Zakariásnak papi szolgálata közben jelenik meg az angyal, megijed, Gábor angyal bátorítja, s megígéri, hogy fia születik. Zakariás azonban nem hisz az angyal szavának, bizonyítékot kér tőle. Az angyal kissé méltatlankodva válaszol, s eleget tesz Zakariás kérésének, de olyan jellel, amely Zakariás számára megszégyenülés is. Zakariás megnémul, s szolgálata befejeztével nem tud megszólalni a nép előtt, pedig a szertartás rendje szerint áldást kellett volna mondania.
Az öreg Zakariás története arra tanít minket, hogy: vigyázzunk, óvatosak legyünk, higgyünk az Isten küldöttének, Isten üzenetének, mert amint látjuk, a hitetlenkedés nem vezet jó végre.
Zakariás saját emberi tapasztalataira hagyatkozva megkérdőjelezi az angyali üzenet hitelességét, aminek következménye, hogy az ígéret valóra válásáig elveszíti a jogot és a lehetőséget, hogy a titkot megossza mással: megnémul.
Vigyázzatok – mondja az öreg Zakariás –, mert a hitetlenség megnémít. S megfoszt a lehetőségtől, hogy a fölkínált titkot megkapjuk és megosszuk másokkal.
Mária, a fiatal názáreti lány, akit előre köszönt az angyal, az öreg Zakariásnak az ellenpéldája. Ő komolyan veszi az angyali üzenetet és HISZ. Az ő félelmét szintén biztató szóval enyhíti az angyal, s megfogalmazza előtte a Zakariáshoz szóló üzenetnél sokkal csodálatosabb ígéretet.
Mária, a Szeplőtelen, hallja a szót és nem hitetlenkedik, hanem elgondolkodik, hogy miféle köszöntés ez? Nem azt mondja, hogy: „hát... ilyen furcsaságot se hallottam még életemben...”, hanem elgondolkodik: mi ez?... vajon, mi lehet ez? És ezzel a szíve kitárul. És a mi Istenünk, amikor ilyen emberszívvel találkozik, folytatja tovább a szót.
Mária is kérdez, mint Zakariás, de kérdése nem hitetlenségre utal, hanem az Isten akaratát tudakoló készség kifejezője. Az angyal felel, s kéretlenül is bizonyítékkal szolgál: épp az öregségében anyává lett Erzsébet példájával bizonyítja, hogy „Isten előtt semmi sem lehetetlen”.
Igaz, a válasz, a szó folytatása még kevésbé érthető, mint az első köszöntés. Nem azért, mert értelmetlen. Hanem mert az Isten titkát hozza, arról beszél. És minél többet mond el róla, az ember annál kevesebbet ért. De a Szűzanyától, Máriától az angyal nem azt kérdezte: érted-e? Hanem a tekintetében Gábornak az a kérdés volt: hiszed-e? Befogadod-e? Ez volt a kérdés. És amikor Mária azt mondja: „Íme, az Isten szolgálóleánya vagyok, történjen velem szavaid szerint!” - akkor ezt mondja: hiszem és elfogadom. És ebben a pillanatban az Ige Testté lett.
Az angyali üdvözlettel Isten újra belépett a történelembe. Megrendítő a gondolat, hogy a mindenható Isten, az ég és föld ura, ilyen csendesen, alázatosan lépet be a mi világunkba, amely végül is az Ő világa.
Szent Ferenc atyánk számára az Ige alászállása az emberiségbe Isten alázatosságáról tanúskodott. Az alázat nem pusztán Jézus földi életkörülményeinek egyszerűségét jelentette, hanem sokkal inkább egy másik neve annak az Istennek, aki maga a szeretet. Ferenc így kiált föl A fölséges Isten dicséretében: „Te vagy a szerelem, a szeretet… Te vagy az alázat.” Ferenc azért nevezte alázatnak Istent, mert megértette az Atyának a Fiú alászállásában a megtestesülés során megmutatkozó szeretetét. Szent Bonaventúra, akit a ferences rend második alapítójának is neveznek, ezt így magyarázza: az Atya szeretettel lehajol, hogy átöleljen bennünket, törékeny emberi lényeket Fiában és Fia által, aki Isten Igéje. A megtestesült Ige, a Názáreti Jézus Isten alázatos szeretetét fejezi ki.
A világ alkotója, a teremtő Isten, nem jogaira hivatkozva jött közénk, hanem bekérezkedett világunkba. Amikor a Boldogságos Szűz Mária és az angyal között elhangzott párbeszédet olvassuk, akkor az a benyomásunk, hogy az arkangyal, Isten rettenthetetlen hírnöke, szinte alázatosan, izgatottan várja, hogy Mária igent mondjon.
Az apokrif evangéliumokban van egy kedves jelenet, amely valószínűleg csak jámbor elképzelés, de amely szép gondolatot fejez ki. Mielőtt Gábor arkangyal Máriához ment volna, másik két názáreti lányt is meglátogatott, és mindegyiknek ugyanazt az ajánlatot tette, mint Máriának, de mind a kettő elutasította a javaslatot, mondván, hogy nem egyezik a jövőre vonatkozó terveikkel és elképzeléseikkel. Ez a kis történet azt akarja igazolni, hogy Mária teljesen szabadon mondott Igent Istennek. Ő is mondhatott volna nem-et, de elfogadta Isten érthetetlen javaslatát, életére vonatkozó akaratát, tervét.
Az angyali üdvözlet Isten emberszeretetének költői kifejezése. Isten nem kényszeríti magát senkire, az Ő hívása mindig csak felhívás, amit az ember szabadon elfogadhat, de vissza is utasíthat. A Boldogságos Szűz elfogadta Isten hívását, ezért megtestesülhetett az isteni ige. Ha mi is kinyitjuk a lelkünket Isten szavának, akkor bennünk is megtestesülhet az Ő szeretete.
A megtestesülésben a Fiú, a második isteni személy a Szentháromság közösségében jön közénk, és ezzel a teljes Szentháromság a maga titkát osztja meg velünk, emberekkel.
A Szűzanya a példa, hogy be lehet fogadni, és aki befogadja, abban elkezdődik egy élet, amelyiknek a középpontja a Megtestesült Ige, Jézus Krisztus.
Igen, aki szívébe fogadja a Szentháromságot, azzal valami olyasmi történik, mint amikor egy gondolkodó ember föltekint az égre és életében először tudatosul az az igazság, az a tény, hogy nem a Föld a világ közepe, hanem a Föld kering a Nap körül. A Föld számára a középpont a Nap. A naprendszerek számára pedig valahol van egy középpont a világmindenségben, ami fizikailag összetartja a világmindenséget.
Amint a földközpontú gondolkodással szemben a napközpontú gondolkodás egy egészen más világba viszi az embert. Ugyanúgy: amíg mi, emberek saját magunk körül forgunk, és ennek megfelelően rendezzük el a dolgainkat –, s elvárjuk, hogy úgy rendeződjenek körülöttünk a dolgok, hogy én vagyok mindennek a közepe, miattam és értem van minden, és ami nem értem van és nekem kellemetlen, ellenemre van, hát azt ki kell söpörni a mindenségből – addig egy irreális, egy valótlan világban élünk, miközben „való világról” beszélünk.
Egy ember, aki úgy él, hogy ő a világ közepe, hacsak egy kicsit is elgondolkodna, hacsak egy kicsit is hallaná a tanító Egyháznak a hangját és szavát, azonnal belátná, hogy rossz, amit csinál. Képtelenség. Hát hogy várja el ő azt, hogy körülötte forogjon minden? Míg, aki krisztusközpontúan kezd gondolkodni és élni, az megtalálta a mindenség közepét, Akiért, és Aki által ténylegesen minden létezik.
De ez egy másik világ. És a Szűzanya ennek a másik világnak az első megtapasztalója, s mellette Szent József.
Talán fölmerül bennünk a kérdés, hogy hogyan tapasztalhatjuk meg ezt a más világot, amelynek a középpontjában Krisztus, a második isteni személy áll?
Hát mindenekelőtt a Szentírás tanulmányozásával, a szentgyónáshoz való járulással, a szentáldozásban a szentségi Jézussal való egyesüléssel, a szentmisén való tudatos részvétellel, a felebarát szolgálatával és természetesen nem utolsó sorban az elmélyült egyéni és közösségi ima végzésével.
Az utóbbiak közül Szent II. János Pál pápa különösképpen a rózsafüzért ajánlotta a figyelmünkbe. Azt mondotta: ne féljetek a rózsafüzértől. És amikor azt halljátok valakitől, hogy a rózsafüzér eltereli a figyelmet mindennek középpontjáról, a Megváltó Jézusról, tudjátok, hogy aki ezt mondja, az az ember még életében nem találkozott sem a Szűzanyával, sem a rózsafüzérrel.
Mert kell-e félteni egy gyermeket az anyjától? Ugye, nem? Hát akkor miért kellene félteni a Megváltó Krisztust a Szűzanyától? Az Édesanyjától? Nem kell tőle félteni. Ha ugyanis valaki - ahogy a Szentatya mondja - beiratkozik a rózsafüzér által a Boldogságos Szűz iskolájába, az megtanul napközpontúan gondolkodni, megtanul krisztusközpontúan élni.
Mert a rózsafüzérben nem a Szűzanyával folytatunk párbeszédet, hanem a Szűzanyával együtt szemléljük a Megváltó Krisztust. A Napot, a mindenségnek a középpontját, akiből minden jó és minden élet felénk árad.
A kisgyerekek ma azt hallják: már egyetlen éjszakát sem kell aludni, mert ma éjjel eljön a Kis Jézus… Mi, idősebbek azt halljuk, hogy már befejeződtek a Rorátés szentmisék. Milyen, hihetetlen? Alig kezdtük el az adventet, és máris vége van.
Mindig ez történik, amikor egy emberi élet megkapja igazi középpontját: még az idő is megváltozik. Nem értelmetlenül gyorsul fel, hanem megtelik tartalmas dolgokkal. Mert akinek az életében, mint középpont megjelenik a Megváltó Krisztus, a mi Istenünk - akihez az emberi szív őszintén odafordul, és azt mondja: Uram, nézd, én a te szolgád vagyok; nézd, a Te szolgálód vagyok, legyen nekem a Te igéd szerint -, annak élete tartalmas, kiegyensúlyozott és értelmes emberi élet lesz mindenek ellenére.
Hát imádkozzon értünk a Boldogságos Szűz, az Esztelneki Madonna, az Istenanya. Imádkozzon értünk, bűnösökért, hogy a mi életünk középpontja is az Ő Szent Fia, Jézus Krisztus legyen! Imádkozzon értünk most és halálunk óráján. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése