„Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” (Mk 13, 33-37) Ezzel a mondattal fejeződött be a mai, advent első vasárnapi, evangéliumi szakasz. Rendkívüli időszak veszi ma kezdetét, amelynek főjellemzője a várakozás, a virrasztás! Türelmetlen korunk ezt aligha tudja értékelni, s még kevésbé megérteni. Mi mindent azonnal akarunk! Csak a romlatlan, a tiszta lelkű gyermek tudja igazán átérezni a boldog várakozás örömét.
Igen, a hívő ember Krisztus második eljövetelét várja, illetve a vele való találkozást, amikor számot kell adnia földi életéről. Erre vonatkozik a mai evangéliumi szakasz figyelmeztetése, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Ezért kell ébernek lennünk és komolyan vennünk a felszólítást: „vigyázzatok és virrasszatok!”
A mai nappal kezdődő adventi időszak egyik lényeges vonása a virrasztás és várakozás. Virrasztás az éjszakában, emberi tévelygéseink, bűneink sötétjében és várakozás az Úrral való találkozásra.
A nemrég elhunyt Jókai Anna írónővel valljuk, hogy „a virrasztás nem krónikus álmatlanság, izzadt forgolódás a gyűrt párnák között. Nem átmulatott éjszakák duhaj mámora, talp-alá húzott zeneszóval. Nem vadász les a zörgő avarban, csőre töltött puskára támaszkodva. Nem a fájdalom agressziója a gyötört szervezet ellen, és nem monoton-ajak ima, zsibbadó aggyal és fásult szívvel, de nem is vetélkedő: ki bírja tovább?
A virrasztás önként vállalt szolgálat, megfeszített összpontosítás, fegyelem az indulatokban, figyelem a környezetre és a bel-valóra, fogadása a jóval-érkezőnek, a settenkedő ártalmasok leleplezése, védelem és elhárítás, szolidaritás a szenvedővel, emlékezés a világteremtés hajnalára, rendíthetetlen várakozás Isten verőfényes delére.”
Virrasztani sokféleképpen lehet: fizikailag és lelkileg. De amíg az első kínlódás és fizikai igénybevétel, addig a másik lehet értelmes és örömteli. Virrasztani lehet gyötrelmesen, szenvedve a félelemtől, a testi-lelki fájdalomtól, vagy akár a krónikus álmatlanságtól. De lehet felelősségtudattal, másokért és mások helyett őrséget állva: éjszaka az álmukat vigyázva, nappal viszont talán éppen felszínes és meggondolás nélküli ténykedéseiket. És lehet reménységgel, remélni a lét értelmességébe és az abban megnyilvánuló szeretetbe vetett hittel és bizalommal várva a virradó hajnalt, a sötétség elmúlását, a bűn rabigájából való szabadulást…
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. Mi lehetne más egy katolikus hívő számára a virrasztás, mint az Üdvözítő figyelmeztetésének állandó észrevétele: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura…”(Mk 13,33-37). „Virrasszatok, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát…”(Mt 25,13).
Késznek kell lennünk minden pillanatban, hogyha az Úr az ajtón zörget. Ebben az értelemben a virrasztás az idők jeleinek figyelmes szemlélését is jelenti. Jelenti azt, hogy nem merülünk el a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban, hanem ezeken túltekintve próbáljuk életünk eseményeit elhelyezni Isten tervének nagy összefüggésében. Ezért a keresztény Krisztusba vetett hitéhez, Krisztus tanításához viszonyítja az őt körülvevő dolgokat. Ez a fáradozás nem pusztán egyéni igyekezet, hanem az egyház egészének küldetéséhez tartozik.
A keresztény ember virrasztása tehát az idők jeleinek keresésére, a dolgok, helyzetek, magatartások jellegének felismerésére irányul. Az idők jeleinek felismeréséhez a hívő ember megkapja a Szentlélek ajándékát. Ám mindez személyes odafigyelést és erőfeszítést kíván, olyan megfontolt életet, amely ellenkezik a mérlegelés nélküli sodródással, a minden mindegy hamis elvével. Ez pedig éppolyan nehéz, mint álmos ember számára a virrasztás.
Hétköznapi feladataink teljesítése közben is mindig keressük a helyes, erkölcsös, az Isten akarata szerinti cselekvés útját. Így ez a virrasztás azt is jelentheti, hogy reggelenként az ember áttekinti napját, Isten előtt megfontolja, hogy mi lehet számára kísértés a rosszra, vagy alkalom a jó cselekedetre, esténként pedig lelkiismeretvizsgálatban megkérdezi magától, sikerült-e a jó tetteket megvalósítania, a rossznak ellenállnia.
Bűnünk belátását bánatnak, az erkölcsi sikereken érzett örömet pedig Isten iránti hálaadásnak kell követnie. A megkeresztelt és megbérmált ember ebben az isteni erőtérben kell, hogy éljen. A Szentlélek pedig Krisztus ígérete szerint eszünkbe juttat mindent, amit Krisztustól hallottunk. Természetesen nem az emlékezőtehetségünket növeli meg csodálatosan, hanem arra segít, hogy az adott helyzetben ismerjük fel, hogy mi Isten akarata, mi a dolgok igazi értéke.
Az ember értelmes lény, tudja, hogy véges és éppen ezért értelmet akar adni életének. És ez az értelem nem más, mint a Teremtő Isten akaratának elfogadása. Tudjuk a kinyilatkoztatásból, honnan jövünk és hová megyünk. Ezért életünket, sorsunkat, munkánkat, örömünket és bánatunkat az isteni Gondviselésre bízzuk.
Ebben az értelemben a virrasztás a jelenben élést, a csináld, amit csinálsz, életformáját jelenti. Amíg fiatal az ember, mindig egy nagy „majd”-ban él, de amikor az emberélet útjának felén túl van, akkor hajlandóságot érez arra, hogy a múltat idealizálja, szépítse. Viszont a keresztény realitás az, hogy nem nosztalgiázik a múltról és nem álmodozik a jövőről, hanem a jelenben él.
A jelenben úgy él, hogy a napi kihívásoknak próbál megfelelni. Jézus Krisztusnak van egy nagyon egyszerű, mégis hatalmas mondata, amikor az isteni gondviselésről szól a Hegyi Beszédben: „Ti keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, a többit mind megkapjátok. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Elég a mának a maga baja” (Mt 6,33-34).
Az öntudatos keresztény nem dugja strucc módjára homokba a fejét a meglévő problémák elől, de meggyőződéssel vallja: a holnap majd gondoskodik magáról, a jelenben kell élnünk, mégpedig az Isten országáért.
Vajon tudatosult-e már bennünk az, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa. De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol vannak emberek, akik másokon akarnak uralkodni, másokat akarnak kihasználni, becsapni, megtéveszteni, hol van a messiási ország látomásának képe, ahol együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait, ami az őszintén megélt Krisztus-követésben bontakozhat ki. A nagy filozófus, Erich Fromm arra figyelmeztet, hogy: „A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit, vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet”!
Igen, elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és gerinces, tiszta tekintetű, szívű, lelkű emberekre van szüksége a mi világunknak.
Az adventi hajnalok várakozásában, virrasztásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban: szavainkban és tetteinkben egyaránt. Igaz, sokszor csődöt mondtunk, ezért van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újrakezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja! „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust…” olvassuk Pál apostolnak, a rómaiakhoz irt leveléből (13, 12-14).
Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ. Tiszta értékrendet kell kialakítani magunkban. Az értékrend elveket jelent. Kell, hogy tiszta, világos elveink legyenek. A "minden mindegy, csak nekem jó legyen" elv az értékrendben valahol nagyon alacsonyan áll. Tovább kell látnunk önmagunk korlátain és érdekein: felelősek vagyunk önmagunkért, de ugyanakkor másokért is.
Hogy valóban találkozhassunk az Úrral, meg kell szüntetnünk mindazt, ami akadályt gördíthet a nagy találkozás útjába. Nem keveredhet össze bennünk az igen és a nem. Nem vegyülhet össze az igaz és a hamis, nem hangoztathatunk szépen szóló szólamokat, ha összekeveredik bennünk a hazugság az igazsággal.
Tisztulnunk kell. Évről évre tisztábbá kell válnunk és a krisztusi életben érettebbeknek kell lennünk. Amikor most újra figyelmeztet bennünket az adventi időszak, a várakozás ideje, legyen nyitott a szívünk, és legyünk készek arra, hogy rendet teremtsünk az életünkben. Mert tiszta értékrendhez való ragaszkodás nélkül Istenre váró ember nem élhet – sem egymagában, sem családjában, sem országában, sehol a világon.
Igen, a hívő ember Krisztus második eljövetelét várja, illetve a vele való találkozást, amikor számot kell adnia földi életéről. Erre vonatkozik a mai evangéliumi szakasz figyelmeztetése, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Ezért kell ébernek lennünk és komolyan vennünk a felszólítást: „vigyázzatok és virrasszatok!”
A mai nappal kezdődő adventi időszak egyik lényeges vonása a virrasztás és várakozás. Virrasztás az éjszakában, emberi tévelygéseink, bűneink sötétjében és várakozás az Úrral való találkozásra.
A nemrég elhunyt Jókai Anna írónővel valljuk, hogy „a virrasztás nem krónikus álmatlanság, izzadt forgolódás a gyűrt párnák között. Nem átmulatott éjszakák duhaj mámora, talp-alá húzott zeneszóval. Nem vadász les a zörgő avarban, csőre töltött puskára támaszkodva. Nem a fájdalom agressziója a gyötört szervezet ellen, és nem monoton-ajak ima, zsibbadó aggyal és fásult szívvel, de nem is vetélkedő: ki bírja tovább?
A virrasztás önként vállalt szolgálat, megfeszített összpontosítás, fegyelem az indulatokban, figyelem a környezetre és a bel-valóra, fogadása a jóval-érkezőnek, a settenkedő ártalmasok leleplezése, védelem és elhárítás, szolidaritás a szenvedővel, emlékezés a világteremtés hajnalára, rendíthetetlen várakozás Isten verőfényes delére.”
Virrasztani sokféleképpen lehet: fizikailag és lelkileg. De amíg az első kínlódás és fizikai igénybevétel, addig a másik lehet értelmes és örömteli. Virrasztani lehet gyötrelmesen, szenvedve a félelemtől, a testi-lelki fájdalomtól, vagy akár a krónikus álmatlanságtól. De lehet felelősségtudattal, másokért és mások helyett őrséget állva: éjszaka az álmukat vigyázva, nappal viszont talán éppen felszínes és meggondolás nélküli ténykedéseiket. És lehet reménységgel, remélni a lét értelmességébe és az abban megnyilvánuló szeretetbe vetett hittel és bizalommal várva a virradó hajnalt, a sötétség elmúlását, a bűn rabigájából való szabadulást…
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. Mi lehetne más egy katolikus hívő számára a virrasztás, mint az Üdvözítő figyelmeztetésének állandó észrevétele: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura…”(Mk 13,33-37). „Virrasszatok, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát…”(Mt 25,13).
Késznek kell lennünk minden pillanatban, hogyha az Úr az ajtón zörget. Ebben az értelemben a virrasztás az idők jeleinek figyelmes szemlélését is jelenti. Jelenti azt, hogy nem merülünk el a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban, hanem ezeken túltekintve próbáljuk életünk eseményeit elhelyezni Isten tervének nagy összefüggésében. Ezért a keresztény Krisztusba vetett hitéhez, Krisztus tanításához viszonyítja az őt körülvevő dolgokat. Ez a fáradozás nem pusztán egyéni igyekezet, hanem az egyház egészének küldetéséhez tartozik.
A keresztény ember virrasztása tehát az idők jeleinek keresésére, a dolgok, helyzetek, magatartások jellegének felismerésére irányul. Az idők jeleinek felismeréséhez a hívő ember megkapja a Szentlélek ajándékát. Ám mindez személyes odafigyelést és erőfeszítést kíván, olyan megfontolt életet, amely ellenkezik a mérlegelés nélküli sodródással, a minden mindegy hamis elvével. Ez pedig éppolyan nehéz, mint álmos ember számára a virrasztás.
Hétköznapi feladataink teljesítése közben is mindig keressük a helyes, erkölcsös, az Isten akarata szerinti cselekvés útját. Így ez a virrasztás azt is jelentheti, hogy reggelenként az ember áttekinti napját, Isten előtt megfontolja, hogy mi lehet számára kísértés a rosszra, vagy alkalom a jó cselekedetre, esténként pedig lelkiismeretvizsgálatban megkérdezi magától, sikerült-e a jó tetteket megvalósítania, a rossznak ellenállnia.
Bűnünk belátását bánatnak, az erkölcsi sikereken érzett örömet pedig Isten iránti hálaadásnak kell követnie. A megkeresztelt és megbérmált ember ebben az isteni erőtérben kell, hogy éljen. A Szentlélek pedig Krisztus ígérete szerint eszünkbe juttat mindent, amit Krisztustól hallottunk. Természetesen nem az emlékezőtehetségünket növeli meg csodálatosan, hanem arra segít, hogy az adott helyzetben ismerjük fel, hogy mi Isten akarata, mi a dolgok igazi értéke.
Az ember értelmes lény, tudja, hogy véges és éppen ezért értelmet akar adni életének. És ez az értelem nem más, mint a Teremtő Isten akaratának elfogadása. Tudjuk a kinyilatkoztatásból, honnan jövünk és hová megyünk. Ezért életünket, sorsunkat, munkánkat, örömünket és bánatunkat az isteni Gondviselésre bízzuk.
Ebben az értelemben a virrasztás a jelenben élést, a csináld, amit csinálsz, életformáját jelenti. Amíg fiatal az ember, mindig egy nagy „majd”-ban él, de amikor az emberélet útjának felén túl van, akkor hajlandóságot érez arra, hogy a múltat idealizálja, szépítse. Viszont a keresztény realitás az, hogy nem nosztalgiázik a múltról és nem álmodozik a jövőről, hanem a jelenben él.
A jelenben úgy él, hogy a napi kihívásoknak próbál megfelelni. Jézus Krisztusnak van egy nagyon egyszerű, mégis hatalmas mondata, amikor az isteni gondviselésről szól a Hegyi Beszédben: „Ti keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, a többit mind megkapjátok. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Elég a mának a maga baja” (Mt 6,33-34).
Az öntudatos keresztény nem dugja strucc módjára homokba a fejét a meglévő problémák elől, de meggyőződéssel vallja: a holnap majd gondoskodik magáról, a jelenben kell élnünk, mégpedig az Isten országáért.
Vajon tudatosult-e már bennünk az, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa. De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol vannak emberek, akik másokon akarnak uralkodni, másokat akarnak kihasználni, becsapni, megtéveszteni, hol van a messiási ország látomásának képe, ahol együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait, ami az őszintén megélt Krisztus-követésben bontakozhat ki. A nagy filozófus, Erich Fromm arra figyelmeztet, hogy: „A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit, vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet”!
Igen, elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és gerinces, tiszta tekintetű, szívű, lelkű emberekre van szüksége a mi világunknak.
Az adventi hajnalok várakozásában, virrasztásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban: szavainkban és tetteinkben egyaránt. Igaz, sokszor csődöt mondtunk, ezért van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újrakezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja! „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust…” olvassuk Pál apostolnak, a rómaiakhoz irt leveléből (13, 12-14).
Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ. Tiszta értékrendet kell kialakítani magunkban. Az értékrend elveket jelent. Kell, hogy tiszta, világos elveink legyenek. A "minden mindegy, csak nekem jó legyen" elv az értékrendben valahol nagyon alacsonyan áll. Tovább kell látnunk önmagunk korlátain és érdekein: felelősek vagyunk önmagunkért, de ugyanakkor másokért is.
Hogy valóban találkozhassunk az Úrral, meg kell szüntetnünk mindazt, ami akadályt gördíthet a nagy találkozás útjába. Nem keveredhet össze bennünk az igen és a nem. Nem vegyülhet össze az igaz és a hamis, nem hangoztathatunk szépen szóló szólamokat, ha összekeveredik bennünk a hazugság az igazsággal.
Tisztulnunk kell. Évről évre tisztábbá kell válnunk és a krisztusi életben érettebbeknek kell lennünk. Amikor most újra figyelmeztet bennünket az adventi időszak, a várakozás ideje, legyen nyitott a szívünk, és legyünk készek arra, hogy rendet teremtsünk az életünkben. Mert tiszta értékrendhez való ragaszkodás nélkül Istenre váró ember nem élhet – sem egymagában, sem családjában, sem országában, sehol a világon.
***
Adventi imádság:
Urunk, Jézus Krisztus, várjuk eljöveteled, várjuk a békét, mert annyi békétlenség van kívül a világban és bent a szívünkben! Várjuk eljöveteled, mert ebben a hazug világban egyre inkább az igazságra éhezünk. Annyi igazságtalanság sújtja a népeket és az embereket.
Várjuk eljöveteled, mert szomjazzuk a szabadságot, és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk. Add vissza reménységünket, amit elvesztettünk! Add meg újra a szeretetet azoknak, akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet megtapasztalhassuk életünkben! Kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
(Jürgen Moltmann nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése