Szentírási rész: Jn 20,19-31
A mai evangéliumi szakaszban Jézus feltámadásának estéjén megjelenik tanítványainak, s miután igazolta önmagát, megmutatta a sebhelyeket kezén és oldalán, ezt mondta nekik – „ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”(Jn 20,21) -, majd „Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20, 21-23). Itt a Szentlélek úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ezt az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa azt a küldetését a világban, amit, Ő elkezdett.
A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének megalapítása is, mely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt, kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele a bűnök bocsánatának és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.
Minden bizonnyal ennek kapcsán rendelte el Szent II. János Pál pápa, 2000. április 30-án az Isteni Irgalmasság ünnepét, húsvét második vasárnapjára. Mert „a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását is, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is.” (Dives in misericordia. 96. pont)
Igen, az isteni irgalmasság képes „felemelni az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítani a legnagyobb veszedelmekből is”. De csak akkor, ha az ember közreműködik az isteni irgalmassággal, ha szívét-lelkét nem keményíti meg, nem zárja be előtte. Sajnos hányan és hányan vannak ma is, akik szívük megátalkodottságában, figyelmen kívül hagyják az Egyház parancsát és nem élnek a húsvéti szentségek: a bűnbánat és a szentáldozás kegyelmeivel.
Pedig az ember akár letagadja, akár bevallja: legnagyobb, és saját erejéből megoldhatatlan problémája a bűn. Nemcsak a másoké, hanem leginkább a magáé. Minden féle ideológiai, filozófiai magyarázatot próbál adni a bűnre. Vannak irányzatok, amelyek úgy intézik el a kérdést, hogy egyszerűen tagadják a bűn létét: vannak vétségek, de csak a fennálló társadalmi rend ellen, mert nincs Isten, aki ellen vétkezni lehetne.
Ez a végzetes és vészes felfogás uralta a materializmus ideológiáját is. Majdnem ugyanez a felfogás kapott ma új címkét az erkölcsi liberalizmusban. Mindkét irányzat - és az összes többi is – megváltatlanul hagyja az embert, a lelkileg érettebbeket, értelmesebbeket őrületbe kergetve, mert amikor egyedül marad az ember rossz tettével, bűnével, lelkiismerete megszólal, és vádolja őt. A lelkiismeret valakinek, pontosabban az Istennek a hangja bennünk.
A rosszul művelt pszichológia – illetékességi körét túllépve – tévesen azt állítja a lelkiismeretről, hogy az csak egy belénk nevelt „felettes én”, mely szüleink, nevelőink, elvárásait szajkózza egy életen át. Mindez üres szócséplés azzal a megrendítő tapasztalattal szemben, hogy egy „Isten nélküli értékrenddel” betáplált emberben egyszer csak megszólal egy titokzatos belső hang, és mindazt bűnnek minősíti, amit sem nevelői, sem ő nem tartottak annak.
Az emberiség Ádám bűne óta bujkál Isten elől. Tudattalanul is tudja az ember, hogy senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, csak egyedül az Isten. Az apostolok, látva a föltámadt Jézust, megsejtik, hogy ő egészen az Istené. Nem csupán emberi teste van, hanem örökkévaló Isten, az élő Isten Fia, aki éppen föltámadásával bizonyította, hogy Isten bocsánatát hozta az embernek. Jézus bűnöket bocsátott meg, amikor a földön járt, s hogy ehhez joga és hatalma volt, most láthatják az apostolok.
„Megmutatta nekik kezét és oldalát”(Jn 20,20). Láthatták: nem szellem. Most megbizonyosodhattak arról, hogy minden meghalt, és elporladt emberi testnek van jövője a názáreti Jézusban. Ez a föltámasztás ugyanolyan méretű isteni tett, mint a bűnök megbocsátása. Ha Jézusnak minden test fölött van hatalma, mert halálával legyőzte a halált, akkor a bűn fölött is van, mert az általunk ismert halál a bűn következménye.
Most döbbennek rá az apostolok, hogy Jézus imádságát, amelyet a bűnök bocsánatáért mondott a kereszten, meghallgatta az Atya. Az is most lett nyilvánvaló, hogy Jézus halálának igazi áldozati értelme van, amelyről az utolsó vacsorán hallottak: vére kiontatik a bűnök bocsánatára, tehát nincs többé válaszfal Isten és ember között, ha az ember elfogadja, ha kéri a bocsánatot, ha megtér. Ezért bizonyos szempontból a bűnbánatszentségében a legmélyebb találkozás jöhet létre az irgalmas Isten és a bűnös ember között, ha ezt az ember is akarja.
Egyetemes küldetést kapnak az apostolok és általuk az ő utódaik, a bűnök megbocsátására. Erre adja nekik, elővételezve a pünkösdi eseményeket, a Szentlelket, Isten szeretetének és irgalmának Lelkét.
Az apostolok először Pünkösdkor valósítják meg hatalmas sikerrel Jézustól kapott küldetésüket. Bűnbánatra szólítják fel a szíven talált tömeget.
Ma is ez az Egyház hatalmas sikere, ha láthatatlan is. És ez a jövője: van hatalma a bűnbánónak kiosztani a Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, mégpedig annyiszor ahányszor a bűnbánónak szüksége van rá, annyiszor ahányszor őszintén bocsánatot kér Istentől.
„Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus… Nyolc nap múlva ismét együtt voltak tanítványai, és Tamás is velük volt”(Jn 20, 24. 26.).
Ekkor Jézus Tamást – aki korábban az apostolok szavára nem hit az Úr föltámadásában –, felszólítja arra, hogy érintse meg sebeit. Ez a jelenet annyira emberi, s mégis annyira csodálatos –, hogy alig tudunk már figyelni más, szintén lényeges történésre, mint amilyen a hit-születésének csodája.
Szent ez az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet.
Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28) Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került egzisztenciális érintkezés.
De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor kijelentette, hogy nem hisz. Az Úr fölszólítja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”(Jn 20,27) S valóban, megszületik szívében a hit, és vele együtt a remény is, hiszen Jézus halálával azt is elveszítette.
Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Ez az „enyém”kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között. Az én Uram kifejezés egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás apostol majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.
Nem kevésbé fontos esemény az sem, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség tagjává. Megfigyelhetjük szent János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik. Ebben megérezhetjük, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, a Krisztus által alapított Egyháztól annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.
Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. A János-evangélium ősi változata Jézusnak ezzel a tettével zárul: az Egyház magjának eggyé tételével és megszilárdításával, hogy felkészülten várja Pünkösd napját.
Húsvét 2. vasárnapján, az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Így húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítőt.
Az első keresztények számára a föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette őket. „A sok hivő mind egy szív és egy lélek volt”. „Nem is akadt köztük szűkölködő” (ApCsel 4, 32. 34) – olvastuk az első olvasmányban.
Ők már nem közvetlen „tapasztalás”, a föltámadt Krisztussal való találkozás alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtétele által. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (ApCsel 4,33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak.
Az őskeresztények úgy éltek, mint egy nagycsalád, amelynek tagjaira nem az önzés, az egyéni érdek előtérbe helyezése, hanem az önzetlenség volt a jellemző.
Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.
Ebből a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit elméleti síkon marad, és életvitelére vonatkozólag nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.
Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét. Ugyanis, a keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn5, 4-5).
A mai evangéliumi szakaszban Jézus feltámadásának estéjén megjelenik tanítványainak, s miután igazolta önmagát, megmutatta a sebhelyeket kezén és oldalán, ezt mondta nekik – „ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”(Jn 20,21) -, majd „Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20, 21-23). Itt a Szentlélek úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ezt az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa azt a küldetését a világban, amit, Ő elkezdett.
A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének megalapítása is, mely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt, kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele a bűnök bocsánatának és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.
Minden bizonnyal ennek kapcsán rendelte el Szent II. János Pál pápa, 2000. április 30-án az Isteni Irgalmasság ünnepét, húsvét második vasárnapjára. Mert „a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását is, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is.” (Dives in misericordia. 96. pont)
Igen, az isteni irgalmasság képes „felemelni az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítani a legnagyobb veszedelmekből is”. De csak akkor, ha az ember közreműködik az isteni irgalmassággal, ha szívét-lelkét nem keményíti meg, nem zárja be előtte. Sajnos hányan és hányan vannak ma is, akik szívük megátalkodottságában, figyelmen kívül hagyják az Egyház parancsát és nem élnek a húsvéti szentségek: a bűnbánat és a szentáldozás kegyelmeivel.
Pedig az ember akár letagadja, akár bevallja: legnagyobb, és saját erejéből megoldhatatlan problémája a bűn. Nemcsak a másoké, hanem leginkább a magáé. Minden féle ideológiai, filozófiai magyarázatot próbál adni a bűnre. Vannak irányzatok, amelyek úgy intézik el a kérdést, hogy egyszerűen tagadják a bűn létét: vannak vétségek, de csak a fennálló társadalmi rend ellen, mert nincs Isten, aki ellen vétkezni lehetne.
Ez a végzetes és vészes felfogás uralta a materializmus ideológiáját is. Majdnem ugyanez a felfogás kapott ma új címkét az erkölcsi liberalizmusban. Mindkét irányzat - és az összes többi is – megváltatlanul hagyja az embert, a lelkileg érettebbeket, értelmesebbeket őrületbe kergetve, mert amikor egyedül marad az ember rossz tettével, bűnével, lelkiismerete megszólal, és vádolja őt. A lelkiismeret valakinek, pontosabban az Istennek a hangja bennünk.
A rosszul művelt pszichológia – illetékességi körét túllépve – tévesen azt állítja a lelkiismeretről, hogy az csak egy belénk nevelt „felettes én”, mely szüleink, nevelőink, elvárásait szajkózza egy életen át. Mindez üres szócséplés azzal a megrendítő tapasztalattal szemben, hogy egy „Isten nélküli értékrenddel” betáplált emberben egyszer csak megszólal egy titokzatos belső hang, és mindazt bűnnek minősíti, amit sem nevelői, sem ő nem tartottak annak.
Az emberiség Ádám bűne óta bujkál Isten elől. Tudattalanul is tudja az ember, hogy senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, csak egyedül az Isten. Az apostolok, látva a föltámadt Jézust, megsejtik, hogy ő egészen az Istené. Nem csupán emberi teste van, hanem örökkévaló Isten, az élő Isten Fia, aki éppen föltámadásával bizonyította, hogy Isten bocsánatát hozta az embernek. Jézus bűnöket bocsátott meg, amikor a földön járt, s hogy ehhez joga és hatalma volt, most láthatják az apostolok.
„Megmutatta nekik kezét és oldalát”(Jn 20,20). Láthatták: nem szellem. Most megbizonyosodhattak arról, hogy minden meghalt, és elporladt emberi testnek van jövője a názáreti Jézusban. Ez a föltámasztás ugyanolyan méretű isteni tett, mint a bűnök megbocsátása. Ha Jézusnak minden test fölött van hatalma, mert halálával legyőzte a halált, akkor a bűn fölött is van, mert az általunk ismert halál a bűn következménye.
Most döbbennek rá az apostolok, hogy Jézus imádságát, amelyet a bűnök bocsánatáért mondott a kereszten, meghallgatta az Atya. Az is most lett nyilvánvaló, hogy Jézus halálának igazi áldozati értelme van, amelyről az utolsó vacsorán hallottak: vére kiontatik a bűnök bocsánatára, tehát nincs többé válaszfal Isten és ember között, ha az ember elfogadja, ha kéri a bocsánatot, ha megtér. Ezért bizonyos szempontból a bűnbánatszentségében a legmélyebb találkozás jöhet létre az irgalmas Isten és a bűnös ember között, ha ezt az ember is akarja.
Egyetemes küldetést kapnak az apostolok és általuk az ő utódaik, a bűnök megbocsátására. Erre adja nekik, elővételezve a pünkösdi eseményeket, a Szentlelket, Isten szeretetének és irgalmának Lelkét.
Az apostolok először Pünkösdkor valósítják meg hatalmas sikerrel Jézustól kapott küldetésüket. Bűnbánatra szólítják fel a szíven talált tömeget.
Ma is ez az Egyház hatalmas sikere, ha láthatatlan is. És ez a jövője: van hatalma a bűnbánónak kiosztani a Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, mégpedig annyiszor ahányszor a bűnbánónak szüksége van rá, annyiszor ahányszor őszintén bocsánatot kér Istentől.
„Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus… Nyolc nap múlva ismét együtt voltak tanítványai, és Tamás is velük volt”(Jn 20, 24. 26.).
Ekkor Jézus Tamást – aki korábban az apostolok szavára nem hit az Úr föltámadásában –, felszólítja arra, hogy érintse meg sebeit. Ez a jelenet annyira emberi, s mégis annyira csodálatos –, hogy alig tudunk már figyelni más, szintén lényeges történésre, mint amilyen a hit-születésének csodája.
Szent ez az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet.
Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28) Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került egzisztenciális érintkezés.
De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor kijelentette, hogy nem hisz. Az Úr fölszólítja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”(Jn 20,27) S valóban, megszületik szívében a hit, és vele együtt a remény is, hiszen Jézus halálával azt is elveszítette.
Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Ez az „enyém”kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között. Az én Uram kifejezés egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás apostol majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.
Nem kevésbé fontos esemény az sem, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség tagjává. Megfigyelhetjük szent János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik. Ebben megérezhetjük, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, a Krisztus által alapított Egyháztól annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.
Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. A János-evangélium ősi változata Jézusnak ezzel a tettével zárul: az Egyház magjának eggyé tételével és megszilárdításával, hogy felkészülten várja Pünkösd napját.
Húsvét 2. vasárnapján, az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Így húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítőt.
Az első keresztények számára a föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette őket. „A sok hivő mind egy szív és egy lélek volt”. „Nem is akadt köztük szűkölködő” (ApCsel 4, 32. 34) – olvastuk az első olvasmányban.
Ők már nem közvetlen „tapasztalás”, a föltámadt Krisztussal való találkozás alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtétele által. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (ApCsel 4,33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak.
Az őskeresztények úgy éltek, mint egy nagycsalád, amelynek tagjaira nem az önzés, az egyéni érdek előtérbe helyezése, hanem az önzetlenség volt a jellemző.
Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.
Ebből a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit elméleti síkon marad, és életvitelére vonatkozólag nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.
Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét. Ugyanis, a keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn5, 4-5).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése