 |
| Szent György vértanú |
Április 24-én, szombaton ünnepeltük az Esztelneki Ferences Templom és Kolostor névadójának, Szent György vértanúnak az ünnepét. A búcsús szentmise főcelebránsa és igehirdetője fr. Erik O.F.M., Rendtartományunk előjárója volt. Az alábbi szentbeszédet mondta.
***
Amikor belépünk ide az Esztelneki Ferences templomba és rátekintünk Szent György domborművére, még mindig aktuális a kérdés, hogy ki végezte el az első koronavírus tesztet? Adja magát a válasz: Szent György, amikor lándzsájával bele nyúlt a sárkánynak a torkába.
Főtisztelendő paptestvéreim, Krisztusban szeretett ünneplő testvérek! Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki értem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt.16,25). Szent II. János Pál pápa mondta egy alkalommal, hogy az élet szépsége, az oda-ajándékozottságban, az odaadottságban rejlik.
Oda- ajándékozom magamat a közösségnek, elsősorban annak a kis közösségnek, ahol a hétköznapjaimat élem, ahol az ünnepeimet megélem,- nektek a család, a papi közösség, az én szerzetesi közösségem. És ez a közösség, ez tágul, akár egyházközség, faluközösség, plébánia közösség, munkahelyi közösség, lehet tágítani, egészen eljutunk az egyházig, a nemzetig, amelyhez tartozunk. És itt, ebben a közösségben, mindannyiunknak küldetése van.
Odaadni az életemet, azt is jeleni, hogy elsősorban magának az Istennek adjuk oda az életünket. Oda- ajándékozom magamat az Istennek azért, hogy azt a hivatást, küldetést, amit a Jóisten nekem szánt, azt be tudjam teljesíteni, azt teljes egészében - amennyire emberileg tőlem lehetséges, - meg tudjam élni. És ne akarjak más lenni, mint ferences szerzetes, mint plébános, mint pap, mint feleség, mint férj, mint szülő, anyuka és apuka, nagymama és nagytata és utána jönnek majd a többi olyan feladatok, amiket személy szerint, nekem kell elvégeznem, a kis közösségemben, hogy ott béke, szeretet, öröm legyen, vagyis egy szóval, legyen ott élet.
Ezt jelenti számomra ez a mondat, hogy aki meg akarja menteni életét, elveszíti. De aki elveszíti, odaajándékozza életét, megmenti azt. (Mt 16,25) - Ezt ünnepeljük a szentekben, ezt ünnepeljük a mai napnak a kiváló védőszentjében, hiszen a keleti egyház, mint nagy vértanúra emlékezik Szent Györgyre. Szent György is, miután ő megvívta a harcát saját magával, oda ajándékozta az ő életét, a közösség számára. A közösség számára lett hasznos, és így teljesítette be az ő küldetését, hivatását népe körében.
A György név jelentése az, hogy földműves. Az az ember, akit a Jóisten már a teremtésben meghívott az ő munkatársává, hogy azt a szép világot, amit az Isten megteremtett, ami után elmondta az Isten minden egyes nap, hogy "Isten látta, hogy amit teremtett, az jó" (Ter.1,21.25) sőt, miután megteremti az embert, az ő képére és hasonlatosságára, és az élet leheletét, maga az életadó belénk lehelte, azt mondta, hogy nagyon jó (Ter.1,31).
Meghívott bennünket is, 21. századi embereket – titeket is, akik itt Háromszéken éltek -, hogy munkatársai legyünk. Ápoljuk, gondozzuk a földet, amelyet nekünk adott és ne romboljuk. Istennek eredeti terve, hogy az ember gondozza, hajtsa uralma alá a földet, és a keresztény embernek ezért kell felelősségteljesen gondját viselnie a földnek.
Szívünkön kell viselnünk a teremtésnek a sorsát, hogy amit az Isten adott, azt felelősségteljesen használjuk. Legyen az a kertünk a ház körül, legyen az a szántóföld, legyen az az erdő, vagy bármilyen más terület a földön, azt felelősséggel használjuk, gondozzuk. Merthogy, mi emberek méltóságot kaptunk a világban. Így is mondhatjuk, hogy mi emberek a földnek a papjai vagyunk, a teremtésnek a papjai, más néven ezt teológiában úgy nevezzük, hogy mindenki részesült az általános papságban.
Fontos tudatosítani azt, hogy megkeresztelt, megbérmált emberek vagyunk, vagyis egyházformáló, egyházfenntartó személyek. Olyan személyek, akik az Istentől méltóságot, küldetést, de nem utolsósorban ezek mellett felelősséget is kaptunk. Együtt érezni az egyházzal, együtt érezni a tagokkal, együtt érezni az egyházközséggel, az egységet akarni. Nemrégiben hallottam, hogy milyen szép az, hogy mi magyarok a családnevet tesszük a keresztnevünk elé és ez jelenti azt is, hogy fontos számunkra a közösség és utána jön az egyén. Nagy István, Piros Róbert, György Katalin. Ez a családnév jelenti, hogy közösséghez tartozunk, és ehhez a közösséghez nemcsak hozzá tartozok, hanem vállalom is. Persze egy közösségben vannak sötétebb napok, árnyékosabb hetek, de mindig abba a jóba kell belekapaszkodni, ami éppen van, ami rendelkezésünkre van bocsátva, mert növekedés, élet ott van, ahol béke van és az egyházközségnek így minden tagja érték hordozó lehet. Megtapasztalni azt, hogy a Jóisten mindannyiunkba, minden papba, minden hívőbe, belénk csepegtetett valami jót, és ezt a jót észre venni egymásban. Persze, ahogy a zsoltáros mondja: "nyelve hegyes akár a kígyó nyelve, ajka mögött vipera méreg rejtőzik" (139,4 Zsolt) és érezzük azt, hogy esendőek vagyunk. Megbánthatjuk egymást, olyat mondhatunk, amit később megbánunk, nem is gondoljuk komolyan, de a másik komolyan veszi. De tudnunk kell azt, hogy van bocsánat, bocsánatkérés, és azt is tudnunk kell, hogy ahol őszinte a kiengesztelődés, ott a kapcsolat, az megerősödik. Tudatosítsuk azt, hogy ha akarjuk, kapcsolataink sokkal jobbak lehetnek, mint azelőtt volt, mert a tojásrántottából a tojást a héjába vissza tenni nem lehet, de egy igazi őszinte bűnbánat, egy bocsánatkérés, az megerősíti a kapcsolatot, sokkal szorosabb lesz, mint azelőtt volt. Kész vagyok arra, hogy a mások általi jót, ami jót tesznek, azt észre vegyem, megdicsérjem őket. Mindkét személy gyarapszik, hiszen amikor megköszönök valamit, észreveszem a jót, akkor gazdagítjuk egymást.
Köszönjük meg a Jóistennek, hogy bennünket életre hívott, hogy lehetőséget adott, hogy részt vegyünk az Ő isteni életének a teljességében vagyis, hogy munkatársai legyünk. Legyünk jó papjai a környezetünknek! És, mint jó papok, mutassuk be az áldozatunkat, ki-ki a maga élethivatásának megfelelőt természetesen.
Egyházunk használja a szenteléseket, az áldásokat, Vízkereszt napján vizet áld, vizet szentel, megszenteljük a termőföldet, a búzát, megszenteljük a termést, hálát adunk a termésért ősszel.
Gyermekkoromban emlékszem, hogy Nagyboldogasszony napján, gyümölccsel teli szilvaágakat és virágokat vittünk a templomba, amit megáldottak. Ezek az áldások, szentelések, nemcsak a hálaadást akarják tudatosítani bennünk, hogy hálásaknak kell lennünk a Jóistennek azért, amit nekünk ad, hanem arra is rá akar mutatni, hogy mi a mi feladatunk. Az, hogy meg tudjuk köszönni az Istennek, ami az övé. Az ember, mint a teremtés papja, felajánlja, bemutatja a világot az Istennek és ezáltal az anyagot megszenteli. Szüksége van a földnek az áldásra. Az Úrnak szüksége van a tanúkra, akik láthatóvá teszik, tovább adják azt a hitet, amelyet már megtapasztaltak és megéltek.
Nem elégek csak a szavak, hanem az életünk is prédikációvá kell, hogy váljon, Istenről kell, hogy beszéljen. Arról tudunk hitelesen beszélni, amit megéltünk, amit megtapasztaltunk. Úgy, ahogy Szent Péter mondja, mi nem kieszelt mesét hirdetünk nektek, hanem amit szemünkkel láttunk és fülünkkel hallottunk, azt adjuk tudtotokra (2Pét 1,16-19).
Egy fiatal szerzetestől megkérdezte nevelője, az idős szerzetes, hogy hogyan telt a napja? A fiatal szerzetes a következőket mondja: egész nap, egy sassal viaskodtam, két sólyommal, két karvallyal, két tüzes lóval, egy féreggel és egy lusta medvével. Elcsodálkozik az öreg szerzetes, hogyhogy te ilyenekkel viaskodtál, nekünk nincsenek is ilyen állataink? És a fiatal szerzetes, következőket mondja:
- a sas, az én eszem volt, igyekeztem megfékezni, hogy tilos dolgokra ne gondoljak;
- a két sólyom, a két szemem, ne vegyek olyat észre, ami káros lehet az én lelki életemre;
- a két karvaly, az a két kezem, ne vegyem el másét, ami nem az enyém, ne vegyem el azt, ami nem engem illet meg;
- a két tüzes ló, az a két lábam, igyekeztem megfékezni őket, hogy tilosba ne menjenek;
- a féreg, az a nyelvem, azért fékezem, hogy mások becsületében kárt ne tegyek;
- a lusta medve pedig, a testem, őt pedig igyekeztem munkára bírni.
Kedves testvérek, Szent György kiváló példaképünk, e templomnak a védőszentje, juttassa eszünkbe, hogy harcolnunk kell. Harcolnunk kell saját botlásainkkal, esendőségeinkkel, bűnre való hajlandóságunkkal, de hitünkkel le tudjuk győzni ezeket és mi is Isten rejtettségében,- bele épülve az istenibe- győzhetünk, és ez a győzelem az élet koronája, amelyet maga a Jóisten ad számunkra. ÁMEN.
Főtisztelendő paptestvéreim, Krisztusban szeretett ünneplő testvérek! Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki értem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt.16,25). Szent II. János Pál pápa mondta egy alkalommal, hogy az élet szépsége, az oda-ajándékozottságban, az odaadottságban rejlik.
Oda- ajándékozom magamat a közösségnek, elsősorban annak a kis közösségnek, ahol a hétköznapjaimat élem, ahol az ünnepeimet megélem,- nektek a család, a papi közösség, az én szerzetesi közösségem. És ez a közösség, ez tágul, akár egyházközség, faluközösség, plébánia közösség, munkahelyi közösség, lehet tágítani, egészen eljutunk az egyházig, a nemzetig, amelyhez tartozunk. És itt, ebben a közösségben, mindannyiunknak küldetése van.
Odaadni az életemet, azt is jeleni, hogy elsősorban magának az Istennek adjuk oda az életünket. Oda- ajándékozom magamat az Istennek azért, hogy azt a hivatást, küldetést, amit a Jóisten nekem szánt, azt be tudjam teljesíteni, azt teljes egészében - amennyire emberileg tőlem lehetséges, - meg tudjam élni. És ne akarjak más lenni, mint ferences szerzetes, mint plébános, mint pap, mint feleség, mint férj, mint szülő, anyuka és apuka, nagymama és nagytata és utána jönnek majd a többi olyan feladatok, amiket személy szerint, nekem kell elvégeznem, a kis közösségemben, hogy ott béke, szeretet, öröm legyen, vagyis egy szóval, legyen ott élet.
Ezt jelenti számomra ez a mondat, hogy aki meg akarja menteni életét, elveszíti. De aki elveszíti, odaajándékozza életét, megmenti azt. (Mt 16,25) - Ezt ünnepeljük a szentekben, ezt ünnepeljük a mai napnak a kiváló védőszentjében, hiszen a keleti egyház, mint nagy vértanúra emlékezik Szent Györgyre. Szent György is, miután ő megvívta a harcát saját magával, oda ajándékozta az ő életét, a közösség számára. A közösség számára lett hasznos, és így teljesítette be az ő küldetését, hivatását népe körében.
A György név jelentése az, hogy földműves. Az az ember, akit a Jóisten már a teremtésben meghívott az ő munkatársává, hogy azt a szép világot, amit az Isten megteremtett, ami után elmondta az Isten minden egyes nap, hogy "Isten látta, hogy amit teremtett, az jó" (Ter.1,21.25) sőt, miután megteremti az embert, az ő képére és hasonlatosságára, és az élet leheletét, maga az életadó belénk lehelte, azt mondta, hogy nagyon jó (Ter.1,31).
Meghívott bennünket is, 21. századi embereket – titeket is, akik itt Háromszéken éltek -, hogy munkatársai legyünk. Ápoljuk, gondozzuk a földet, amelyet nekünk adott és ne romboljuk. Istennek eredeti terve, hogy az ember gondozza, hajtsa uralma alá a földet, és a keresztény embernek ezért kell felelősségteljesen gondját viselnie a földnek.
Szívünkön kell viselnünk a teremtésnek a sorsát, hogy amit az Isten adott, azt felelősségteljesen használjuk. Legyen az a kertünk a ház körül, legyen az a szántóföld, legyen az az erdő, vagy bármilyen más terület a földön, azt felelősséggel használjuk, gondozzuk. Merthogy, mi emberek méltóságot kaptunk a világban. Így is mondhatjuk, hogy mi emberek a földnek a papjai vagyunk, a teremtésnek a papjai, más néven ezt teológiában úgy nevezzük, hogy mindenki részesült az általános papságban.
Fontos tudatosítani azt, hogy megkeresztelt, megbérmált emberek vagyunk, vagyis egyházformáló, egyházfenntartó személyek. Olyan személyek, akik az Istentől méltóságot, küldetést, de nem utolsósorban ezek mellett felelősséget is kaptunk. Együtt érezni az egyházzal, együtt érezni a tagokkal, együtt érezni az egyházközséggel, az egységet akarni. Nemrégiben hallottam, hogy milyen szép az, hogy mi magyarok a családnevet tesszük a keresztnevünk elé és ez jelenti azt is, hogy fontos számunkra a közösség és utána jön az egyén. Nagy István, Piros Róbert, György Katalin. Ez a családnév jelenti, hogy közösséghez tartozunk, és ehhez a közösséghez nemcsak hozzá tartozok, hanem vállalom is. Persze egy közösségben vannak sötétebb napok, árnyékosabb hetek, de mindig abba a jóba kell belekapaszkodni, ami éppen van, ami rendelkezésünkre van bocsátva, mert növekedés, élet ott van, ahol béke van és az egyházközségnek így minden tagja érték hordozó lehet. Megtapasztalni azt, hogy a Jóisten mindannyiunkba, minden papba, minden hívőbe, belénk csepegtetett valami jót, és ezt a jót észre venni egymásban. Persze, ahogy a zsoltáros mondja: "nyelve hegyes akár a kígyó nyelve, ajka mögött vipera méreg rejtőzik" (139,4 Zsolt) és érezzük azt, hogy esendőek vagyunk. Megbánthatjuk egymást, olyat mondhatunk, amit később megbánunk, nem is gondoljuk komolyan, de a másik komolyan veszi. De tudnunk kell azt, hogy van bocsánat, bocsánatkérés, és azt is tudnunk kell, hogy ahol őszinte a kiengesztelődés, ott a kapcsolat, az megerősödik. Tudatosítsuk azt, hogy ha akarjuk, kapcsolataink sokkal jobbak lehetnek, mint azelőtt volt, mert a tojásrántottából a tojást a héjába vissza tenni nem lehet, de egy igazi őszinte bűnbánat, egy bocsánatkérés, az megerősíti a kapcsolatot, sokkal szorosabb lesz, mint azelőtt volt. Kész vagyok arra, hogy a mások általi jót, ami jót tesznek, azt észre vegyem, megdicsérjem őket. Mindkét személy gyarapszik, hiszen amikor megköszönök valamit, észreveszem a jót, akkor gazdagítjuk egymást.
Köszönjük meg a Jóistennek, hogy bennünket életre hívott, hogy lehetőséget adott, hogy részt vegyünk az Ő isteni életének a teljességében vagyis, hogy munkatársai legyünk. Legyünk jó papjai a környezetünknek! És, mint jó papok, mutassuk be az áldozatunkat, ki-ki a maga élethivatásának megfelelőt természetesen.
Egyházunk használja a szenteléseket, az áldásokat, Vízkereszt napján vizet áld, vizet szentel, megszenteljük a termőföldet, a búzát, megszenteljük a termést, hálát adunk a termésért ősszel.
Gyermekkoromban emlékszem, hogy Nagyboldogasszony napján, gyümölccsel teli szilvaágakat és virágokat vittünk a templomba, amit megáldottak. Ezek az áldások, szentelések, nemcsak a hálaadást akarják tudatosítani bennünk, hogy hálásaknak kell lennünk a Jóistennek azért, amit nekünk ad, hanem arra is rá akar mutatni, hogy mi a mi feladatunk. Az, hogy meg tudjuk köszönni az Istennek, ami az övé. Az ember, mint a teremtés papja, felajánlja, bemutatja a világot az Istennek és ezáltal az anyagot megszenteli. Szüksége van a földnek az áldásra. Az Úrnak szüksége van a tanúkra, akik láthatóvá teszik, tovább adják azt a hitet, amelyet már megtapasztaltak és megéltek.
Nem elégek csak a szavak, hanem az életünk is prédikációvá kell, hogy váljon, Istenről kell, hogy beszéljen. Arról tudunk hitelesen beszélni, amit megéltünk, amit megtapasztaltunk. Úgy, ahogy Szent Péter mondja, mi nem kieszelt mesét hirdetünk nektek, hanem amit szemünkkel láttunk és fülünkkel hallottunk, azt adjuk tudtotokra (2Pét 1,16-19).
Egy fiatal szerzetestől megkérdezte nevelője, az idős szerzetes, hogy hogyan telt a napja? A fiatal szerzetes a következőket mondja: egész nap, egy sassal viaskodtam, két sólyommal, két karvallyal, két tüzes lóval, egy féreggel és egy lusta medvével. Elcsodálkozik az öreg szerzetes, hogyhogy te ilyenekkel viaskodtál, nekünk nincsenek is ilyen állataink? És a fiatal szerzetes, következőket mondja:
- a sas, az én eszem volt, igyekeztem megfékezni, hogy tilos dolgokra ne gondoljak;
- a két sólyom, a két szemem, ne vegyek olyat észre, ami káros lehet az én lelki életemre;
- a két karvaly, az a két kezem, ne vegyem el másét, ami nem az enyém, ne vegyem el azt, ami nem engem illet meg;
- a két tüzes ló, az a két lábam, igyekeztem megfékezni őket, hogy tilosba ne menjenek;
- a féreg, az a nyelvem, azért fékezem, hogy mások becsületében kárt ne tegyek;
- a lusta medve pedig, a testem, őt pedig igyekeztem munkára bírni.
Kedves testvérek, Szent György kiváló példaképünk, e templomnak a védőszentje, juttassa eszünkbe, hogy harcolnunk kell. Harcolnunk kell saját botlásainkkal, esendőségeinkkel, bűnre való hajlandóságunkkal, de hitünkkel le tudjuk győzni ezeket és mi is Isten rejtettségében,- bele épülve az istenibe- győzhetünk, és ez a győzelem az élet koronája, amelyet maga a Jóisten ad számunkra. ÁMEN.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése