Ha
egy kissé elgondolkodunk
a föltámadt Krisztus megjelenéseinek a leírásán, akkor rájövünk
arra, hogy mindegyik jelenésnek van valami tanító célzata is…
Először ott jelent
meg az apostoloknak, ahol voltak, hogy megtanítsa őket: ahol ketten
vagy hárman összejönnek az ő nevében, ott velük tud lenni
valóságosan is. Vagy
szembejött velük,
akik az üres sírtól távozóban voltak, hogy megtanulják: nem
a sírban és a sír
irányában kell keresni őt. Vagy
ismeretlen,
idegenként csatlakozik az Emmauszba tartó reményt vesztett
menekülőkhöz, hogy az írások értelmét megvilágítva, reményt,
és értelmet adjon életüknek, s a Kenyeret megtörve, saját
testét adva, erőforrást biztosítson a számukra.
A
mai evangéliumi
szakasz pedig arról tudósít, hogy a föltámadt Jézus távolabb
állt meg tanítványaitól, hogy oda vonzza, hívja őket
jelenlétével, ahol ő
van, hogy kivezesse
abból a tespedtségből, abból a szinte ólmos kábultságból,
amibe a nagypénteki események megrázó élménye után zuhantak az
apostolok.
„Amikor
megvirradt,
Jézus ott állt a parton. De a halászattal elfoglalt tanítványok
nem ismerték föl, hogy Jézus az”(Jn 21,1-14).
A
tanítványokban
saját magunkra ismerhetünk. Hiszem, az Úr mindig közel van
hozzánk. Magányunkban is találkozhatunk Vele, de mindig ott az a
nehézség, hogy képtelenek vagyunk Őt észrevenni, felismerni…
Enni
kért tőlük: „Fiaim,
nincs valami ennivalótok?”
Azt felelték: „Nincsen”.
Ez
a föld válasza az
égnek, az ember válasza az Istennek. Krisztus a miénkhez hasonló
állapotban, hasonló érzésben találta apostolait, tanítványait.
Találkozott
velük könnyek között - Mária Magdolnával, reménytelenségben
az emmauszi tanítványokkal, sikertelenségben,
a halászó apostolokkal, hiszen egész éjjel dolgoztak, mégsem
fogtak semmit. Lesújtó! Kétségbeejtő!
Jézus
mindenütt megkeresi
tanítványait, ahol ők egyedül hiszik magukat, elhagyatottnak,
elveszettnek érzik magukat, és szép lassan visszavezeti őket a
bizalomhoz. Nagy türelemmel meggyőzi őket jelenlétéről,
ráébreszti őket a feltámadás örömére.
Nem
azért kért enni,
mintha éhes lett volna, hiszen ő már odaát van, ahol nem esznek,
és nem isznak. Csak
fel akarta oldani félelmüket, és igen gyöngéd szeretettel
olyannak mutatkozott, mint akinek lehet adni, és aki elfogad.
Ezzel
az apostolok
beavatást nyertek Jézus részéről abba a nagy titokba, hogy
nemcsak addig akart tőlük szolgálatokat és ajándékokat
elfogadni, amíg csupán emberként ismerték, hanem isteni
mivoltában is,
nemcsak adni akar teremtményeinek, hanem szívesen el is fogad tőlük
ajándékokat.
„Akkor
azt mondta nekik:
Vessétek ki a hálót jobb oldalon, ott majd találtok. Kivetették,
és már nem bírták bevenni a nagy tömeg hal miatt. Akkor a
tanítvány, akit Jézus szeretett, odaszólt Péternek: Az Úr az.”
Sem
az Úr hangja, sem
parancsa, sem csodája nem képes fölébreszteni az apostolokat
kábultságukból, annyira el vannak foglalva a halászattal, a
munkával, a földiekkel. Csak
János, a legfiatalabb, Isten iránt a legfogékonyabb, csak ő érzi
szívében ugyanazt a buzdulást, mint annak idején. Érzi,
hogy valami újra
kezdődik, és ez a belső figyelmeztetés oly mélyre vág, hogy az
ott, a parton csak Ő lehet! Az
Úr az - szól oda
Péternek, a Mester, a Föltámadott Jézus!
Nekünk
is szükségünk van
egy jó barátra, ha olykor minden elsötétül az életünkben, ha
az ismeretlentől való félelem megrémít, legyen valaki, aki
Jánoshoz hasonlóan ráirányítja figyelmünket az Úrra, a
Föltámadottra.
Fontos
mozzanat ebben a
jelenésben az is, hogy a
föltámadt Krisztus megjelenésével összekapcsolja a szeretet
gyakorlását,
reggelit készít apostolainak! Ha
bele gondolunk, az
apostolok egész éjjel dolgoztak, és nem fogtak semmit, reggelre
nagyon fáradtak lehettek, és éhesek. És akkor Krisztus van
annyira emberi és szolgálatkész, hogy reggelit készít nekik!
Krisztus
föltámadása után
is a szeretetet
gyakorolja, és erre ösztönöz bennünket is: mutassuk meg, hogy az
Ő szeretete valóban él bennünk, és az érint meg minket. Egy
szeretettel
készített jó reggeli - talán a férjednek, feleségednek, talán
a gyermekednek - a föltámadt Krisztus megjelenéséről
tanúskodhat. Krisztus
az emmauszi tanítványokkal való találkozásában is a
kenyérszegésnél ismertette meg magát. De
ezúttal, a Tibériás tó partján, nemcsak megosztotta, hanem Ő
maga készítette a reggelit!
A
szeretett tanítvány
ismeri föl először Jézust, és így szól Péterhez: „Az
Úr az”. Mégis
Simon Péter veti magát a vízbe, hogy előbb érhessen Jézushoz.
Szemlélhetjük
a titkot: az ártatlan
szeretet lát előbb
és tisztán, a bűnbánó
lélek viszont rohan
az Úr felé. Titkon bocsánatában reménykedve a háromszori
tagadásért. A szűzi,
tiszta szeretet,
szemlélve
egyesül az Úrral, a bűnbánó
szeretet,
az Úr közelségének minden akadályt legyőző keresésével.
Péter
gázol a sekély
vízben, a hajó a nyomában: ez az egyik legszebb kép az Egyházról,
mely a mulandóságból az örökkévalóság felé tart, ahol a
föltámadt Jézus várja égi lakomára, s ahol már nem halat
esznek, hanem az isteni életből táplálkoznak.
Péter
hajója ezen az éjszakán még nem volt az Egyház jelképe,
hanem csupán egy halászati vállalkozás eszköze. A hajó
abban a pillanatban válik az Egyház
jelképévé, sőt
Egyházzá, amikor felismerik a parton álló Urat, hallják hangját,
engedelmeskednek neki, és hozzá indulnak… akkor,
amikor bennünk és
közöttünk minden a föltámadt Jézussal van nyilvánvaló vagy
rejtett kapcsolatban, aki az örökkévalóság partjain lakomára
hív bennünket: a Bárány menyegzőjére.
Mint
mindig, ez a megjelenés,
ez az étkezés is küldetéssel végződik. „Reggeli
után az Úr így szólt Péterhez: Simon, János fia, jobban
szeretsz te engem, mint ezek? Felele neki: Igen, Uram, Te tudod, hogy
szeretlek. Jézus erre: Legeltesd juhaimat!”
Szeretsz
te engem, Péter?
Igen? Akkor törődj a többiekkel! Menj testvéreidhez! Légy egy
másik én! Tebenned sokkal inkább szerető akarok lenni, mint
szeretett. Inkább akarok szeretni, mint szeretve lenni. Nem azért
jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak. Nem
azért, hogy szeressenek, hanem hogy szeressek. Akkor
hát engedd, hogy tebenned tudjam azt tenni, ami szívügyem, amit
tenni tudok: Másokat
szeretni. Légy
második énemmé: szeress és szolgálj, törődj követőimmel,
köztük a legkisebbekkel is!
Péter
megbízatása:
Felelősség az egyházért, Krisztus tagjainak a szolgálatába
állítva, Isten szolgáinak a szolgája. Neki kell mindig elsőnek
lenni abban, hogy felismerje Jézust a legkisebbekben.
Valamiképpen,
ezt értette meg papként, püspökként és pápaként, a jelenlegi
szentatya, Ferenc pápa. Ezt
igyekszik
megvalósítani, amikor elmegy a fogva tartott fiatalokhoz a
börtönbe, hogy lábat mosson és csókoljon nekik, amikor
meglátogatja a kórházban lévő betegeket, amikor
lehajol a gyerekekhez és megcsókolja a szellemi fogyatékosokat,
amikor
születés napján felhívja barátait vagy az újságárust, hogy
visszamondja korábbi rendeléseit, amikor
fontosnak tartja, hogy személyesen fizesse ki az igénybe vett
szállodai szobát, amikor csendőröknek, kertészeknek, munkásoknak
misézik és amikor Erdélybe, Csíksomlyóra látogat…
Igaz
eme tettein,
az álszentek, a farizeusi gondolkodásúak, a gőgösök, az
önmagukat igazaknak és kiválasztottaknak tartók megbotránkoznak.
De Ő nem törődik
ezekkel, Ő Mesterére hallgat, aki azt mondja, ha szeretsz engem,
akkor legeltesd bárányaimat, törődj juhaimmal, menj és keresd
meg az egy elveszettet is…
Végül
Péter sorsának
megjövendölésével végződik ez a jelenés. Ez mindegyikünk
hivatásának megjövendölése. „Bizony
mondom neked, amíg fiatal voltál, felövezted magad, és arra
mentél, amerre akartál, de amikor idősebb leszel, kitárod
karodat, és más övez föl téged, és oda vezet majd, ahova nem te
akarod. Ezzel azt a halált jelezte, amellyel Péter meg fogja
dicsőíteni Istent.”
Míg
fiatal volt, Péter a
maga akaratát cselekedte. Megváltást
akart kereszt nélkül, megjelenést fájdalom nélkül, magas
méltóságot és beosztást, minden erőfeszítés nélkül.
És
te, kedves testvér, milyen vagy?
Olyan, aki a maga akaratát teszi, vagy a másét? Olyan,
vagy aki szeszélyes, állhatatlan, saját feje után megy, saját
elképzelései szerint él, vagy
éppen buta módon,
gondolkodás nélkül, az Egyház tanítását nem ismerve, azzal
szembefordulva mások megtévesztő, hamis irányítását követed?
Krisztusban
felnőttnek lenni
azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten akaratát, amelyet a Bibliára
alapozott Egyház tanításából ismerhetünk meg, annak tudatában,
hogy „Kereszténynek
lenni nem
korlátozódik csupán arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem
hagyjuk, hogy Krisztus birtokába vegye életünket, és átalakítsa
azt” – mondta
Ferenc pápa.
Péter
egész élete -
akárcsak mindegyikünké - egy Jézus-megjelenés, régi imája
meghallgatásának története. Egyszer
régen a Tábor-hegyen
azt mondta az Úrnak: „Uram,
jó nekünk itt lennünk! Hadd maradjunk itt. Hadd építsünk
sátrakat, hogy mindig itt maradhassunk”.
És
akkor Krisztus
titokzatos választ adott neki. Benne volt a halál, a föltámadás,
a kínszenvedés és az öröm. Igen,
imádságaink mindig meghallgatásra találnak, csak nem mindig akkor
és úgy, ahogy szeretnénk... A
kereszten, ahova
Péter nem akart menni, sőt amitől Jézust is meg akarta óvni, a
saját kálváriáján
azt mondta, amit annak idején a Tábor-hegyen: Jó nekem itt lennem,
Uram. Köszönöm,
hogy ide vezettél. Annyival szebb ez, mint amit én akartam. Most
itt akarok maradni.
És
te, hol vagy? A
Tábor-hegyén? Akkor ne beszélj ezekről, a látomásokról,
ezekről a megjelenésekről! Majd
csak akkor, ha átmentél a passión, a szenvedésen és a
föltámadáson.
De
ha a kálvárián
vagy, ha azon a helyen vagy, ahova nem te akartál menni, ahova
különböző befolyások, élethelyzetek irányítottak, talán
kedves személyek az Úr hívására, akkor csak mondjad nyugodtan a
magad kálváriáján azt, amit egy jól sikerült ima Tábor-hegyén,
egy szentmiseáldozatban, egy hivatás perceiben, vagy
házasságkötéskor mondtál: Uram, jó nekem itt lennem, ahol te
akarsz engem. Segíts,
hogy kitartsak, és addig maradjak, ameddig Te akarod. Szívesen
fölverem a sátramat, hogy örökre itt maradjak… mert „Te
mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek Téged”!
Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése