Zebra: az élet katolikus papként – 2020. november 30.

Eucharist * Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő!

Esztelneki Ferences Templom hirdetés - Advent első vasárnapja

 

 

A mai vasárnappal elkezdődött az adventi szentidő. Templomunkban hétfőtől-szombatig, reggel 6:30-tól kezdődnek a Rorate-Szentmisék. Kivéve csütörtököt, amikor délután ½ 5-től lesz és azt követően egy félórás szentségimádást tartunk. A Szentmisék előtt lehetőségük van elvégezni a szentgyónást Karácsony szent ünnepére készülőben!

Áldott adventi várakozást! - Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

 

A virrasztás önként vállalt szolgálat! – Advent első vasárnapja

 „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” (Mk 13, 33-37) Ezzel a mondattal fejeződött be a mai, advent első vasárnapi, evangéliumi szakasz. Rendkívüli időszak veszi ma kezdetét, amelynek főjellemzője a várakozás, a virrasztás! Türelmetlen korunk ezt aligha tudja értékelni, s még kevésbé megérteni. Mi mindent azonnal akarunk! Csak a romlatlan, a tiszta lelkű gyermek tudja igazán átérezni a boldog várakozás örömét.
Igen, a hívő ember Krisztus második eljövetelét várja, illetve a vele való találkozást, amikor számot kell adnia földi életéről. Erre vonatkozik a mai evangéliumi szakasz figyelmeztetése, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Ezért kell ébernek lennünk és komolyan vennünk a felszólítást: „vigyázzatok és virrasszatok!”

A mai nappal kezdődő adventi időszak egyik lényeges vonása a virrasztás és várakozás. Virrasztás az éjszakában, emberi tévelygéseink, bűneink sötétjében és várakozás az Úrral való találkozásra.
A nemrég elhunyt Jókai Anna írónővel valljuk, hogy „a virrasztás nem krónikus álmatlanság, izzadt forgolódás a gyűrt párnák között. Nem átmulatott éjszakák duhaj mámora, talp-alá húzott zeneszóval. Nem vadász les a zörgő avarban, csőre töltött puskára támaszkodva. Nem a fájdalom agressziója a gyötört szervezet ellen, és nem monoton-ajak ima, zsibbadó aggyal és fásult szívvel, de nem is vetélkedő: ki bírja tovább?
A virrasztás önként vállalt szolgálat, megfeszített összpontosítás, fegyelem az indulatokban, figyelem a környezetre és a bel-valóra, fogadása a jóval-érkezőnek, a settenkedő ártalmasok leleplezése, védelem és elhárítás, szolidaritás a szenvedővel, emlékezés a világteremtés hajnalára, rendíthetetlen várakozás Isten verőfényes delére.”
Virrasztani sokféleképpen lehet: fizikailag és lelkileg. De amíg az első kínlódás és fizikai igénybevétel, addig a másik lehet értelmes és örömteli. Virrasztani lehet gyötrelmesen, szenvedve a félelemtől, a testi-lelki fájdalomtól, vagy akár a krónikus álmatlanságtól. De lehet felelősségtudattal, másokért és mások helyett őrséget állva: éjszaka az álmukat vigyázva, nappal viszont talán éppen felszínes és meggondolás nélküli ténykedéseiket. És lehet reménységgel, remélni a lét értelmességébe és az abban megnyilvánuló szeretetbe vetett hittel és bizalommal várva a virradó hajnalt, a sötétség elmúlását, a bűn rabigájából való szabadulást…
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. Mi lehetne más egy katolikus hívő számára a virrasztás, mint az Üdvözítő figyelmeztetésének állandó észrevétele: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura…”(Mk 13,33-37). „Virrasszatok, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát…”(Mt 25,13).
Késznek kell lennünk minden pillanatban, hogyha az Úr az ajtón zörget. Ebben az értelemben a virrasztás az idők jeleinek figyelmes szemlélését is jelenti. Jelenti azt, hogy nem merülünk el a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban, hanem ezeken túltekintve próbáljuk életünk eseményeit elhelyezni Isten tervének nagy összefüggésében. Ezért a keresztény Krisztusba vetett hitéhez, Krisztus tanításához viszonyítja az őt körülvevő dolgokat. Ez a fáradozás nem pusztán egyéni igyekezet, hanem az egyház egészének küldetéséhez tartozik.
A keresztény ember virrasztása tehát az idők jeleinek keresésére, a dolgok, helyzetek, magatartások jellegének felismerésére irányul. Az idők jeleinek felismeréséhez a hívő ember megkapja a Szentlélek ajándékát. Ám mindez személyes odafigyelést és erőfeszítést kíván, olyan megfontolt életet, amely ellenkezik a mérlegelés nélküli sodródással, a minden mindegy hamis elvével. Ez pedig éppolyan nehéz, mint álmos ember számára a virrasztás.
Hétköznapi feladataink teljesítése közben is mindig keressük a helyes, erkölcsös, az Isten akarata szerinti cselekvés útját. Így ez a virrasztás azt is jelentheti, hogy reggelenként az ember áttekinti napját, Isten előtt megfontolja, hogy mi lehet számára kísértés a rosszra, vagy alkalom a jó cselekedetre, esténként pedig lelkiismeretvizsgálatban megkérdezi magától, sikerült-e a jó tetteket megvalósítania, a rossznak ellenállnia.
Bűnünk belátását bánatnak, az erkölcsi sikereken érzett örömet pedig Isten iránti hálaadásnak kell követnie. A megkeresztelt és megbérmált ember ebben az isteni erőtérben kell, hogy éljen. A Szentlélek pedig Krisztus ígérete szerint eszünkbe juttat mindent, amit Krisztustól hallottunk. Természetesen nem az emlékezőtehetségünket növeli meg csodálatosan, hanem arra segít, hogy az adott helyzetben ismerjük fel, hogy mi Isten akarata, mi a dolgok igazi értéke.
Az ember értelmes lény, tudja, hogy véges és éppen ezért értelmet akar adni életének. És ez az értelem nem más, mint a Teremtő Isten akaratának elfogadása. Tudjuk a kinyilatkoztatásból, honnan jövünk és hová megyünk. Ezért életünket, sorsunkat, munkánkat, örömünket és bánatunkat az isteni Gondviselésre bízzuk.
Ebben az értelemben a virrasztás a jelenben élést, a csináld, amit csinálsz, életformáját jelenti. Amíg fiatal az ember, mindig egy nagy „majd”-ban él, de amikor az emberélet útjának felén túl van, akkor hajlandóságot érez arra, hogy a múltat idealizálja, szépítse. Viszont a keresztény realitás az, hogy nem nosztalgiázik a múltról és nem álmodozik a jövőről, hanem a jelenben él.
A jelenben úgy él, hogy a napi kihívásoknak próbál megfelelni. Jézus Krisztusnak van egy nagyon egyszerű, mégis hatalmas mondata, amikor az isteni gondviselésről szól a Hegyi Beszédben: „Ti keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, a többit mind megkapjátok. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Elég a mának a maga baja” (Mt 6,33-34).
Az öntudatos keresztény nem dugja strucc módjára homokba a fejét a meglévő problémák elől, de meggyőződéssel vallja: a holnap majd gondoskodik magáról, a jelenben kell élnünk, mégpedig az Isten országáért.
Vajon tudatosult-e már bennünk az, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa. De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol vannak emberek, akik másokon akarnak uralkodni, másokat akarnak kihasználni, becsapni, megtéveszteni, hol van a messiási ország látomásának képe, ahol együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait, ami az őszintén megélt Krisztus-követésben bontakozhat ki. A nagy filozófus, Erich Fromm arra figyelmeztet, hogy: „A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit, vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet”!
Igen, elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és gerinces, tiszta tekintetű, szívű, lelkű emberekre van szüksége a mi világunknak.
Az adventi hajnalok várakozásában, virrasztásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban: szavainkban és tetteinkben egyaránt. Igaz, sokszor csődöt mondtunk, ezért van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újrakezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja! „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust…” olvassuk Pál apostolnak, a rómaiakhoz irt leveléből (13, 12-14).
Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ. Tiszta értékrendet kell kialakítani magunkban. Az értékrend elveket jelent. Kell, hogy tiszta, világos elveink legyenek. A "minden mindegy, csak nekem jó legyen" elv az értékrendben valahol nagyon alacsonyan áll. Tovább kell látnunk önmagunk korlátain és érdekein: felelősek vagyunk önmagunkért, de ugyanakkor másokért is.
Hogy valóban találkozhassunk az Úrral, meg kell szüntetnünk mindazt, ami akadályt gördíthet a nagy találkozás útjába. Nem keveredhet össze bennünk az igen és a nem. Nem vegyülhet össze az igaz és a hamis, nem hangoztathatunk szépen szóló szólamokat, ha összekeveredik bennünk a hazugság az igazsággal.
Tisztulnunk kell. Évről évre tisztábbá kell válnunk és a krisztusi életben érettebbeknek kell lennünk. Amikor most újra figyelmeztet bennünket az adventi időszak, a várakozás ideje, legyen nyitott a szívünk, és legyünk készek arra, hogy rendet teremtsünk az életünkben. Mert tiszta értékrendhez való ragaszkodás nélkül Istenre váró ember nem élhet – sem egymagában, sem családjában, sem országában, sehol a világon.

***

Adventi imádság:
Urunk, Jézus Krisztus, várjuk eljöveteled, várjuk a békét, mert annyi békétlenség van kívül a világban és bent a szívünkben! Várjuk eljöveteled, mert ebben a hazug világban egyre inkább az igazságra éhezünk. Annyi igazságtalanság sújtja a népeket és az embereket.
Várjuk eljöveteled, mert szomjazzuk a szabadságot, és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk. Add vissza reménységünket, amit elvesztettünk! Add meg újra a szeretetet azoknak, akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet megtapasztalhassuk életünkben! Kérünk, hallgass meg minket! Ámen. 

(Jürgen Moltmann nyomán)

Miért hívjuk a hajnali misét roráténak? [Misevlog #advent]

Nem az a fontos, hogy ismerem-e a napot és az órát, hanem, hogy készen állok-e a nagy találkozásra vagy sem?

 † EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből (Lk 21,5-11)

Abban az időben, amikor némelyek megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve a (jeruzsálemi) templom, Jézus ezt mondta: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.”
Erre megkérdezték tőle: „Mester, mikor történik mindez? És milyen jelek előzik meg?”
Ő így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: »Én vagyok!« És: »Elérkezett az idő!« Ne kövessétek őket! Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!” Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen.”
Ezek az evangélium igéi.

***

A mai evangéliumi szakasz által mintegy ráhangolódhatunk az egyházi év lezárására, hiszen a világ végéről, a végső dolgokról kapunk tanítást Jézustól. 

A jeruzsálemi Templom csodálatos fenségében gyönyörködőket szólítja meg az Úr, rámutatva, hogy mindez az emberi kézzel épített hatalmasság és gazdagság könnyen az enyészeté lesz.  
A kőből épült, emberkéz alkotta, ám mégis maradandónak vélt tárgyak pusztulása drámai és megrázó, ám önmagában nem mérhető össze a végső idők hatalmas erejű történéseivel. Nincs történelmi esemény, nincs nemzetek közötti harc és háború, ami léptékében hasonlítana az isteni végítélethez. 

Mikor jön a vég? Tulajdonképpen Krisztus erről nem szól, hisz nem szándéka dátumot, időpontot, egyértelmű történelmi jelet meghatározni. A krisztusi hit higgadt, s az isteni Gondviselés felé fordul. Ez a belső szilárd meggyőződés tudja világosan a legfontosabb igazságot: az emberek történelme bár egybefonódott az üdvtörténettel, e kettő mégsem azonos. Az emberi történelemnek is ura Isten, ám ebben az emberi szabadság, szabad akarat visz előre vagy húz hátra minket. 

Az üdvtörténetet azonban az isteni üdvakarat vezérli, amely az emberi történelemben hatékony. A két szint, a két dimenzió összefonódott, legfőképpen akkor, amikor elérkezett az idők teljessége, s Isten Fia emberré lett, belépett az emberi időbe. Azóta a történelem ideje egyszersmind az isteni kegyelem ideje is, vagyis a történelmi idő együtt folyik a kegyelmi idővel, Isten mintegy áturalja a történelmet. 

Jézus akkor emeli az emberi történelem részeit, az időben behatárolt eseményeket az üdvtörténet részévé, amikor azt állítja: mindez egyben alkalom a tanúságtételre, arra, hogy mások legyünk, arra, hogy a lelkünket megmentsük. Addig ugyanis könnyű a lélekről, a megmentendő, mindent túlélő valaminkről beszélni, ameddig csak elméletben van róla szó, de azonnal nehézzé válik, ha akárcsak egy hétköznapi csetepatéban kell nem úgy viselkednünk, mint azt vegetatív zsigereink diktálják. 

Ebből következik, hogy a hívő ember számára a fő kihívás nem az, hogy miként tudja az emberi történelemben a végidő előjeleit felfedezni, hanem sokkal inkább az, hogy ebben a történelmi időben miként válik az isteni akarat engedelmes, odaadó eszközévé. Nem az a kérdés, ismerem-e a napot és az órát, hanem az, hogy a jelen pillanatban készen állok-e az Úrral való nagy találkozásra vagy sem?
Bár nem ismerjük az Úr második eljövetelének időpontját, mégis tudjuk, mit hoz magával. A pusztulás és az új ég és új föld ígérete a hívőben azt az érzést termi meg, ami már a Miatyánkban is kérésként fogalmazódik meg: „Jöjjön el a te országod, a te királyságod, a te uralmad.”

Denis Bédard | Variations sur «Christus Vincit»

Denis Bédard | Variations sur «Christus Vincit»

Vasárnapi gondolatok: Krisztus Király vasárnapja

„A szeretet és művei megmaradnak” örökre - Krisztus Király ünnepe

Krisztus Király

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született, mint a világmindenség királyát ünnepeljük.
Krisztus király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején megnyitotta az új Országot, amely Szent János evangélista szerint „nem e világból való”(18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve azt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön”(Mt 28,18): e hatalom legfőbb mozgató ereje a szeretet, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.

Az első keresztények hittel vallották, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor, amiről a mai evangéliumi szakasz beszél, a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot,” fontos tudnunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének, akaratának?
Ma, Szent Máté evangéliuma (Mt 25,31-46) ezekre a kérdésekre válaszol.

Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szt. Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom megnyilvánulásaihoz.
A történelem arról tanúskodik, hogy a sokszor alattomos, becstelen módon megszerzett hatalom birtokosai uralkodni akarnak, saját akaratukat érvényesíteni mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretnék fitogtatni, bizonyítani erejüket.
Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljövetelét kérjük a Miatyánkban: „jöjjön el a te országod”, Krisztus országa, azaz Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.

Az evangélium szerint, Krisztus Urunk megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének, nincs alkalmas fedél a fejük felett, ami megvédhetné az időjárás viszontagságai ellen.
A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban a meggyengült idősek, az ágyhoz kötöttek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megromlott, megfogyatkozott.

Amikor Jézus az utolsó ítéletről szól, akkor arról beszél, hogy a végső napon aszerint fogják az embert megítélni, azaz jobbra, vagy balra állítani, hogy adott-e az éhezőnek enni, a szomjazónak inni, a mezítelent igyekezett-e fölruházni és a beteget, börtönben lévőt meglátogatni. És azt mondja, hogy amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek, vagy amit tőle megtagadtatok, tőlem tagadtátok meg.
A hagyomány ezt elsősorban a jótékonykodásnak, a klasszikus értelemben vett karitatív igyekezetnek a szentesítéseként szokta értelmezni. Pedig a keresztény hagyomány ezt az utolsó ítéletről szóló krisztusi szót abban az értelemben is szokta használni, hogy aki a szegény jogaiért küzd, az voltaképpen Krisztus jogaiért küzd, és aki egy olyan társadalom megteremtésén munkálkodik, amelyikben az ember nem szorul rá arra, hogy mezítelenségéből más alkalmi jósága emelje ki, az Krisztusért fáradozott és ugyanúgy vagy még inkább várhatja azt a bizonyos jutalmat, amelyről Krisztus beszél.
Krisztus Urunk a legszegényebbek közé állt, hogy azt mondhassa: amit az ember a legszegényebbért tett, azt érte tette.
Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, akár alkalmi jótékonysággal, akár pedig valamifajta olyan erőfeszítéssel, amely egy igazságosabb társadalmat, közösséget teremt meg, vagy intézményesen segít a rászoruló embereken és jutatja őket emberibb élethez.
Igen, Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, de Jézus arról is beszélt, hogy a kárhozat lesz annak a jutalma, aki nem tett semmit a szegényért, sőt még inkább annak, aki az rászorulót kizsákmányolja, a szükségben lévőt kihasználja, s visszaél a védtelen, a szegény élethelyzetével.

Isten Fia alázatban és szenvedésben szabadította meg az Atyától rábízott nyájat, de az idők végén majd dicsőséges Királyként tér vissza, hogy megítélje azokat, akikért meghalt a kereszten. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)

Milyen alapon fog ítélni? – kérdezhetné valaki. A szeretet alapján, mivel tanítását a szeretetben lehet összegezni, mivel üdvözítő művének mozgató ereje és célja a szeretet. Aki nem szeret, az akarattal kizárja magát Krisztus országából, s az utolsó nap csak megerősíti ezt a kizárást.
A szeretet alapján szóló ítélet nagyon egyszerű lesz. Nem a szavakra, hanem a tettekre kerül a hangsúly: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom, beteg voltam, kitartóan és hűségesen ápoltatok… az igazságtalanság áldozata voltam és ti felkaroltatok, kizsákmányolt voltam és ti mellém álltatok, becsületembe gázoltak és ti szót emeltetek értem…”
Az Úr Jézus bár dicsőséges Király, mégsem felejti el, hogy az idők beteltével testvérünk lett Betlehemben, és kijelenti: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek… Jöjjetek, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

A szeretet, a keresztény élet őszfoglalata alkotja azt a feltételt, amely által beléphet valaki Krisztus országába, ami a szeretet országa. Aki szeret, annak nem kell félnie Krisztus, a szeretet Király ítéletétől.

Befejezésül elmondhatjuk, a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől: hogy Krisztus Király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szeressük és szolgáljuk. Nem feledve azt az igazságot, amit az egyik film főszereplője így fogalmaz meg: „akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szükségük a szeretetre”(A békés harcos útja). Miért? Szent Ferenc atyánk azt mondja: „Igazán az szereti ellenségét, aki nem a rajta elkövetett jogtalanságot fájlalja, hanem Isten szerelméért a fele-barátja által elkövetett bűnön bánkódik – ami miatt lelkének kárát láthatja, elveszítheti az örök boldogságot –, és tetteivel mutatja meg iránta érzett szeretetét.” (9. intelem)

Hódolatunk, tiszteletünk, Krisztus iránt érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot.
Ezért hangsúlyozza a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesítésén” való fáradozás. El kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.
Ne feledjük, Krisztus szeretetének örökkévaló országa itt és most szövődik közöttünk, és hogy minden elmúlik, de „a szeretet és művei megmaradnak” örökre. 

Szűz Mária, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma.

Világméretű szentségimádás I Krisztus Király I 2020.11.21.

Újra együtt imádkozik az egész világ – Az Esztelneki Ferences templom közössége is csatlakozik

 „Ahogy a világméretű kezdeményezés honlapján olvassuk: Jöjjetek, Atyám áldottai!
Jézus, a világmindenség Királya azt mondja: Vegyétek birtokba a nektek készített országot, mert ennem és innom adtatok, felruháztatok, befogadtatok, meglátogattatok... Azt ígéri, hogy akik jót tesznek másokkal, azok elnyerik jutalmukat az Ő országában.
Mutassuk ki együtt hitünket a világ felé, készüljünk közösen a 2021 szeptemberében tartandó 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra.” 

A világméretű szentségimádásra nem csak Magyarországon van lehetőség csatlakozni, hanem a világ bármely pontján, így Esztelneken is.

November 21-én, Krisztus Király ünnepének előestéjén 17 órától szentmisét mutatunk be és a szentmise után egy órás szentségimádást tartunk az Esztelneki Ferences templomban (163-as szám). 

A járvány ügyi törvényeket szem előtt tartva csatlakozzunk a szentségimádáshoz, aki fizikailag nem tud jelen lenni a templomban, az a fenti időpontban lélekben csatlakozva a templomban lévőkhöz, imádkozzon otthon.

Erre a linkre kattintva, nevet és email címet megadva, lehet feliratkozni, csatlakozni az Esztelneki szentségimádásra/hoz: https://corpusdomini.iec2020.hu/#/esemeny/1194 de ha nem sikerül, akkor jelezni kell nekem a frszilveszter@gmail.com címen vagy Facebook üzenetben és én elvégzem a feliratkozást. 

fr. Szilveszter ofm

templomigazgató

Árpád-házi Szent Erzsébet

„Magyarország szép nemes csillaga” – november 19-e Árpád-házi Szent Erzsébet (1207–1231) liturgikus ünnepe. A középkor egyik legismertebb és legkedveltebb szentjét évszázadok óta nagy tisztelet övezi, sok nemzet saját szentjeként tiszteli. „A női eszmény megtestesülése” – írta róla Sík Sándor.

Erzsébet 1207. július 7-én született Sárospatakon. Édesapja II. András, Magyarország nagy hatalommal bíró királya, édesanyja merániai Gertrúd volt. Életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett, négy testvérével; kedvelte a játék örömét, a zenét és a táncot. A krónikák tanúsága szerint gyakran és buzgón imádkozott a templomban; amit ajándékul kapott, abból mindig adott a szegény leányoknak, és buzdította őket, hogy imádkozzanak, Mária közbenjárását kérve. Kisgyermekként a Szűzanyát választotta példaképének és pátrónájának. Már nagyon fiatalon különös figyelmet szentelt a szegényeknek, jó szóval és szeretettel segítve őket.

A kor szokásainak megfelelően gyermekként eljegyezték Thüringia leendő grófjával, Lajossal. Véget ért boldog gyermekkora, amikor Türingiából lovagok érkeztek a magyar királyi várba, hogy elvigyék új otthonába. A XIII. században e német tartomány grófja, I. Hermann Európa egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb uralkodója, udvara a fényűzés és a kultúra fellegvára volt. A pompa mögött jelentős feudális érdekek húzódtak, így a türingiai őrgróf nagy örömmel fogadta a fia és Erzsébet közötti házasság lehetőségét. A négyéves királylány tehát örökségével és kíséretével Eisenachba, Wartburg várába került, ahol németül, franciául, latinul, továbbá zenét és hímzést tanult. Az Árpád-házi kiránylány jóságával és kedvességével hamar megnyerte a vár népét. Temperamentumos és szenvedélyes volt, szerette a vad lovaglást. Egyenrangú társként bánt a legszegényebb gyermekekkel is.

Ifjú vőlegénye, Lajos is szívből megszerette. A két fiatal között – jóllehet házasságuknak elsősorban politikai okai voltak – őszinte szerelem alakult ki, amelyet a hit és az isteni akarat beteljesítésének vágya táplált.

Erzsébet tizennégy éves volt, amikor férjhez adták az ifjú őrgrófhoz. Házasságuk nagyon boldog volt. Kölcsönös, szerelmes hitvesi szeretetük sokak számára ma is példaadó. Egy krónikás megemlíti, hogy Erzsébet, férjét hazavárva, messzire elébe lovagolt; és csókokkal, viharos örömmel üdvözölték egymást. A szentéletű asszony legbensőbb titka és egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között.

Lajos 18 éves korában, apja halála után vette át a hatalmat Türingiában. Erzsébet segítette férje emberi értékeit magasabb, természetfölötti szintre emelni, aki feleségét mindig megvédte a szegényekért folytatott tevékenységében. A fiatalasszony a vár alatt nagy házat építtetett, befogadta a zarándokokat és koldusokat, és ápolta a betegeket. Kedves és gondoskodó volt hozzájuk, anyjuknak érezték és szólították őt. Az udvar rosszallása ellenére Lajos támogatta felesége jótékony cselekedeteit.

Erzsébetet szüntelen kritikák érték, viselkedése a hercegi család tagjai szerint nem felelt meg az udvari elvárásoknak. Esküvőjüket sem a megszokott pompával rendezték meg; a költségek egy részét Erzsébet inkább a szegényeknek adományozta. Egy alkalommal a kápolnában, ima közben levette fejéről koronáját, a keresztre tette, amit anyósa számon kért rajta. „Hogyan tehetem én, nyomorult teremtés, fejemre a földi hatalom koronáját, amikor Jézus Krisztust tövissel koronázták?” – felelt Erzsébet a vádakra.

Az ifjú hitves hat év boldog házasság után özvegy lett: 1227-ben búcsút kellett vennie férjétől, aki II. Frigyes német-római császár oldalán keresztes hadjáratba indult, és a dél-itáliai Otrantóban vesztette életét, 27 éves korában. Lajos halála után testvére vette át a hatalmat, mondván, hogy Erzsébet nem lenne képes az uralkodásra. Férje elvesztése után Erzsébet számára már nem jelentett otthont az udvar, gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Sokat nélkülözött, gúnyolták, elkergették; béketűréssel viselte a megaláztatásokat. Városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat.

Később, rokonai segítségével, Marburgba költözött, és belépett a ferences rendbe. Javait és élete hátralévő esztendeit a betegek és rászorulók gondozásának szentelte. 1228 nagypéntekén Erzsébet néhány ferences barát jelenlétében lemondott a világi javakról; kórház építésébe kezdett, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, és ő maga gondozta őket.

1231. november 16-áról 17-ére virradó éjszaka halt meg Marburgban. Huszonnégy éves volt. Számtalan tanúságtétel szól csodás tetteiről.

Három és fél esztendővel később, 1235. május 26-án, pünkösdkor iktatta a szentek sorába IX. Gergely pápa; s a rákövetkező év májusának első napján „emeltettek oltárra ereklyéi”. Sírhelye fölött, tiszteletére szentelték a marburgi székesegyházat. Egykori kérője, II. Frigyes német-római császár e szavakkal tett aranykoronát Erzsébet koporsójára: „nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa halhatatlan királynéjának”. Ünnepét a római naptár november 17-ére tette. Mi, magyarok november 19-én emlékezünk Árpád-házi Szent Erzsébetre.

Kultusza a XIII. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt. Alakjához számos legenda fűződik: az őt ismerők tanúvallomása alapján összeállított A négy szolgáló vallomása (Libellus de dictis quattor ancillarum) címet viselő életrajztól egészen a középkor legelterjedtebb legendagyűjteménye, az Arany legenda (Legenda Aurea) Erzsébet-életrajzáig.

A nevéhez fűződő egyik legismertebb legenda az úgynevezett rózsacsoda, amelyet először XIV. századi forrás említ: egy alkalommal Erzsébet ruhájában kenyeret vitt a szegényeknek; férje megállította, hogy megtudja, mit visz benne.  Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne. E történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje, a szobába rontva, a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét. Feljegyezték, hogy haldoklása idején egy kismadár vigasztalta csicsergésével, halála után pedig sok madár gyűlt köré, örömteli dalokat énekelve.

Árpád-házi Szent Erzsébet a feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védőszentje. „Az emberszeretet eszményi példaképe” – írta róla Ünnepi kalendáriumában Bálint Sándor. Személye, élete sok művészt megihletett a századok során: számos festmény, zenemű, irodalmi alkotás őrzi alakját, cselekedeteit.

XVI. Benedek 2010 októberében mondott katekézisében Árpádházi Szent Erzsébetről elmélkedett: a felebaráti szeretet védőszentjének nevezte  a középkori magyar szentet. Erzsébet gyermekei születése után sem hagyott fel a rászorulók és a ferences testvérek támogatásával, s Assisi Szent Ferenc megtérésének történetét megismerve még inkább megerősödött abban, hogy követni akarja a keresztre feszített Krisztust, akit a szegényekben ismert fel. Rövid életének utolsó éveit kórházában töltötte, mindig szeretettel és alázattal ápolva a szegényeket és betegeket. Fáradhatatlanul szolgált, szeretetből: enni adott az éhezőnek, inni a szomjazónak, ruhát adott a ruhátlanra – fogalmazott a pápa.

„Szent László a férfiúi eszmény legszebb példája: Erzsébet a női eszmény megtestesülése. A férfiúi eszményről elmélkedvén, Szent László példájában az erőnek és a szolgálatnak kettős fővonásában találtuk meg a legjellemzőbbet: voltaképpen ugyanez a lényege a női eszménynek is, csak a kettőnek kifejlődési iránya fordított. A férfiúi eszmény az erőből indul ki, és az erő tisztul, finomodik addig, amíg odaadássá, szolgálattá nem szellemül át. A női eszmény lényege az odaadás, amelyben úgy kifejlődik a lélek ereje, hogy végül hősiességgé nő. Lényegében egy a kettő. Mind a kettő: erő” – írta Sík Sándor Árpád-házi Szent Erzsébetről.

Forrás: Magyar Kurír 

GYŐZELEMRŐL – EUCHARIST & Friends

Újabb munkálatok az Esztelneki Ferences Kolostor közösségi termén

A kolostor közösségi terme

 Szép műemlék kolostorunk állapota az idő „vasfoga” miatt elengedhetetlen külső-belső felújítást tett szükségessé. Ennek érdekében 2018-ban elkezdődtek a teljes körű javítási és korszerűsítési munkálatok, egy vidékfejlesztési pályázati keretből, ami javarészt a beavatkozási elő dokumentáció elkészítését képezte. Az épület állapota egy nagyszabású beavatkozást igényelt volna, ám a támogatásba csak a legszükségesebb munkálatokat lehetett belefoglalni, így a munkálatokkal csak lépésről lépésre tudunk haladni.
 
Nap, mint nap küzdünk a kolostorunk rendbetétele érdekében, hiszen nagy múltra tekint vissza Esztelneken. 1676–80 között érkeztek Csíksomlyóról az első ferencesek Esztelnekre, 1690-ben már állt az első, fából épült kolostor, majd 1710-ben templomot építettek, meghagyva a 15. században épült Szent György kápolnát szentélynek. A második, kőből és téglából épült kolostor 1750-re fejeződött be, ami már iskolának és bentlakásnak is helyet adott. Az évek során a ferencesek folyamatosan bővítik, renoválják épületeiket, mindazért, ami a rendeltetésük, hogy Isten és népünk lelki szolgálatában álljanak. Ezért működött iskola és kollégium is itt, de Háromszék első állandó színháza is itt épült meg. Sajnos az 1921-es tűzvészben végérvényesen megrongálódik az épület, a használhatatlan templom helyett az épülettől távolabb iskolát építenek, amit vasárnapokon templomként is használnak, majd 1980-ban végérvényesen templommá alakítanak. Jelenleg az egykori kolostornak csupán a keleti szárnya áll, ezt használjuk mi szerzetesek, ezt javítjuk, remélve, hogy magyar közösségünk még sokáig magáénak mondhatja.

2020-ban, egy Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásnak köszönhetően, a nagy feladat egy részét sikerült befejezni: a közösségi termünk (nagytermünk) új nyílászáróit beszereltük. Fontos lépés ez számunkra, hiszen abban reménykedünk, hogy a világjárványt leküzdve, termünk mihamarabb előadások, foglalkozások aktív színhelyévé válik, gyerekek, fiatalok és idősek számára egyaránt.
Szeretnénk, ha ez a terem a találkozások, a nevelés és a közösség építés helye lehetne. Ezért nemcsak a kis helyi közösségünk tagjai számára akarjuk igénybe venni, hanem az erdélyi és magyarországi zarándokok fogadására is alkalmassá szeretnénk tenni a kolostor nagyobb részével együtt, ami által megismerhetnénk egymás hagyományait, szokásait, hitéletét, Isten-képét.

Úgy gondoljuk, hogy érdemes ezt a megterhelő feladatot folytatni, mert egy műemlék megmentése és fenntartása mindig öröm forrása is. Érezzük, hogy munkánk által nem csak a csodás műemlékünket mentjük meg, hanem a közös cél és közös munka által székely-magyar közösségeink lelki és erkölcsi megújulását is elősegíthetjük.

Kakucs Béla, fr. Szilveszter ofm

Esztelnek, 2020. 11. 15.

„Elástam a földbe a talentumodat.” – Évközi 33. vasárnap

 „Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak” (Mt 25, 14-30) – olvastuk az imént az evangéliumi szakaszból. Jézus beszéde emberi beszéd, tehát megérthető, mert Isten az emberhez emberi módon akart szólni, de ennek ellenére, nagyon fontos tudatosítani, hogy az, aki hozzánk beszél az evangéliumokban, az a Második Isteni Személy, aki egyedül látja Istent, és tudja, mi van odaát, és arra sincs szüksége, hogy valaki kioktassa, mi lakik az emberben, mert egyedül ő ismeri a maga teljességében az embert.

Éppen ezért nemcsak arra érdemes odafigyelni, amit azonnal megértünk például az imént elhangzott talentumokról szóló példabeszédéből, hanem talán még inkább megéri arra figyelni, amit nem egészen értünk, vagy ami szokatlan, esetleg jámbor érzéseink ellen van; mert aki itt beszél, az, maga az élő Isten, nem csupán egy a próféták közül, vagy egy a vallásalapítók közül.
Tehát érdemes a mai evangéliumi szakasznak azon pontjain elidőzni, amelyek megleptek és zavarba hoztak bennünket. A talentumokról szóló példabeszédben szinte bántja az ember jámbor érzelmeit az, hogy aki csak egy talentumot kapott, még rosszul is járt. Igaz, nem kereskedett vele, de hát, ha mindegyik a "rátermettsége" szerint kapott talentumot, akkor ez az utolsó a legkevésbé volt rátermett. 

Mi az, ami zavart engem ebben az esetben? Rájöttem. Az a jámborkodó látásmód, amely úgy gondolja, hogy aki tehetségtelen vagy egy kicsit ütődött, az mindjárt szent is (vagy legalább jó szándékú). Hát nem okvetlenül van ez így. Még gonosz is és lusta is lehet. Nem én mondom, maga az Úr jelenti ki: „Te gonosz és lusta szolga!”
A rátermett, az öttalentumos pedig mindig gyanús egy kicsit. Sikerember: a világban is, az egyházban is. Bizonyára belül nincs egészen rendben minden - gondoljuk. Ezt persze az irigység láttatja így velünk, mert igenis előfordulhat, hogy a tehetséges, rátermett ember még jó is és szentségre törekvő. Az irigy ember fizikailag szenved, ha látja irigysége "tárgyát". 

Az áteredő bűn megmaradt következményeként van meg bennünk az a bonyolultság és zavar, amely eleve szakralizálja a tehetségtelent és gyanúsítja a tehetségest; ez egészen odáig mehet, hogy megöljük a tehetséges ártatlant - Ábeltől kezdve Szent Johannán át a mai napig. Vajon nem ennek a pszichológiai mechanizmusnak az örvényébe került bele maga Jézus Krisztus is? Nem pont akkor határozzák el halálát, amikor egyik legnagyobb csodáját műveli, feltámasztja Lázárt, s ennek következtében sokan hittek benne? Mert nem az Atyaisten végezte ki őt, hanem mi, emberek!
Az evangéliumi szakasz záró kijelentése még megdöbbentőbb. Sokan olyan éllel idézgetik az Úr Jézus szájából származó kijelentést, amely szinte Isten káromlásává változik; használják, hogy megállapítsák: végül is nincs igazság; nincs végső igazságszolgáltatás: illetve a végső igazságszolgáltatás nem igazságos; vagyis Isten nem igazságos; „mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék, és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van”.
Azonban ha az utolsó félmondatra figyelünk – akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van – és ezt elkezdjük boncolgatni, akkor hamar rájövünk arra, hogy elhamarkodott következtetést vontunk le! Ha valakinek nincs, akkor hogyan lehet elvenni tőle azt, amije van? Ez ellentmondás. Nem! Ellentmondás akkor lenne, ha mi magunk állítottuk volna elő saját magunkat, de hogy teremtmények vagyunk (a nemlétezésből előhozottak), így mindenünk, amink csak van, Istentől van: az övé, mi használatra kaptuk csupán. Használatra: az élet ajándékát, az értelem és az akarat, a szeretet és a cselekvés képességét, a kegyelmet, a személyes hivatást, vagyis mind azt, ami szükséges az üdvösségre! És ezzel élni kell Isten dicsőségére.

Téved az, aki, úgy akarja kezelni saját magát, kapott képességeit, talentumait, mint valami letétbe helyezett tárgyat. Ezek a talentumok bizományban vannak nálunk, kölcsönként kaptuk őket. Magvak ezek, melyeket nem megállapodott, végleges dologként adott nekünk az Úr. Nem azért, hogy aludjanak bennünk, hanem dinamikus eszközként kaptuk, amivel gazdálkodnunk kell, hogy gyümölcsözhessenek. A világnak minden egyes ember remény, ígéret éppen azért, mert ezekkel a talentumokkal nagyot érhet el. A belé helyezett bizalom és hit alapján Isten nagyot vár el az embertől.
Sokat vár tőlünk, azoknak a talentumoknak megfelelően, melyeket az egyes emberbe Ő maga helyezett el. Vigyázat! Aki úgy látja, keveset kapott, abban a veszélyben van, hogy felmentve érezheti magát Istennek ettől a csendes felszólításától, ettől az elvárásától. Sőt, bizonygathatja is, hogy nem érzi magát megszólítva. Hogy is lehetne az, hogy őtőle várnak még valamit! – A túlzsúfolt ember, arra hivatkozik, hogy nincs ideje, nincs ereje, hogy személyes családján kívül még valamire elkötelezze magát. Én mégis megkérdezném őt, tényleg nem tudna hetenként legalább egy órát biztosítani arra, hogy másoknak a szolgálatára legyen, vagy valamit a közért tegyen? Van, aki gyönge egészségére hivatkozik, hogy tartósan fáradt, nincs kedve, lendülete. Ami van, abból csak a maga hétköznapjaira futja. Más azt hozza fel védekezésül, hogy szűkösek az anyagi körülményei, alig telik a költségekre. Pedig tudjuk, hogy azok a leginkább nagylelkűek, akiknek a legkevesebb a pénze, ideje és energiája. Talán éppen ők értik meg a leginkább azt, hogy mások számára mit jelent a szükség. Mert nem a nagy összeg számit, hanem az adni- tudás. 

Most érezzük, mennyire helytelenül járt el, azaz egytalentumos szolga, amikor kijelenti: „Elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom!” Tehát a gazdag ember, vagyis Isten nem igazságtalan, amikor átveszi tőle azt, ami nem is volt az övé. Ami az övé lehetett volna, az a kamatoztatás. Ezt nem tette. Sorsa az örök kárhozat! Miért? Mert ő maga saját magát helyezte bele az Isten dicsősége nélküli, csak vegetáló életbe.
Az is "zavaró" a példabeszédben, hogy ugyanazt mondja az öt talentumot kétszeresére növelőnek, mint a két talentumot kapott szolgának, aki még két talentumot szerzett: „Jól van, te derék és hűséges szolga!” Mert Istent soha nem hatja meg a mennyiség, hanem csupán az odaadás mértéke: és ezt kellene jól megragadnunk nekünk, akik úgy hisszük, csupán egy talentumot kaptunk. Szerezzünk még másfelet, és akkor Urunknak nagyobb örömet szerzünk, mint az öttalentumos. 

Az is érthetetlen, hogy a jutalom nem illeszkedik a szerzett javak nagyságához: „Menj be Urad örömébe”. Igen, mert minduntalan fölrobbannak a tisztán földi, e világi valóságok, és a példabeszédbe berobban Isten országának, a mennyországnak a végtelensége, melyhez mérten a tíz talentum ugyanannyi, mint a négy; de amely azokra vár, akik bő termést hoztak.
„Menj be urad örömébe”! Azt is ki kell emelnünk, hogy nem a saját örömünk lesz az, ami ránk vár, hanem Urunknak, az Istennek az öröme. Ezért ne fantáziálgassunk a mennyországról, mert abba a veszélybe kerülhetünk, hogy elfog az unalom, és megrémülve vesszük észre, hogy oda nem is kívánkozunk. Érthető, hisz a mi kicsi örömeink végtelenre nagyítva rémséges férgeket, sötétségeket tartalmaznak; mert nem egészen tiszták, vagy, mert mulandó örömök azok. 

Urunk öröme vár ránk! Vállalkozzunk! Kockáztassunk! Cselekedjünk! De főleg szeressünk! Szeressünk ingyenesen, ott, és ahol nincs szeretet.
„A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya – mondja Szent Kalkuttai Teréz anya” –, a szörnyű közönyösség az útszélen tengődő felebarát iránt, akit gyötör a kizsákmányolás, a korrupció, a szegénység és a betegség”.

Ezért hát ne rejtsük el az igazi talentumainkat: a képességünket, hogy tudunk szeretni. Ne féljünk gyökeresen megváltoztatni az életünket, hiszen a másoknak való önátadásban valósítjuk meg életünket a maga teljességében.
Ha ebben a szellemben törekszünk megélni mindennapjainkat, akkor életünk végén, a nagy találkozón ezt fogjuk hallani: „Jól van, te derék és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!”

Sorsfordulókon... – Imre atya írása

Új otthonom közelében, egy rezervátum kellős közepén van egy gyönyörű tó. A turisták kedvenc célpontja, noha náddal és sással szegélyezett partjához tilos odamenni, nehogy az ott élő állatokat valaki is megzavarja.
Egyik napon kora reggel én is kisétáltam a tóhoz. Gondolataimat akartam összeszedni. Minduntalan ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek föl bennem: Mi az élet útelágazásainál a legfontosabb? Mire kell új életszakaszoknál, sorsfordulókon, határhelyzetekben, új fejezeteinél odafigyelni?

A tavon vadludak ringatóztak. Messziről is jól kivehető volt, hogy egy csapat nagy lilik. Északról érkezhettek valahonnan Izland vagy Grönland tájairól. Ilyenkor, késő ősszel otthagyják megszokott otthonukat, és nekivágnak az új, ismeretlen célnak...

Épp szépítkeztek és tollaikat rakták rendbe. Szemmel láthatóan útra készülődtek. Váratlanul mintegy titkosan megadott jelre – hangos gágogás közepette és szárnyaikkal nagyokat verdesve – elkezdtek futni a tó vizén, azután fenségesen a magasba emelkedtek. Majd mielőtt a rájuk jellemző alakzatban elindultak volna a meleg dél felé, egyszer-kétszer még körülrepülték a tavat, hogy a tétovázókat és késedelmeskedőket is bevárják - illetve, hogy búcsút vegyenek...

Olyannyira megigéztek, hogy magam sem tudom, miért, de ezt kiáltottam utánuk:
- „Mit kell tennem új élethelyzetemben?”
Az egyikük ezt válaszolta:
- „Tűzz ki magad elé egy új célt, és minden vágyaddal, erőddel és igyekezeteddel azon légy, hogy azt el is érd!”

Egy másikuk ezt kiáltotta vissza:
- „Késznek kell lenned arra, hogy búcsút végy a megszokottól!”

Egy harmadik még hozzáfűzte:
- „Össze kell szedned magadban a bátorságot ahhoz, hogy az újjal és az ismeretlennel találkozz!”
Aztán elnyelte őket a messzeség...

Én még egy jó ideig álltam ott gondolataimba merülten. Megvallom, kicsit összekuszáltak ezek a látszólag összefüggéstelen válaszok, és már-már megmosolyogtam magam, amiért létkérdésekben a vadlibákat kérdeztem.
De aztán őszintén be kellett ismernem, hogy némiképp igazuk lehet, mert egy jó ideje épp az általuk felemlített dolgokkal állok én is hadilábon...

Aztán azok is eszembe jutottak, akik személyes beszélgetéseink alkalmával bevallották nekem, hogy egy életszakasz lezárása után milyen nehéz volt nekik szakítani a múlttal – és újra felállni...
Milyen embert próbáló volt számukra az újrakezdés egy valaki nagyon kedves elvesztése után...
Milyen üres és értéktelennek tűnő volt az életük, és milyen körülményes volt a talpra állás, amikor hitvestársuk, vagy partnerük valaki miatt elhagyta őket...
Mennyire bénító érzés volt, amikor egy nagy betegség beköszöntött, majd milyen körülményes volt lelkileg a gyógyulás...

A vadlibákkal való találkozás, a rendezett, közös és egy új cél felé való – nem egyszer veszélyes és fárasztó – bátor vonulásuk felnyitotta a szememet. Egyszerre minden megvilágosodott bennem.

Sorsfordulókon csak abban az esetben növekedhetünk belül, ha új célt tűzünk ki magunk elé és ezt minden erőnkkel és igyekezetünkkel igyekszünk meg is valósítani!
Sorsfordulókon csak akkor tudunk újra talpra állni, ha búcsút veszünk a megszokottól, amely nem egyszer kolonc és gúzsba köti legjobb lelki erőinket!
Sorsfordulókon csak akkor tudunk a kátyúból kilábalni, ha nem féljük az újat és az ismeretlent, hanem – mint Isten által nyújtott új lehetőségeket – kitárt karokkal fogadjuk!

Ha így teszünk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak és szabadabbak leszünk!
És ami fontosabb: ismét szárnyalni tudunk!
Mint a vadlibák...

Ezt kívánja minden kedves Olvasójának,

Imre atya

2020. november 10.

A kép lelőhelye: https://pixabay.com/.../seychelle-i-%C3%BCgy-lib%C3%A1k.../

Dr. Barsi Balázs OFM: Az olaj, amit nem lehet megosztani (istenkapcsolat...

Félelem nélkül - Varga László megyéspüspök

„Krisztus keresztjének ellenségei.” – Évközti 32. vasárnap

Nyárádremetei Kereszt - Szilveszter archívum

 Az okos és balga szüzekről szóló példabeszéd, Szt. Máté evangéliumában (25, 1-13) az utolsó ítéletről szóló tanítás előtt található és a lényege az, hogy földi életünk végén, halálunk után, lesz elszámolás, megmérettetés és ítélet. Erre pedig föl kell készülnünk.

Az apostolok korában még élénk volt a hiedelem, hogy a Vőlegény, azaz Jézus hamarosan újra eljön. Pedig a Szentírásból világos volt akkor is, hogy Jézus a világvégéről, illetve második eljöveteléről semmi időbeli meghatározást nem adott. Többször kihangsúlyozta: „Nem tudjátok, mely napon jön el Uratok… Az Ember Fia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok”(Mt 24,42). Jézus éppen erre hivatkozva szólít fel ismételten a mai evangéliumi szakaszban: „Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!”

A példabeszéd központi szereplője a vőlegény, aki különös módon viselkedik: éjfélkor érkezik, nincs lármás kísérete, és ahelyett, hogy örülne a reá várakozóknak, keménynek, kérlelhetetlennek mutatkozik. Ez a vőlegény Krisztust jelképezi. A menyasszony és a tíz szűz az egyházat szimbolizálja. A Biblia gyakorta használja a vőlegény-menyasszony képet Isten és az ember kapcsolatának jelölésére: Isten olyan meleg és bensőséges kapcsolatot akar valamennyi teremtményével, mint a vőlegény és a menyasszony titokzatos személyes kapcsolata. A menyegzős lakoma képe az örök boldogság hangulatát idézi. Az égő lámpások a virrasztás, a felkészültség állapotának jelzői. Az a tény, hogy a vőlegény váratlanul érkezik, arra utal, hogy a Krisztussal való találkozásunk, azaz halálunk pillanata bizonytalan.
A jelképek összefüggése alapján a példabeszéd mondanivalóját így fogalmazhatjuk meg: az ember földi léte meghívás a menyegzős lakomára, felkészülés az örök életre; és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ez az előkészület. Akik a balga szüzek táborába sodródnak, elhanyagolják vallásukat, nem törődnek Istennel, és nem törődnek azzal, hogy elalszik hitük pislákoló lángja. Félő, hogy ha a halál ilyen állapotban találja őket, Isten örök igent mond lelkük sötétségére, amelyet szabadon választottak maguknak.
Jézus arra figyelmezteti hallgatóit, hogy az okos szüzek, a virrasztó, az Istent kereső és a megtérést naponta gyakorló emberek példáját kövessék. Nem parancsol, hanem féltő szeretettel kéri tőlük, hogy Isten útmutatását követve készüljenek a halálban megnyíló örök életre.
A példabeszéd természetesen nekünk is szól, mert valamennyiünknek virrasztania kell. A virrasztásról, éberségről gyakran szó esik Jézus tanításában. Szerinte az egész emberi élet készület, felkészülés az Istennel való nagy találkozásra.
Nem fontos az, hogy ez az éberség mindenkinél tudatosan konkrét formát öltsön. Elég életünknek azokra a jellemző sajátosságaira gondolni, amelyek az erkölcsi értékekben, életünkért, egymásért és a jövőnkért érzett konkrét felelősségben jelentkeznek. Ezek szükségesek. Nélkülük nem élhetünk.
Ugyanis a közvetlen én érdekek: az önzés, a sok pénz, a hatalom vagy élvezetek utáni vágy nem határozhatja meg az életünket. S ha mégis mindez meghatározóvá válik az ember életében, akkor ezzel felborul közösségi életünk békéje, és akár pokollá is válhat az élet, már itt a földön. Közösségi életünk életképtelenné válik, ha csak önző egyéni érdekek érvényesülnek benne, legyen szó akár a családról, a munka, a plébániai, a templomi vagy a faluközösségről. Az olyan emberi csoportosulásnak nincs igazi jövője, amely csupa önző, én központú tagokból áll.
Ezért mindnyájunknak törekednie kell arra, hogy keressük azokat az értékeket, amelyek ahhoz segítik az embert, hogy kiszabadítsa magát az önzés, a káros szenvedély, a hatalom, az anyagi javak fogságából. Ezek az értékek ahhoz nyújtanak segítséget, hogy életünk szolgálattá alakuljon, és békés, kiegyensúlyozott legyen, ahogy volt korábban, szüleink, nagyszüleink idejében is. Ha elfogadjuk ezeket, akkor már most ezek megvalósításáért kell fáradoznunk, és nem lehetünk többé önző szenvedélyeink rabjai.
Az éberségre való figyelmeztetéssel Jézus nem lehetetlent kíván tőlünk, hisz az okos szüzek is elalszanak, hanem azt, hogy legyen "olajunk". Azaz soha ne hagyjuk, hogy a hűség, a szeretet és a szolgálatkészség megfogyatkozzék bennünk; soha ne szűnjünk meg magunkban azokat az értékeket őrizni és gyarapítani, amelyek megmaradnak az örök életre.
Az apostoli idők végén, azonban már mind kevesebbet véltek tudni Jézus közeli eljöveteléről. Az emberekben lassan meglazult a kitartás és a bizalom, megfogyatkozott a remény, különösen az üldözések idején. Ezért volt szükség a készenlétre, a kitartásra, a virrasztásra irányuló figyelmeztetésre.
Azzal a ténnyel pedig, hogy az okos szüzek nem osztják meg olajukat a balgákkal, Jézus arra akar rámutatni, hogy a döntő órában mindenki önmagáért felelős, és senkinek sem adhatja kölcsön a saját készenlétét, éberségét. Vagyis csak az mehet be a menyegzőre, akinek van olaja, és ég a lámpása, amikor a vőlegény megérkezik.
De mi ez az olaj, miért nem lehet azt hirtelen mástól kérni?
Ha Krisztus a vőlegény, ahogy mondtuk korábban, akkor az olaj és az égő mécses az ember kezében az a valami, amiről elmondhatjuk, hogy igazi és örök értékű dolog.
A hívő ember számára nem nehéz ezt az értéket meghatározni, beazonosítani. Ez az érték az Isten és felebarát szeretete, az öntudatos, a kétszínűségtől mentes keresztény élet, ragaszkodás a hithez, egyházhoz, nemzethez, aztán a hitvesi hűség, az áldozatokra kész anyai, apai szeretet, azaz mások szolgálata, segítőkészség, a feltétlen bizalom és minden alakoskodástól mentes őszinteség, igazságosság, egyetértés, szelídség, alázat, megbocsátás és hasonlók. Ezeknek bennünk és a miénknek kell lenniük, ezt senki nem adhatja kölcsön nekünk.
Tehát a példabeszéd a készenlétet és a személyes felelősséget akarja hangsúlyozni. Az örök Bíró késhet, de ez nem ok arra, hogy a hűséges várakozást abba hagyjuk. Az üdvösségből csak a saját hibánk, balgaságunk, butaságunk miatt maradhatunk ki, s akkor nincs orvoslás, és másokat sem hibáztathatunk.

Ha a mondottak alapján egy kissé elgondolkodunk, akkor rájövünk arra, hogy ma is nagyon sok keresztényre alkalmazható ez a példabeszéd. Meg vannak keresztelve, voltak elsőáldozók, bérmálkoztak is. De aztán jön az élet, sokszor a hittel, vallással szemben ellenséges környezet; s úgy tűnik, hogy az események megcáfolják Krisztus szavait. A dolgok mennek a maguk útján, mintha nem is volna Gondviselés… tehát Isten nem is törődik a világgal… talán nincs is Isten vonják le elhamarkodottan egyesek a következtetést. Először a korábbi buzgóság fogy el, kormozva ég a lámpa, azután a hit is kialszik, elfogy az olaj. Ezekre mondta a szentatya, Ferenc pápa, hogy „Krisztus keresztjének ellenségei. Fölveszik a nevet, de nem követik a keresztény élet elvárásait”.
Ez az egész a lanyhasággal kezdődik. A lanyhaság után jön a közöny. Nem akar sem hívő, sem hitetlen, sem jó, sem rossz lenni. Az ilyen ember, csak élni akar, egyik napról a másikra. Nem töprengeni az élet céljáról, nem gondolkodni, milyen lesz a jövő, csak odaállni a munkapadhoz, leülni az asztalhoz, lefeküdni az ágyba, „a többi nem érdekel” – „Nekem minden mindegy”.  Végül jön a megátalkodás.
Az a gyümölcs, amelyet belül a féreg rág, lehull a fáról, az a keresztény, akiben kihal a hit világa, lehull Krisztusról. Az ilyennek már csak a teste él, a lelke halott.

Ez a szomorú valóság a jelenben, napjainkban is felfedezhető. A kérdés az: mit kell tennünk a jövőre vonatkozólag, hogy kikerülhessük a lelki halált, az örök kárhozatot és megmaradhassunk Krisztusban?
Az öntudatos hívő embert az jellemzi, hogy a legmagasabb értékek fényében nézi életét. Ezeket nem kutató értelmével találja meg, hanem a kinyilatkoztatás, a Biblia biztosítja számára. Ennek fényében azt is látja, hogy mi a rossz igazi természete, milyen veszélyt jelent életünk számára. A jóról is sokkal világosabb képet kap Isten Szavában, mint amennyit értelmével fel tud ismerni. A jóra irányuló értékeknek nemcsak a földi jövő, és az ezt tápláló reménység szempontjából van jelentőségük, hanem hozzátartoznak a Krisztust váró éberségünkhöz és így örök életünk szempontjából is döntő jelentőségük van. Amikor a krisztusi értékek szerint akarunk élni a társadalomban, számíthatunk a Szentlélek ajándékaira is, ez a biztosítéka a sikeres helytállásnak.

Az elhangzott példabeszéd ma nem a farizeusoknak és írástudóknak szól, hanem nekünk, mindannyiunknak. Föl kell ébrednünk lanyhaságunkból, közömbösségünkből, ki kell javítanunk téves lelkiismeretünket, mely megengedi a kettős életformát: a vasárnapi keresztény és hétköznapi pogány életvitelt, és föl kell szítanunk, élesztenünk mécsesünkben a lángot. Fontolóra kell vennünk a Jelenések könyvéből származó felszólítást: „Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról… Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és térj vissza korábbi cselekedeteidhez!”(Jel 2,2-5)

Éppen ezért ne csak higgyünk, hanem éljük meg a hitünket, hisz ma, a szavakon kívül, vagy inkább a szavak helyett komoly tanúságtételre van szükség. Kell, hogy legyen lelkünkben egy erős vágy: jobb ember, jobb keresztény akarok lenni, olyan akarok lenni, amilyenek az Isten is látni szeretne engem! Akiben nincs meg ez a vágy, aki meg van elégedve önmagával, annak így szól Krisztus: Jaj nektek, akik telve vagytok önmagatokkal!
Ne feledjük, nincs biztonságban annak a jósága, aki nem akar jobbá válni. Amelyik pillanatban nem akarsz jobb lenni, megszűntél jó lenni! (Szent Bernát)  

„Nem ismeritek sem a napot, sem az órát.” Jézus jegyesének, az egyháznak a századok végéig növekednie kell a jóban és készülnie kell a nagy találkozásra, az Emberfia eljövetelére. Nekünk, egyes embereknek pedig egész életünkben. Hogy mikor hív Jézus magához bennünket, azt - szerencsére - nem tudjuk. Ez a bizonytalanság is a Gondviselés ajándéka. Arra ösztönöz, hogy mindig készen legyünk, életünk minden percében. Hogy mindig legyen olaj a korsónkban, lámpásunkban. Mert nekünk is fényt kell vinnünk az Ünnepre. Ámen.