az élvezet, a mindenáron való érvényesülés vagy a szórakozás hulló csillagának fényeit követi.
Tehát ne feledjük, járható út csak egy van, és igazi fény, amely valóban vezetni tud és célba juttat, az is csak egy van. Krisztus Urunk mondta: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”. (Jn 8,12) Jézus szavai és tettei világosságot sugároznak, mert ő maga az Isten. Világosság Ő, amely nem csak a szemünkbe csillan, világosság Ő, amely nem csak értelmünket világítja meg, hanem olyan világosság Ő, amely a szívet melengeti, a lelket élteti… Élő és éltető fény Ő, amint Szent János evangélista írja: „Ő benne élet volt és az élet volt az emberek világossága”. (1,4) Ez a világosság olyan erős, hogy a szomorúság és a szenvedés legsötétebb és legáthatolhatatlanabb ködét is képes átvilágítani, ha élő hittel és imádságos szívvel keressük az Ő tekintetét
Milyen megrendítő és a lényegre tapintó az a kedves legenda, mely a negyedik bölcsről szól, akit útjában százféle akadály tartóztatott fel, s csak harminchárom esztendő múltán jutott el végre kitűzött céljához, s találta meg a Királyt, akit keresett – a kereszten függve, már szólni képtelenül!
Igen, ha valóban őt keressük, egy magatehetetlen csecsemőt vagy egy ártatlanul szenvedő embert találunk, s valamiképpen a kettőt együtt találjuk meg a szentmisén, az oltáriszentség hófehér kenyérdarabkájában, melyben velünk maradt a világ végezetéig.
Az Egyház megújulásának forrása mindig az volt és az is lesz, hogy néhány férfi és nő újra fölfedezi a megtestesülés megrendítő tényét, az értünk gyermekké, s a kereszten a minden ártatlan gyermeknél tisztább, áldozattá lett Isten Fiát, és benne a félelmetesen dicsőséges Isten irántunk való gyöngéd szeretetének múlhatatlan valóságát.
Ők elmondhatják Szent Pállal: „Megismertem Krisztus titkát''; életük szellemi-lelki hódolattá vált, és sokakat vonzanak az Úrhoz, aki kinyilvánította minden értelmet meghaladó dicsőségét: szeretetét Jézus Krisztusban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése