Kérdés, hogy ki végezte el az első koronavírus tesztet? - Szent György búcsú - Esztelnek

Szent György vértanú

Április 24-én, szombaton ünnepeltük az Esztelneki Ferences Templom és Kolostor névadójának, Szent György vértanúnak az ünnepét. A búcsús szentmise főcelebránsa és igehirdetője fr. Erik O.F.M., Rendtartományunk előjárója volt. Az alábbi szentbeszédet mondta.

***

Amikor belépünk ide az Esztelneki Ferences templomba és rátekintünk Szent György domborművére, még mindig aktuális a kérdés, hogy ki végezte el az első koronavírus tesztet? Adja magát a válasz: Szent György, amikor lándzsájával bele nyúlt a sárkánynak a torkába.

Főtisztelendő paptestvéreim, Krisztusban szeretett ünneplő testvérek! Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki értem elveszíti életét, megtalálja azt (Mt.16,25). Szent II. János Pál pápa mondta egy alkalommal, hogy az élet szépsége, az oda-ajándékozottságban, az odaadottságban rejlik.
 
Oda- ajándékozom magamat a közösségnek, elsősorban annak a kis közösségnek, ahol a hétköznapjaimat élem, ahol az ünnepeimet megélem,- nektek a család, a papi közösség, az én szerzetesi közösségem. És ez a közösség, ez tágul, akár egyházközség, faluközösség, plébánia közösség, munkahelyi közösség, lehet tágítani, egészen eljutunk az egyházig, a nemzetig, amelyhez tartozunk. És itt, ebben a közösségben, mindannyiunknak küldetése van.
Odaadni az életemet, azt is jeleni, hogy elsősorban magának az Istennek adjuk oda az életünket. Oda- ajándékozom magamat az Istennek azért, hogy azt a hivatást, küldetést, amit a Jóisten nekem szánt, azt be tudjam teljesíteni, azt teljes egészében - amennyire emberileg tőlem lehetséges, - meg tudjam élni. És ne akarjak más lenni, mint ferences szerzetes, mint plébános, mint pap, mint feleség, mint férj, mint szülő, anyuka és apuka, nagymama és nagytata és utána jönnek majd a többi olyan feladatok, amiket személy szerint, nekem kell elvégeznem, a kis közösségemben, hogy ott béke, szeretet, öröm legyen, vagyis egy szóval, legyen ott élet.
Ezt jelenti számomra ez a mondat, hogy aki meg akarja menteni életét, elveszíti. De aki elveszíti, odaajándékozza életét, megmenti azt. (Mt 16,25) - Ezt ünnepeljük a szentekben, ezt ünnepeljük a mai napnak a kiváló védőszentjében, hiszen a keleti egyház, mint nagy vértanúra emlékezik Szent Györgyre. Szent György is, miután ő megvívta a harcát saját magával, oda ajándékozta az ő életét, a közösség számára. A közösség számára lett hasznos, és így teljesítette be az ő küldetését, hivatását népe körében.

A György név jelentése az, hogy földműves. Az az ember, akit a Jóisten már a teremtésben meghívott az ő munkatársává, hogy azt a szép világot, amit az Isten megteremtett, ami után elmondta az Isten minden egyes nap, hogy "Isten látta, hogy amit teremtett, az jó" (Ter.1,21.25) sőt, miután megteremti az embert, az ő képére és hasonlatosságára, és az élet leheletét, maga az életadó belénk lehelte, azt mondta, hogy nagyon jó (Ter.1,31).
Meghívott bennünket is, 21. századi embereket – titeket is, akik itt Háromszéken éltek -, hogy munkatársai legyünk. Ápoljuk, gondozzuk a földet, amelyet nekünk adott és ne romboljuk. Istennek eredeti terve, hogy az ember gondozza, hajtsa uralma alá a földet, és a keresztény embernek ezért kell felelősségteljesen gondját viselnie a földnek.
Szívünkön kell viselnünk a teremtésnek a sorsát, hogy amit az Isten adott, azt felelősségteljesen használjuk. Legyen az a kertünk a ház körül, legyen az a szántóföld, legyen az az erdő, vagy bármilyen más terület a földön, azt felelősséggel használjuk, gondozzuk. Merthogy, mi emberek méltóságot kaptunk a világban. Így is mondhatjuk, hogy mi emberek a földnek a papjai vagyunk, a teremtésnek a papjai, más néven ezt teológiában úgy nevezzük, hogy mindenki részesült az általános papságban.

Fontos tudatosítani azt, hogy megkeresztelt, megbérmált emberek vagyunk, vagyis egyházformáló, egyházfenntartó személyek. Olyan személyek, akik az Istentől méltóságot, küldetést, de nem utolsósorban ezek mellett felelősséget is kaptunk. Együtt érezni az egyházzal, együtt érezni a tagokkal, együtt érezni az egyházközséggel, az egységet akarni. Nemrégiben hallottam, hogy milyen szép az, hogy mi magyarok a családnevet tesszük a keresztnevünk elé és ez jelenti azt is, hogy fontos számunkra a közösség és utána jön az egyén. Nagy István, Piros Róbert, György Katalin. Ez a családnév jelenti, hogy közösséghez tartozunk, és ehhez a közösséghez nemcsak hozzá tartozok, hanem vállalom is. Persze egy közösségben vannak sötétebb napok, árnyékosabb hetek, de mindig abba a jóba kell belekapaszkodni, ami éppen van, ami rendelkezésünkre van bocsátva, mert növekedés, élet ott van, ahol béke van és az egyházközségnek így minden tagja érték hordozó lehet. Megtapasztalni azt, hogy a Jóisten mindannyiunkba, minden papba, minden hívőbe, belénk csepegtetett valami jót, és ezt a jót észre venni egymásban. Persze, ahogy a zsoltáros mondja: "nyelve hegyes akár a kígyó nyelve, ajka mögött vipera méreg rejtőzik" (139,4 Zsolt) és érezzük azt, hogy esendőek vagyunk. Megbánthatjuk egymást, olyat mondhatunk, amit később megbánunk, nem is gondoljuk komolyan, de a másik komolyan veszi. De tudnunk kell azt, hogy van bocsánat, bocsánatkérés, és azt is tudnunk kell, hogy ahol őszinte a kiengesztelődés, ott a kapcsolat, az megerősödik. Tudatosítsuk azt, hogy ha akarjuk, kapcsolataink sokkal jobbak lehetnek, mint azelőtt volt, mert a tojásrántottából a tojást a héjába vissza tenni nem lehet, de egy igazi őszinte bűnbánat, egy bocsánatkérés, az megerősíti a kapcsolatot, sokkal szorosabb lesz, mint azelőtt volt. Kész vagyok arra, hogy a mások általi jót, ami jót tesznek, azt észre vegyem, megdicsérjem őket. Mindkét személy gyarapszik, hiszen amikor megköszönök valamit, észreveszem a jót, akkor gazdagítjuk egymást.
 
Köszönjük meg a Jóistennek, hogy bennünket életre hívott, hogy lehetőséget adott, hogy részt vegyünk az Ő isteni életének a teljességében vagyis, hogy munkatársai legyünk. Legyünk jó papjai a környezetünknek! És, mint jó papok, mutassuk be az áldozatunkat, ki-ki a maga élethivatásának megfelelőt természetesen.
Egyházunk használja a szenteléseket, az áldásokat, Vízkereszt napján vizet áld, vizet szentel, megszenteljük a termőföldet, a búzát, megszenteljük a termést, hálát adunk a termésért ősszel.

Gyermekkoromban emlékszem, hogy Nagyboldogasszony napján, gyümölccsel teli szilvaágakat és virágokat vittünk a templomba, amit megáldottak. Ezek az áldások, szentelések, nemcsak a hálaadást akarják tudatosítani bennünk, hogy hálásaknak kell lennünk a Jóistennek azért, amit nekünk ad, hanem arra is rá akar mutatni, hogy mi a mi feladatunk. Az, hogy meg tudjuk köszönni az Istennek, ami az övé. Az ember, mint a teremtés papja, felajánlja, bemutatja a világot az Istennek és ezáltal az anyagot megszenteli. Szüksége van a földnek az áldásra. Az Úrnak szüksége van a tanúkra, akik láthatóvá teszik, tovább adják azt a hitet, amelyet már megtapasztaltak és megéltek.
Nem elégek csak a szavak, hanem az életünk is prédikációvá kell, hogy váljon, Istenről kell, hogy beszéljen. Arról tudunk hitelesen beszélni, amit megéltünk, amit megtapasztaltunk. Úgy, ahogy Szent Péter mondja, mi nem kieszelt mesét hirdetünk nektek, hanem amit szemünkkel láttunk és fülünkkel hallottunk, azt adjuk tudtotokra (2Pét 1,16-19).

Egy fiatal szerzetestől megkérdezte nevelője, az idős szerzetes, hogy hogyan telt a napja? A fiatal szerzetes a következőket mondja: egész nap, egy sassal viaskodtam, két sólyommal, két karvallyal, két tüzes lóval, egy féreggel és egy lusta medvével. Elcsodálkozik az öreg szerzetes, hogyhogy te ilyenekkel viaskodtál, nekünk nincsenek is ilyen állataink? És a fiatal szerzetes, következőket mondja:
- a sas, az én eszem volt, igyekeztem megfékezni, hogy tilos dolgokra ne gondoljak;
- a két sólyom, a két szemem, ne vegyek olyat észre, ami káros lehet az én lelki életemre;
- a két karvaly, az a két kezem, ne vegyem el másét, ami nem az enyém, ne vegyem el azt, ami nem engem illet meg;
- a két tüzes ló, az a két lábam, igyekeztem megfékezni őket, hogy tilosba ne menjenek;
- a féreg, az a nyelvem, azért fékezem, hogy mások becsületében kárt ne tegyek;
- a lusta medve pedig, a testem, őt pedig igyekeztem munkára bírni.

Kedves testvérek, Szent György kiváló példaképünk, e templomnak a védőszentje, juttassa eszünkbe, hogy harcolnunk kell. Harcolnunk kell saját botlásainkkal, esendőségeinkkel, bűnre való hajlandóságunkkal, de hitünkkel le tudjuk győzni ezeket és mi is Isten rejtettségében,- bele épülve az istenibe- győzhetünk, és ez a győzelem az élet koronája, amelyet maga a Jóisten ad számunkra. ÁMEN.

Ima a szerzetesi hivatásért és szerzetesekért

Tekints le, Uram azokra,
akik a szerzetesi élet hivatását Tőled kapták,
és fogadalmaikat a Te kezedbe helyezték.
Miként is tudná halandó, testben élő lélek
legyőzni az érzéki vágyak szabadságra törekvését,
a megszokás erejét, a kevélység és anyagiasság kísértését,
a belső állhatatlanságot, a fáradtság és unalom veszélyeit,
ha Te, Istenünk, nem gyújtanád föl bennük,
és nem táplálnád magad jóságosan a szegénység,
szüzesség és engedelmesség szeretetét,
s ha nem adnál erőt nekik?!

Add meg hát nekik védelmedet és vezetésedet.
Legyen meg bennük, Uram,
a Te Lelked adományaként az okos mértékletesség,
a bölcs jóság, a komoly szelídség, a tiszta szabadság.
Izzék bennük a szeretet, és kívüled semmit se szeressenek.
Éljenek dicséretes módon, de dicséretre ne törekedjenek.
Téged dicsérjenek testük szentségével és lelkük tisztaságával,
szeretettel féljenek Tőled, és szeretetből szolgáljanak Neked.
Te légy az ő tisztességük, örömük:
Te a szomorúságban vigaszuk, kétségben tanácsuk,
sérelmekben oltalmuk, szorongatásban türelmük.
Te légy a szegénységben bőségük,
a böjtölésben eledelük, a betegségben orvosságuk!
Benned legyen mindenük,
Téged mindenek felett szeressenek.
Amit fogadtak, őrizzék is meg általad,
és nyerjék el életük koronáját. Ámen.
Pontificale Romanum

Urunk Jézus,
legfőbb pap és egyetemes pásztor a lelkeknek.
Te magad tanítottál bennünket, hogy imádkozzunk:
Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába.
Hallgasd meg kegyesen könyörgésünket,
és ébressz fel sok áldozatos lelket,
hogy a te példádon föllelkesülve
és a te kegyelmedtől támogatva
 a te igazi és egyetlen papságodat szolgálják és folytassák.
Kérünk Téged, hogy sokan tudjanak és akarjanak válaszolni
a Te jóságos sugallataidra,
válasszák a tökéletes életet,
s ezáltal élvezzék különleges gondoskodásodat és gyöngéd szeretetedet.
Bárcsak sohase hiányoznék a földön szeretetednek tanúja,
aki éjjel-nappal Téged képvisel az árvák bölcsője,
a betegek ágya mellett, aki ott áll az elhagyott öregek és gyengék oldalán.
Add, kérünk,
hogy a legszegényebb iskolák éppúgy, mint a leghíresebb szószékek
ugyanazt az egy szót visszhangozzák,
a Te szavadat,
mert ez mutatja meg az égbe vezető utat,
és emlékeztet mindenkit egyéni kötelességére.
Bárcsak minden nemzet,
legyen az bármilyen kitagadott és távoli,
meghallaná az Evangélium hívását, amellyel minden népet meghívsz országodba!
Engedd, hogy mindenütt fellobbanjon a láng,
amely átfogja az egész mindenséget,
és fénnyel árasztja el Egyházadat.
Add, hogy mindenütt tavaszi pompában virágozzanak a választott lelkek kertjei,
a szemlélődők és vezeklők szolgáltassanak elégtételt az emberiség hibáiért,
és irgalmadért kiáltsanak.
Bárcsak tudnák ezek a fáradhatatlanul önfeláldozó szívek,
ezek a teljesen tiszta és hősi lelkek
Isten fiainak képét itt a földön bennünk állandóan kialakítani,
hiszen Te azért jöttél hozzánk, hogy megmutasd isteni Arcodat.
Úristen, öntsd a Szentlélek által sok önzetlen lélekbe
izzó és örök szeretetedet és szeretett Édesanyádnak,
Máriának hatalmas közbenjárása által
szítsd fel és őrizd meg bennünk az irántad való szeretet égő tüzét
az Atyának és Szentléleknek dicsőségére,
aki Veled él és uralkodik mindörökké. Ámen.

XII. Piusz pápa

Vertse Márta - Vatikán: „Szent József: a hivatás álma” - Ferenc pápa üzenete a hivatások 58. világnapjára

Esztelneki ferences templom

A katolikus egyházban minden évben Húsvét negyedik, Jó Pásztor vasárnapján, idén április 25-én ünnepeljük a papi és szerzetesi hivatások világnapját. Ferenc pápa üzenetében, amelynek középpontjában Szent József, az isteni tervek befogadásának példaképe áll, a következő három kulcsszóhoz fűzi elmélkedését: álom, szolgálat, hűség.

Vertse Márta - Vatikán

Tavaly december 8-án, abból az alkalomból, hogy Szent Józsefet 150 évvel azelőtt nyilvánították az egyetemes egyház védőszentjének, megkezdődött a neki szentelt különleges év (vö. az Apostoli Penitenciária által 2020. december 8-án közzétett Dekrétum) – emlékeztet rá a pápa, majd utal Patris corde, Apai szívvel k. apostoli levelére, amelynek célja, hogy „növelje a szeretetet e nagy szent iránt”. Rendkívüli személyről van szó, aki egyben „oly közel áll mindnyájunk emberi   állapotához”. Szent József nem vitt véghez elképesztő dolgokat, nem rendelkezett különleges karizmákkal, nem volt híres és feltűnést sem keltett: az evangéliumok egyetlen szavát sem idézik. Mégis, mindennapi életén keresztül valami rendkívülit valósított meg Isten szemében.

Szent József tanúságtétele vezéreljen utunkon
A pápa Sámuel első könyvének szavait idézi: „Isten a szívet nézi”, majd kifejti, hogy Isten Szent Józsefben felismerte egy apa szívét, aki képes adni és életet teremteni a mindennapokban. Erre irányulnak a hivatások: életeket létrehozni és újjá teremteni minden nap. Az Úr formálni kívánja az apák, az anyák szívét: legyenek nyitott szívek, amelyek képesek nagy lendületekre, nagylelkűek az adományozásban, együttérzéssel vigasztalnak aggodalmak idején, megerősítenek a reményben.  Ezekre van szüksége a papságnak és az Istennek szentelt életnek, ma különösen, amikor korunkat a törékenység és a szenvedés jellemzi a világjárvány miatt is, amely bizonytalanságot és félelmet keltett a jövőt és az életet illetően. Szent József szelíden jön elénk, mintha szomszédunk lenne; erőteljes tanúságtétele ugyanakkor irányíthat bennünket utunk során – állapítja meg üzenetében Ferenc pápa.

Az első szó az álom
Szent József három kulcsszót javasol mindenki hivatása számára. Az első az álom. Mindenki arról álmodik, hogy sikerül az életben megvalósítania önmagát, és valóban helyes, ha nagy elvárásokat táplálunk, amelyeket az olyan mulandó célok, mint a siker, a pénz, a szórakozás, nem képesek kielégíteni. Az életnek a szeretet ad értelmet, mert felfedi misztériumát. Életünket csak akkor birtokoljuk valóban, ha azt maradéktalanul átadjuk. Szent Józsefnek sok mondanivalója van számunkra ezzel kapcsolatban, mert Isten által sugalmazott álmain keresztül adománnyá tette létét.

Isten szelíden közli velünk terveit
A pápa felidézi József négy álmát, amelyekről az evangéliumok beszámolnak (vö. Mt 1,20; 2,13.19.22). Ezek isteni meghívások voltak, de nem volt könnyű befogadni őket. Minden álom után Józsefnek kockáztatnia kellett, feláldozva saját terveit, hogy eleget tegyen Isten titokzatos terveinek. József a végsőkig bízott Istenben. Habozás nélkül hagyta, hogy álmai vezéreljék, mert szívét Isten felé irányította. Éber „belső hallásának” elegendő volt egy kis jel, hogy felismerje a hangot. Ez érvényes a mi meghívásainkra is: Isten nem szereti látványos módon kinyilvánítani magát, nyomást gyakorolva szabadságunkra. Szelíden közli terveit; nem csap le ránk villámként káprázatos látomásokkal, hanem tapintatosan fordul legbensőbb énünkhöz, gondolatainkon és érzelmeinken keresztül szól hozzánk. És mint ahogy Szent Józseffel tette, magas rendű és meglepő végcélokat javasol nekünk is.

Nincs hit kockázat nélkül
Ferenc pápa ezután rámutat, hogy az álmok Józsefet olyan kalandokra késztették, amelyekre soha nem gondolt volna. Az első megrendítette jegyességét, de a Messiás atyjává tette; a második következtében Egyiptomba menekült, de megmentette családja életét. A harmadik után, amely megjövendölte hazájába való visszatérését, a negyedik visszavitte Názáretbe, éppen oda, ahol Jézus később elkezdte Isten országának a hirdetését. Mindezen felfordulások közepette tehát győztesnek bizonyult bátorsága, hogy kövesse Isten akaratát. Így van ez a hivatások esetében is. Az isteni meghívás mindig arra késztet, hogy kilépjünk, hogy odaajándékozzuk magunkat, hogy tovább haladjunk. Nincs hit kockázat nélkül. Csak akkor mondunk valóban „igent” Istennek, ha bizalommal ráhagyatkozunk kegyelmére, félretéve saját programjainkat. Minden „igen” gyümölcsöt hoz, mert egy nagyobb tervhez csatlakozik, amelynek csak részleteit pillantjuk meg, de amelyeket az isteni Művész ismer és tovább visz, hogy minden életből mesterművet készítsen. Ebben az értelemben Szent József Isten tervei befogadásának kiváló példaképe. Az övé azonban egy aktív befogadás: soha nem lemondó vagy magát megadó, „József nem egy passzívan beletörődő ember. Vezető szerepe bátor és erős” (Patris corde apostoli levél, 4). Bárcsak segítene mindenkinek, főleg a fiataloknak, hogy helyes megkülönböztetéssel megvalósítsák Isten rájuk vonatkozó álmait; bárcsak sugallaná a bátor kezdeményezést, hogy „igent” mondjanak az Úrnak, aki mindig meglep és soha nem okoz csalódást.

A második szó a szolgálat
A második szó a szolgálat, amely megjelöli Szent József és a hivatás útját. Isten szent népe a „legtisztább jegyesnek” nevezi őt, rámutatva arra a képességére, hogy úgy szeret, hogy semmit sem tart meg magának. Megszabadítva a szeretetet minden birtoklástól ugyanis egy még termékenyebb szolgálatnak nyílt meg: szeretetteljes gondoskodása átívelt nemzedékeken át, gondos őrködése tette őt az egyház védőszentjévé. És a jóhalál védőszentjévé, mert meg tudta testesíteni az élet önzetlen értelmét. Szolgálata és áldozathozatalai azonban csak azért voltak lehetségesek, mert egy nagyobb szeretet volt támaszuk: „Minden igazi hivatás önmagunk odaajándékozásából születik, ami az egyszerű áldozatvállalás érett formája. A papi hivatásban és a megszentelt életben is ilyen érettségre van szükség. Ahol egy hivatás, legyen az házas, cölebsz vagy szűzi hivatás, nem éri el az önajándékozás érettségét, hanem megáll a pusztán áldozati logikánál, akkor ahelyett, hogy a szeretet szépségének és örömének a jele lenne, félő, hogy a boldogtalanság, a szomorúság és a csalódottság kifejezésévé válik” (ibid., 7). A szolgálat, az önátadás konkrét kifejezése Szent József mindennapi életének szabályává vált. Mindent megtett, hogy megfelelő szállást találjon Jézus születésének; hogy megvédje Heródes dühétől, villámgyorsan megszervezett egy egyiptomi utazást; sebtében visszatért Jeruzsálembe, hogy az elveszett Jézus keresésére induljon; eltartotta családját munkájával idegen földön is. Annak a hozzáállásával alkalmazkodott a különböző körülményekhez, aki nem veszíti el lélekjelenlétét akkor sem, ha az élet nem úgy zajlik, mint ahogy szeretné: annak a készségével, aki azért él, hogy szolgáljon. Ezzel a lelkülettel József befogadta az élet gyakran előre nem látott utazásait: Názáretből Betlehembe utazott a népszámlálásra, majd Egyiptomba és ismét Názáretbe ment, minden évben felment Jeruzsálembe. Mindig készségesen megállta a helyét az új körülmények között, panaszkodás nélkül, készen arra, hogy segítsen a helyzetek orvoslásában. Azt lehet mondani, hogy a mennyei Atya kinyújtott keze volt Fia felé a földön. Tehát nem lehet más, mint példakép minden hivatás számára, amelyek erre kaptak meghívást: legyenek az Atya dolgos kezei fiaiért és lányaiért.

Szent József a hivatások őrzője
„Szeretek tehát Szent Józsefre, Jézus és az egyház őrzőjére úgy gondolni, mint a hivatások őrzőjére” - írja a hivatások 58. világnapjára szóló üzenetében Ferenc pápa. Szolgálatkészségéből származik ugyanis gondoskodása az őrzésben. „Ő fölkelt, még az éjjel fogta a gyermeket és az anyját” (Mt 2,14) – olvassuk Máté evangéliumában, jelezve serény készségét és odaadását a család iránt. Nem vesztegetett időt, hogy bosszankodjon, nem rabolta el az időt azoktól, akik rá lettek bízva. Ez a figyelmes és gyengéd gondoskodás egy sikeres hivatás jele. Egy olyan élet tanúságtétele, amelyet megérintett Isten szeretete. Milyen szép példát adunk a keresztény életről, amikor nem követjük makacsul ambícióinkat és nem hagyjuk, hogy nosztalgiánk lebénítson, hanem gondját viseljük annak, amit az Úr az egyház révén ránk bízott! Akkor Isten reánk árasztja Lelkét, kreativitását és csodákat művel velünk, mint Józseffel.

A harmadik szó a hűség
Isten meghívásán túl, amely megvalósítja legnagyobb álmainkat, és válaszunkon túl, ami a készséges szolgálatban és a segítőkész gondoskodásban valósul meg, van egy harmadik szempont is, amely végigvonul Szent József és a keresztény hivatás életén, megadva a mindennapok ritmusát: ez a hűség. József az „igaz ember” (Mt 1,19), aki a mindennapi csöndes munkában kitart Istenhez és terveihez való csatlakozásában. Egy különlegesen nehéz pillanatban elgondolkozik a történteken (vö. Mt 1,20). Elmélkedik, mérlegel: nem hagyja, hogy úrrá legyen rajta a sietség, nem enged a kísértésnek, hogy elkapkodott döntéseket hozzon, nem követi ösztöneit és nem a pillanatnak él, mindent türelemmel ápol, mert a lét csak a nagy választásokhoz való szüntelen csatlakozás által épül. Ez felel meg a szelíd és állandó szorgosságnak, amellyel szerény ács mesterségét folytatta (vö. Mt 13,55), amelyről nem adtak hírt a korabeli krónikák, hanem példája az évszázadok során megihlette minden apa, minden munkás, minden keresztény hétköznapi életét. Mert a hivatás, mint az élet, csak a mindennapos hűség által érlelődik.

Ne félj, hogy Istennek szenteld életedet! Isten hűséges ígéreteihez
A mindennapos hűség Isten hűségének a fényében táplálkozik, aki megtartja ígéreteit. „József, Dávid fia, ne félj” (Mt 1,20) – ezek voltak az első szavak, amelyeket Szent József álmában hallott. Ne félj: ezek azok a szavak, amelyeket az Úr hozzád is intéz, kedves nővér, és hozzád is, kedves fivér amikor annyi bizonytalanság és tétovázás között érzed, hogy tovább már nem halasztható az a vágy, hogy Őneki add életedet – fordul a pápa a hivatásukat kereső fiatalokhoz. Ezek azok a szavak, amiket ismétel neked, amikor talán megpróbáltatások és értetlenségek között küzdesz, hogy minden nap kövesd akaratát. Ezek azok a szavak, amelyek, mint egy refrén, elkísérik azt, aki igent mond Istennek életével, mint Szent József: a mindennapi hűségben.

Az öröm titka az Istenhez való hűség
Ez a hűség az öröm titka. A liturgiában egy himnusz szerint a názáreti házban „tiszta volt az öröm”. Az egyszerűség átlátszó öröme ez, amely hűséges közelség Istenhez és a felebaráthoz. Milyen szép volna, ha ugyanez az egyszerű és sugárzó, józan és reménnyel teli légkör járná át szemináriumainkat, vallási intézeteinket, plébániáinkat! Ezt az örömet kívánom nektek fivérek és nővérek, akik nagylelkűen Istent tettétek meg életetek álmává, hogy szolgáljátok Őt a fivérekben és nővérekben, akik rátok lettek bízva, olyan hűség révén, amely már önmagában véve tanúságtétel egy olyan korban, amelyet a mulandó választások és tovatűnő, örömtelen érzelmek jellemeznek. Szent József, a hivatások őrzője kísérjen benneteket atyai szívvel! – kívánja Ferenc pápa a hivatások 58. világnapjára írt, Rómában, a Lateráni Szent János székesegyházban 2021. március 19-én, Szent József főünnepén kelt üzenetében.

Forrás: https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2021-03/papa-hivatas-vilagnap-szent-jozsef-alom-szerzetes-pap.html

Nem ritka eset, hogy a tanúk, hamis tanúskodásuk miatt a vádlottak padjára kerülnek – Húsvét 3. vasárnapja

A mai evangélium (Lk 24,35-48) arról számol be, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban az üres sírnál néhány asszonynak jelent meg, majd az Emmausz felé vezető úton két tanítvánnyal találkozott. Itt pedig egy nagyobb csoportról, az apostolok közösségéről van szó, akikkel más tanítványok is együtt lehettek ebben az időben. Nem lehet tehát szó egyéni képzelődésről, amelyet az is bizonyít, hogy Jézus a szemük láttára eszik és megmutatja nekik a keresztre feszítés sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is látszanak. Mindezek láttán még mindig csodálkoznak egyesek és nehezen mernek hinni.

Ennek ellenére Jézus mégis azt mondja: „Ti tanúi vagytok ezeknek". Talán ez megnyugtat egy kissé bennünket, hisz nem kell különleges hősnek születni, ahhoz hogy Krisztus tanúi legyünk mi is. Esendő, félénk, bizonytalan emberekre esett Jézus választása, a tanítványok és a mi esetünkben is. És minden olyan „köznapi” a megjelenéseiben! Semmi ünnepélyesség, semmi rendkívüli. Halat eszik velük. Testét és sebeit hívja tanúságul.
Ennek ellenére „Örömükben még mindig nem mertek hinni?" – úgy tűnik, hogy nem csak a félelem, hanem öröm is meg tud bénítani.  

A közember nem született nagy dolgokra! Sem a megpróbáltatásban, sem a nagy boldogságban nem találja helyét, csak a mindennaposban mozog otthonosan. És Jézus nem rendkívüli hősökre bízta az Evangélium hirdetését, a szentmiseáldozat bemutatását, a bűnbocsátó hatalom gyakorlását, hanem egyszerű emberekre. Talán, azért mert így válhatott nyilvánvalóvá, hogy valóban Isten teszi a csodás dolgokat, s nem az „ügyeskedő” ember. Ezt nehéz volt, és ma is nehéz elfogadni.

„Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék…”- írja az evangélista. Először is megnyitotta az értelmüket, a múlt felé, hogy megértsék, megérthessék – amennyire emberileg lehet –, hogy mi is történt Betlehemben, Názáretben, a tanítás három éve alatt és Jeruzsálemben, meg a golgotán? Aztán megnyitotta az értelmüket a jövő felé, hogy felfogják a mindenkire háruló feladatot: hogy aki egyszer találkozott a föltámadt Úrral, aki hisz a föltámadásban, annak kötelessége szavával és életével tanúságot tenni róla.

Ha valaki erre azt mondja, hogy mind a két nyitás elég tökéletlen módon sikerült, annak igaza van, mert a tanítványok akkori magatartása ezt igazolja, akik előtt enni kell, akiknek meg kell érinteniük Őt, akiknek csak a látható nem elég. Vagyis mindannyian valamilyen módon a Feltámadottal való sorsdöntő találkozás előtti Tamások voltak és vagyunk.

Arra gondolok, ha Jézus ebben a feltámadott testben itt maradt volna köztünk, az elmúlt két évezredben egyik templomból a másikba, egyik háztól a másikig rohangálhatott volna, hogy újra és újra elmondja: „miért támad kétely a szívetekben?”

Hiszen mi sem vagyunk mások: azt a kézzel fogható tapasztalatot, amit az érintésben és szellemi elfogadásban részesült apostolok ránk hagytak a Biblia lapjain, minden újabb generáció, nagyító alá veszi. A nagyító alatt pedig kiderül, hogy elméletileg nagyon jól ismerjük a Biblia üzenetét, leírásait, de a gyakorlatban hamisítottuk-hamisítjuk meg az örökséget: akkor, amikor nem tagadjuk meg, de nem is vesszük komolyan a Föltámadott tanítását, akkor, amikor nem annak fényében és irányítása alatt éljük mindennapjainkat, hordozzuk keresztjeinket.

Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás, vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává.

Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a személyes, élő hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.

A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.

Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, amelyen csak lassan értjük meg szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.

Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti legyetek tanúi ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúk kell, hogy legyünk.  

Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni, annak szóban, tettben és krisztusi magatartással kell tanúskodnia a Föltámadottról.

Jézus is utal arra virágvasárnap Jeruzsálemi bevonulásakor, hogy a tanúságtételt nem vállaló tanú, vagy a hamis tanú helyettesíthető, mégpedig eléggé meghökkentő szövegkörnyezetben teszi ezt, amikor a megszólaló kövekről beszél (Lk 19.40).

Vajon ki tudná megmondani, hogy ma mennyi élő ember-tanúja van a Messiásnak, és hány kő beszél Róla?

S itt nem csak azokról a kövekről, a régi templomok köveiről beszélünk, melyeket többnyire „kulturális éhségtől hajtva” milliónyian keresnek fel, hogy belőlük, alkotóik hitéből vagy éppen történetük tanúságából merítsenek erőt vagy éppen csak műveltségüket csiszolgassák, fitogtassák.

A Föld minden köve, azzal, hogy az ami, azzal, hogy betölti azt a feladatot, amire hivatott, a maga módján tanúságtevő, megelevenítő, sokszor minden fajta csoda nélkül is "beszédesebb", mint az ember – akivel ellentétben – legalább a helyes irányba mutat.
Stabilnak és megbízhatónak látszik minden egyes darabjuk – velünk szemben –, akiknek elég egy pillanat, egy kudarcba fulladt álom, egy meg nem hallgatott ima, egymástól szerzett keserű tapasztalat, hogy a jó nem lehet annyira jó, hogy semmi sem olyan szép, mint amennyire első pillantásra látszik, vagy éppen a "mellőzöttség-érzés" ahhoz, hogy szangvinikusan vagy éppen depresszióba hajlóan hitünk – és ezzel együtt tanúságunk – meginogjon.

Pedig az evangelizáció igazán komoly apostolai az igazi megmondhatói annak, hogy mennyire nem ők, nem mi vagyunk a szemek, szívek és értelmek megnyitói, sokszor mennyire másra, jelentéktelennek, nem fontosnak tartott dolgokra reagál a leghevesebben a kereső ember. Isten nélkül, a Föltámadottba vetett hit nélkül ugyanis sem mi, sem a kövek, sem a csodák nem elegendők.

Törvényszéki perek kapcsán, nem ritka eset az, hogy a tanúk, hamis tanúskodásuk miatt lebuknak és a vádlottak padjára kerülnek. Nagyon vigyázzunk, nehogy oda kerüljünk mi is földi pályafutásunk végén, mert itt lenn, a földön még csak mondunk valamit a körülményekről, a bűnbe vivő alkalmakról, emberi gyengeségről, de ott minden másként fog kinézni, az igazságnak megfelelően!

Ne feledjük, csak ameddig van még ma és holnap, addig érvényesek a mondatok: Békesség nektek! Ti tanúi vagytok, illetve legyetek tanúi ezeknek!

Szent ez az érintés… - Húsvét 2. vasárnapja

 Szentírási rész: Jn 20,19-31

A mai evangéliumi szakaszban Jézus feltámadásának estéjén megjelenik tanítványainak, s miután igazolta önmagát, megmutatta a sebhelyeket kezén és oldalán, ezt mondta nekik – „ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”(Jn 20,21) -, majd „Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20, 21-23). Itt a Szentlélek úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ezt az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa azt a küldetését a világban, amit, Ő elkezdett.
A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének megalapítása is, mely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt, kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele a bűnök bocsánatának és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.
Minden bizonnyal ennek kapcsán rendelte el Szent II. János Pál pápa, 2000. április 30-án az Isteni Irgalmasság ünnepét, húsvét második vasárnapjára. Mert „a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását is, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is.” (Dives in misericordia. 96. pont)

Igen, az isteni irgalmasság képes „felemelni az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítani a legnagyobb veszedelmekből is”. De csak akkor, ha az ember közreműködik az isteni irgalmassággal, ha szívét-lelkét nem keményíti meg, nem zárja be előtte. Sajnos hányan és hányan vannak ma is, akik szívük megátalkodottságában, figyelmen kívül hagyják az Egyház parancsát és nem élnek a húsvéti szentségek: a bűnbánat és a szentáldozás kegyelmeivel.

Pedig az ember akár letagadja, akár bevallja: legnagyobb, és saját erejéből megoldhatatlan problémája a bűn. Nemcsak a másoké, hanem leginkább a magáé. Minden féle ideológiai, filozófiai magyarázatot próbál adni a bűnre. Vannak irányzatok, amelyek úgy intézik el a kérdést, hogy egyszerűen tagadják a bűn létét: vannak vétségek, de csak a fennálló társadalmi rend ellen, mert nincs Isten, aki ellen vétkezni lehetne.
Ez a végzetes és vészes felfogás uralta a materializmus ideológiáját is. Majdnem ugyanez a felfogás kapott ma új címkét az erkölcsi liberalizmusban. Mindkét irányzat - és az összes többi is – megváltatlanul hagyja az embert, a lelkileg érettebbeket, értelmesebbeket őrületbe kergetve, mert amikor egyedül marad az ember rossz tettével, bűnével, lelkiismerete megszólal, és vádolja őt. A lelkiismeret valakinek, pontosabban az Istennek a hangja bennünk.
A rosszul művelt pszichológia – illetékességi körét túllépve – tévesen azt állítja a lelkiismeretről, hogy az csak egy belénk nevelt „felettes én”, mely szüleink, nevelőink, elvárásait szajkózza egy életen át. Mindez üres szócséplés azzal a megrendítő tapasztalattal szemben, hogy egy „Isten nélküli értékrenddel” betáplált emberben egyszer csak megszólal egy titokzatos belső hang, és mindazt bűnnek minősíti, amit sem nevelői, sem ő nem tartottak annak.

Az emberiség Ádám bűne óta bujkál Isten elől. Tudattalanul is tudja az ember, hogy senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, csak egyedül az Isten. Az apostolok, látva a föltámadt Jézust, megsejtik, hogy ő egészen az Istené. Nem csupán emberi teste van, hanem örökkévaló Isten, az élő Isten Fia, aki éppen föltámadásával bizonyította, hogy Isten bocsánatát hozta az embernek. Jézus bűnöket bocsátott meg, amikor a földön járt, s hogy ehhez joga és hatalma volt, most láthatják az apostolok.

„Megmutatta nekik kezét és oldalát”(Jn 20,20). Láthatták: nem szellem. Most megbizonyosodhattak arról, hogy minden meghalt, és elporladt emberi testnek van jövője a názáreti Jézusban. Ez a föltámasztás ugyanolyan méretű isteni tett, mint a bűnök megbocsátása. Ha Jézusnak minden test fölött van hatalma, mert halálával legyőzte a halált, akkor a bűn fölött is van, mert az általunk ismert halál a bűn következménye.
Most döbbennek rá az apostolok, hogy Jézus imádságát, amelyet a bűnök bocsánatáért mondott a kereszten, meghallgatta az Atya. Az is most lett nyilvánvaló, hogy Jézus halálának igazi áldozati értelme van, amelyről az utolsó vacsorán hallottak: vére kiontatik a bűnök bocsánatára, tehát nincs többé válaszfal Isten és ember között, ha az ember elfogadja, ha kéri a bocsánatot, ha megtér. Ezért bizonyos szempontból a bűnbánatszentségében a legmélyebb találkozás jöhet létre az irgalmas Isten és a bűnös ember között, ha ezt az ember is akarja.
Egyetemes küldetést kapnak az apostolok és általuk az ő utódaik, a bűnök megbocsátására. Erre adja nekik, elővételezve a pünkösdi eseményeket, a Szentlelket, Isten szeretetének és irgalmának Lelkét.
Az apostolok először Pünkösdkor valósítják meg hatalmas sikerrel Jézustól kapott küldetésüket. Bűnbánatra szólítják fel a szíven talált tömeget.

Ma is ez az Egyház hatalmas sikere, ha láthatatlan is. És ez a jövője: van hatalma a bűnbánónak kiosztani a Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, mégpedig annyiszor ahányszor a bűnbánónak szüksége van rá, annyiszor ahányszor őszintén bocsánatot kér Istentől.

„Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus… Nyolc nap múlva ismét együtt voltak tanítványai, és Tamás is velük volt”(Jn 20, 24. 26.).
Ekkor Jézus Tamást – aki korábban az apostolok szavára nem hit az Úr föltámadásában –, felszólítja arra, hogy érintse meg sebeit. Ez a jelenet annyira emberi, s mégis annyira csodálatos –, hogy alig tudunk már figyelni más, szintén lényeges történésre, mint amilyen a hit-születésének csodája.
Szent ez az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet.

Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28) Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került egzisztenciális érintkezés.
De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor kijelentette, hogy nem hisz. Az Úr fölszólítja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”(Jn 20,27) S valóban, megszületik szívében a hit, és vele együtt a remény is, hiszen Jézus halálával azt is elveszítette.

Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Ez az „enyém”kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között. Az én Uram kifejezés egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás apostol majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.
Nem kevésbé fontos esemény az sem, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség tagjává. Megfigyelhetjük szent János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik. Ebben megérezhetjük, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, a Krisztus által alapított Egyháztól annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.

Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. A János-evangélium ősi változata Jézusnak ezzel a tettével zárul: az Egyház magjának eggyé tételével és megszilárdításával, hogy felkészülten várja Pünkösd napját.

Húsvét 2. vasárnapján, az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Így húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítőt.

Az első keresztények számára a föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette őket. „A sok hivő mind egy szív és egy lélek volt”. „Nem is akadt köztük szűkölködő” (ApCsel 4, 32. 34) – olvastuk az első olvasmányban.
Ők már nem közvetlen „tapasztalás”, a föltámadt Krisztussal való találkozás alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtétele által. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (ApCsel 4,33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak.
Az őskeresztények úgy éltek, mint egy nagycsalád, amelynek tagjaira nem az önzés, az egyéni érdek előtérbe helyezése, hanem az önzetlenség volt a jellemző.
Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.

Ebből a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit elméleti síkon marad, és életvitelére vonatkozólag nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.
Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét. Ugyanis, a keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn5, 4-5).

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Ezzel az örömhírrel köszöntik keleti testvéreink egymást és köszönthetnénk mi is egymást mindnyájan ezekben a napokban, akik hiszünk Jézus Krisztusban, akik hittel valljuk, hogy ő a mi egyetlen Megváltónk és Üdvözítőnk.

Jézus feltámadása azt jelenti, hogy meg vagyunk váltva, Jézus által van megoldás életünk kérdéseire, van értelme életünknek, áldozatainknak, és van értelme szenvedéseinknek is.
Jézus által Isten belépett az emberiség történelmébe, a mi életünkbe. Ő azt kívánja tőlünk, hogy minden testvérünknek közvetítsük az örömhírt, hirdessük evangéliumát: Isten a mi Atyánk, bűneink ellenére is szeret minket, megbocsát, gyermekévé fogad, meghív országába és földi életünk után hazavár az örök életre.
Ez az örömhír a keresztény hívő világnézet alapja, ami meghatározza és átalakítja egész életünket, az élet értelméről vallott felfogásunkat, értékrendünket, jellemzi gondolkodásmódunkat, döntéseinket és választásainkat.

Jézus örömhíre nemcsak imádságra szólít fel, nemcsak templomba, szentmisére hív, hanem arra is felszólít, hogy a mindennapi életben is hitünk tanítása szerint éljünk, mind a családban, mind a társadalomban, akár amikor kötelességeinket teljesítjük, akár amikor szabad időnket töltjük.
Hívő világnézetünk eligazítást ad nekünk az élet valamennyi fontos kérdésében, legyen az kultúra vagy nevelés, egészségügy vagy szociális gondoskodás, gazdaság vagy kereskedelem, közlekedés vagy közigazgatás… Nyilvánvaló, hogy ezekben a kérdésekben nem lehet mindenki szakember, de ezért van az egyházi tanítóhivatal, amelyre oda kell figyelnünk, amikor életünk egy-egy fontos kérdésében döntünk, állást foglalunk.

A mindennapi életben sokféle gondunk-bajunk van, sok minden okoz kisebb vagy nagyobb nehézséget. Ám ha egy kicsit is elgondolkodunk, könnyen beláthatjuk, hogy a mindennapi gondjainknak, még anyagi, gazdasági problémáink mögött is legtöbbször erkölcsi problémákkal találkozunk, az emberek önzésével, türelmetlenségével, szeretetlenségével, hűtlenségével. Röviden fogalmazva, a saját magunk vagy a mások bűnével. Ha pedig mindennapi gondjaink forrása a bűn, akkor az emberiség problémáit csak a bűnbánat és a megbocsátás meghirdetője, a feltámadt Jézus tudja megoldani.

Ezért rossz úton járnak mindazok, akik a tudomány, a technika vagy a gazdasági fejlődéstől várják a megoldást. Igen, szükség van ezekre is, de ezek nem pótolják az erkölcsi megújulást, a megtérést és a bűnbocsánatot.
Egyházunk, mint gondos édesanya rendszeresen figyelmeztet lelkiismereti kötelességeinkre. Különösképpen a nagyobb ünnepek alkalmával: karácsony, húsvét, pünkösd táján arra szólítja fel Krisztus titokzatos testének tagjait, vagyis minket, hogy vegyünk részt a lelkigyakorlatokon, végezzük el szentgyónásunkat, és rendszeresen járuljunk a szentáldozáshoz, mert csak így lehet részünk lelki megújulásban. Ezért volt örvendetes dolog látni, hogy a háromnapos lelkigyakorlatba többen is bekapcsolódtak, elvégezték szentgyónásukat és szentáldozáshoz járultak…
 
Igaz, hogy Jézus követőitől hitet és áldozatot kíván. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne törődjünk a mindennapi élet gondjaival. Igenis, tudatosan vállalnunk kell akár az üldöztetést és a vértanúságot, ahogy az üldözött keresztények ma is teszik a világ minden pontján. Igen, kötelességünk, hogy életünket, mindennapjainkat, keresztény elveink és értékeink alapján rendezzük be.

A feltámadt Jézus minden embert megszólít, mint a sírnál az asszonyokat, és nem maradhatunk vele szemben közömbösek: vagy hiszünk benne és követjük Őt, vagy ellene szegülünk hívásának, illetve küldő szavának: siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek…  

Nyilvánvaló, hogy senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy hívő keresztény legyen. De a mindennapok közepette tanúskodnunk kell azáltal, hogy komolyan vesszük hitünket és valljuk, hogy emberi problémáinkra is hitünk tanítása alapján találunk megoldást. Ha visszatekintünk kereszténységünk kétezer éves történelmére, akkor minden emberi gyarlóság ellenére egyértelmű, hogy az igazán hitük szerint élő keresztények mennyi jót tettek embertársaiknak, különösen az arra rászoruló árva, szegény, beteg és elhagyatott embereknek.  
Amikor mi Isten Országát akarjuk építeni, akkor ezzel minden ember igaz javát akarjuk szolgálni, hiszen Isten Országának alaptörvénye a szeretet, a megbocsátás.

Jézus Krisztus feltámadt, és minket is feltámaszt. Kérjük, kegyelmével vezessen minket, hogy mindig világosan lássuk, mit kíván tőlünk az ő követése, hogy mindig legyen erőnk küzdeni a jóért és legyőzni a kísértéseket, hogy mindig örömünket leljük követésében. Kérjük, adjon erőt életünk keresztjének hordozására, adja, hogy mindig hűségesek legyünk hozzá, és eljuthassunk országába.

Éppen ezért ajánljuk magunkat, plébániai közösségünk tagjait és mindazokat, akikért imádkozni tartozunk, Krisztus Anyja, az Esztelneki Madonna oltalmába.
Ő, aki elkísérte Fiát a fájdalmas úton, Ő, aki a kereszt tövében állt Fia halála órájában, Ő, aki bátorította a születendő egyházat, hogy éljen az Úr jelenlétében, vezesse el szívünket a kínszenvedés titkától a húsvéti titokig. Afelé a fény felé, amely Krisztus Feltámadásából tört elő és megmutatta a szeretet, az öröm, az élet végleges győzelmét a rossz, a szenvedés, és a halál felett.

A halált a feltámadás dicsősége követi – Nagypéntek

 Nagypéntek Jézus kínszenvedése misztériumának ünneplése, a szigorú böjt és a bűnbánat napja, amely során, a keresztfán függő Krisztust szemléljük. Szent Pál szavai szerint Jézus átdöfött szívében rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse, sőt benne lakik testileg az Istenség egész teljessége.
Valóban a Kereszt feltárja, hogy mekkora a szélessége és hosszúsága, magassága és mélysége Krisztus minden ismeretet felülmúló szeretetének, mely eltölt minket, embereket Isten teljességével.
„Nagypéntek a szeretet csúcspontja. Jézus halála a kereszten, aki az Atyja kezébe ajánlja magát az egész világ üdvösségéért, kifejezi ezt a mindvégig menő szeretetet, mely mindenkit át akar ölelni és senkit nem hagy ki belőle. Kiterjed minden időre és minden helyre, az üdvösség kimeríthetetlen forrása, és mi bűnösök, mindnyájan meríthetünk belőle. Ha Isten így megmutatta a szeretetét Jézusnak a halálában, akkor mi is, a Szentlélek által újjászületve, szerethetjük és szeretnünk is kell egymást”- mondotta a szentatya, Ferenc pápa.
Ezért nagypénteken, az év legmegrendültebb liturgiáját ünnepeljük. Ezen a napon nincs Szentmise, mert ekkor maga az örök Főpap, Krisztus mutatta be a legszentebb áldozatot a kereszt oltárán: önmagát adta áldozatul értünk, a mi üdvösségünkért.

A Szentmise a kereszt áldozat megjelenítése, jelenbe hozatala. Mivel ezen a napon történt meg a keresztáldozat, ezért az Egyház ezen a napon nem mutat be szentmisét.
Ezen a napon különösen igaza van János apostolnak (3, 15), aki hittel rátekint Krisztus keresztjére, az üdvözül.
De vigyázzunk, mert két fajta látás van. Van az egyszerű látni tudás, ez olyan, mint az állaté, amely csak a tárgyakat, a dolgokat, a külsőt, a felszínt látja. Ezzel az ember vallását, hitét, üdvösségét illetően semmire sem megy. Hiába látták ugyanis kortársai Jézust, mégsem fogadták el, mint Messiást, mint Isten Fiát.
Ide mélyebb látás kell, a lényeget kell meglátni. Jézus, az Istenember felismeréséhez a Szentlélek megvilágosítása, a hit látása kell. Vajon mi rendelkezünk ezzel a fajta látással, miközben a felszínhez, a külsőségekhez, üres hagyományokhoz, épületekhez és nem az Élő Istenhez kötődünk? Mert nagypénteken, amikor Krisztus szenvedését és halálát ünnepeljük, már látjuk, látnunk kellene a feltámadt, megdicsőült Krisztust, s a húsvét eseményében pedig, az ujjongó egyház mindig látja az Ő megváltói keresztjét.

Mikor a liturgia kezdetén belépünk a templomba, az Isten háza kopár, megfosztva minden ékességétől, a tabernákulum nyitva, nincs benne semmi. Nincs csengő, nincs orgona, a pap bevonulása alatt nincs ének, csak mélységes hallgatás. Gyertyák sem égnek az oltáron. A pap a vértanúság piros ruhájában jelenik meg és leborul az oltár előtt.
Mikor az ember megsejti, hogy mi történt a golgotán, hogy meghalt értem az Istenember, akkor ott nem lehet állva maradni, ott le kell borulni. Érzelmeinket nem lehet kifejezni szavakkal, csak néma jelenléttel, amelyet a csend ölel át.
Isten csendjére az ember csendje válaszol, ezért a nagypénteki és nagyszombati templomra a CSEND a jellemző. Ez a csend semmivel nem összetéveszthető. Nemcsak a gyász csendje, annál sokkal üresebb!
Ahogyan a szentségőrző szekrény, a tabernákulum ajtaja nyitva és mögötte semmi sincs, valamiképpen azt érezzük, hogy a világ milyen is lenne Isten nélkül. A kísértés ott dobol mindenki agyában: lehet-e ilyen csend, ilyen halálos semmi után valami még?

Ez a csend a betegek csendje egyben, a vírus járvánnyal küszködő, lélegeztető gépen lévő, vagy elkülönített betegek csendje, amikor csak az imádság, mint egyetlen kapocs létezik, sokszor felelet nélkül, az éggel…


E nagypénteki, nagyszombati templomi csend miatt nincs gyülekező ének, nincs köszöntés, nincs közösség egymással, hanem a nyitott tabernákulum csöndje előtt a keresztény nép leborul a földre. Ez a földön való tehetetlen fekvés jelzi az imádást, a gyászt, a hódolatot, a kegyelem, az irgalom kérést bűneink miatt, az egész földdel való egységet, melyre Jézus vére ráfolyt.

A nagypénteki szertartásnak csúcspontja, a kereszt, a megváltás jele előtti hódolat. Ez a szertartás igen régi. Jeruzsálem keresztényei egykor az igazi kereszt előtt hódoltak és azt csókolták. Magát a keresztet az Üdvözítővel és megváltó szenvedésével való szoros kapcsolata miatt a legteljesebb tisztelet illeti.

Amikor Szent János apostol azt írja, első levelében, hogy mi tapintottuk az Élet Igéjét, akkor ezt most mi is elmondhatjuk. Nagypéntek délutánján a kereszt maga Krisztus. Érinteni, tapintani kellene a szent keresztet és megcsókolni, de ma ezt a járvány miatt nem tesszük, hanem némán megállunk és fejet hajtunk előtte hódolatunk jeleként.
Ebben a hódolatba, lelki csókban leheljük bele Isten utáni vágyunkat, megújított odaadásunkat és azt a visszavonhatatlan igent, mely válasz a megváltó Isten szeretetére, mely életünknek értelmet ad.
Ebben a csendben, meg ebben a lélekben adott csókban, érintésben az ember el tud jutni oda ezen a földön, hogy mindent kimond egyszerre, olyan nagy önátadással, hogy ezt fölülmúlni nem lehet, csak mindennap megújítani.

Befejezésül a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa nagypénteki gondolatát szeretném idézni, melyet a reggel olvastam Imre testvér megosztásában: „Leszáll az éj, mint ahogy azon az éjszakán Jeruzsálem házaira és kertjeire. Most mi is a Getszemáni kert olajfái alá állunk és követjük a názáreti Jézus lépteit, földi életének utolsó óráiban. A fájdalom, a magány, a kegyetlenség, a gonosz és a halál birodalmába teszünk utazást, amely azonban egyben a hit, a remény és a szeretet útja is, mivel utunk végső állomásának sírboltja nem marad örökre lepecsételve. A sötétség elmúltával, Húsvét hajnalán felvillannak az öröm fényei, a csöndet az élet szava váltja fel, a halált a feltámadás dicsősége követi.”

Szentmisék és liturgikus események sorrendje április 1 és 5 között, valamint húsvéti köszöntő

Nagycsütörtök:
Ferences templomban délután ½ 6-tól szentgyónási lehetőség lesz, és 6 órától kezdődik az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmise

Nagypéntek:
Plébánia templomban és Csomortánban délután 4 órától keresztúti ájtatosságot végzünk.
Ferences templomban délután 6 órától kezdjük a nagypénteki liturgiát

Nagypénteken a világegyház a szentföldön élő keresztények megsegítésére tart gyűjtést. Az idén a világjárvány miatt ez a gyűjtés még nagyobb hangsúlyt kap, mert a szentföldi zarándoklat leállt, márpedig az ottani keresztények a zarándokok fogadásából éltek. Aki teheti, támogassa őket adományával. Adományukat a kórus alatti perselybe illetve a szentsírhoz kitett perselybe helyezhetik el vagy átadhatják személyesen nekünk.

Nagyszombat:
Ferences templomban: délelőtt 11 órától délután 1 óráig kitesszük az Oltáriszentséget csendes imádásra a szentsírhoz, aki teheti, végezzen szentsír látogatást és szentségimádást.

Ferences templomban: a liturgikus szertartás este 8 órakor kezdődik tűzszenteléssel és befejeződik a templomban tartott feltámadási szertartással.

Húsvétvasárnap:
Reggel 7 órától ételszentelés a ferences templomban.
Csomortán: délelőtt 9 órakor szentmise
Délelőtt ½ 11 ünnepi szentmise a plébánia templomban és a ferences templomban
Délután ½ 1-től ünnepi szentmise a kurtapataki templomban.
Húsvéthétfőn is vasárnapi sorrendben lesznek a szentmisék

Húsvéti köszöntő:

„Húsvét egy olyan esemény, ami alapjaiban változtatta meg a történelem irányát: egyszer s mindenkorra átbillentette a mérleget a jó, az élet, a megbocsátás oldalára.” (XVI. Benedek pápa)

Őszinte szívből kívánjuk, hogy a Feltámadott Úr töltse el plébániánk híveinek és egyáltalán községünk minden jóakaratú emberének szívét örömmel, derűvel, egészséggel, egyetértéssel, békességgel és azzal a rendíthetetlen reménnyel, hogy az élet minden helyzetéből van feltámadás. Még a halálból is! 

Szeretettel az Esztelneki Barátok: P. Bernardin és P. Szilveszter

Szentföld - riport Várnai Jakab atyával