 |
| Esztelneki ferences templom miseruhája |
Húsvét 4-ik vasárnapját a Jó Pásztor vasárnapjának nevezzük. Ezen a vasárnapon a katolikus Egyház templomaiban lelkipásztorainkról, papjainkról, illetve a papi, szerzetesi és szerzetesnői hivatásokról emlékezünk meg, ezért imádkozunk, s ha tehetjük, akkor anyagilag is támogatjuk. Ma ferences templomainkban, itt Esztelneken is, erre a célra gyűjtést tartunk.
Így hát ma, és különösen e szentmiseáldozatban kérjük a Mennyei Atyát, hogy küldjön Egyházának szentéletű papokat, buzgólelkületű szerzeteseket, szerzetesnőket és hozzá ragaszkodó, mindezt fontosnak tartó, öntudatos keresztény híveket…
Amint a szentmise bevezetőjében említettük, ezt a vasárnapot nevezzük a jó pásztor vasárnapjának a hallott evangéliumi részlet (Jn 10, 27-30) alapján. Ezen a vasárnapon emlékezünk meg a Krisztustól megbízott földi pásztorokról, és Krisztusnak látványos formában elkötelezett emberekről: a papi és szerzetesi hivatásokról. De nemcsak megemlékezünk, hanem imádkozunk értük és kérünk az Úrtól újabb papi, szerzetesi és szerzetesnői hivatásokat.
Szükséges minden évben tudatosítani, hogy kevesen vagyunk mi lelkipásztorok – márpedig pásztor nélkül felbomlik a nyáj, - akár tudomásul vesszük, akár menekülünk a tények elől. A szekták ragadozó farkasai és a jóléti társadalom földi paradicsomígérete mind nagyobb számmal ragadja el bizonytalankodó tagjainkat, akik papíron, az egyházi anyakönyvek lapjain talán még keresztények, de a valóságban már nem. Pedig Jézus azt mondta a mai evangéliumban: „nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből”.
A tényekkel szembesülve talán túlbecsülte Krisztus saját erejét, s mégsem volna képes megvédeni nyáját?
Jézus, a szelíd pásztor: csak akkor vállalja az evangéliumban hallott garanciát, ha, teljesen - szabad akaratunkból rábízzuk magunkat, életünket. Ő kérhet ilyen magas követelményt tőlünk, hogy bízzuk rá magunkat, mert ő egyszer s mindenkorra magát adta értünk, úgy ahogy senki más előtte és utána sem, amikor meghalt a kereszten.
De sajnos ma a megkereszteltek nagy részéből hiányzik ez az elkötelezettség, ez a megtérés. A legtöbben csak papíron keresztények. Megszokásból még kérik gyermekeik számára a keresztelést, elsőáldozást, bérmálást anélkül, hogy valami fogalmuk is lenne ezen szentségek lényegéről, vagy tennének erőfeszítéseket ezek megértésére. Ennél már csak az szomorúbb, hogy mi papok ehhez a látszatkereszténységhez asszisztálunk, amikor különösebb követelmények nélkül eleget teszünk kívánságaiknak, azzal indokolva, hogy „sose lehet tudni, hogy mikor működik a kegyelem”. Valójában pedig csak a pusztuló népegyház statisztikáján akarunk szépíteni.
Ezek azok a keresztények, akik ritkán kapcsolódnak be az Egyház életébe egy-egy nagyobb ünnepen. De nem jobb a helyzet a megkereszteltek azon részénél sem, akik látszólag gyakorolják hitüket. Legnagyobb részüknek nincs igazi élő hite, élő Isten-kapcsolata. S még szomorúbb, hogy nincs is meg bennük az igény, hogy legyen élő istenkapcsolatuk. Elvégzik a megszokott imáikat, s elringatják magukat ebben a szürke, élménytelen vallásosságban. Nincs bennük elkötelezettség, s ha nincs elkötelezettség, ott nincs nyáj, s ahol nincs nyáj, ott Krisztus és az ő megbízott pásztora a pap nem tudja megvédeni őket az evangélium ígérete alapján.
A dolgok ilyenképpen alakulásában sajnos a mulasztások egyaránt terhelik a papokat és híveket. A papság túlnyomó része még a hagyományos népegyházi keretekben gondolkodik és dolgozik. Ez a népegyházi helyzet az volt, amikor a pap nagyszámú hívek tömegének a vezetője, tekintélye volt a hívekkel való kevés személyes kapcsolat mellett. Pusztán a pap tekintélye már parancsoló volt. Ma ez a helyzet megszűnt, ezért nem csoda, hogy az erre épülő módszerek hatástalanokká váltak.
Ami pedig a híveket illeti, jelenleg még mindig nagy számban vannak, akik a népegyházi szemléletben gondolkodnak, amikor ilyesféle megállapításokat hallani sokszor: a pap dolga a misézés, gyóntatás, temetés - vagyis a hívek ez irányú, jobbára személytelen igényeiknek kiszolgálása, de hogy ők is részt vegyenek aktívan, öntudatosan az Egyház életében, azt már nem. Milyen fura egy-egy gyászszertartás, vagy esküvői szentmise, amelyen nagyszámú a jelenlét, de a szertartás párbeszédes részét csak a pap és a kántor végzi, mert a jelenlévő hívek akár szégyenérzetből, akár lustaságból nem hajlandók bekapcsolódni a szertartásba.
Jó lenne már észrevenni, hogy vége a népegyház tömegének, hogy a pusztán hagyományos vallásosság ideje lejárt!
Az egyház jövője attól függ, hogy lesznek-e olyan megkeresztelt személyek, akik arra törekszenek, hogy öntudatosan gyakorolják vallásukat és minden körülmények között, bátran megvallják hitüket.
Ebben a helyzetben, aki kicsit is szívén viseli egyháza, hite sorsát, annak nem elég arra várni, hogy majd a papok tegyenek valamit, hogy majd ők megmondják, mit kell innen oda tenni, mint a régi időkben. Ha a pap nem is mozdul - mert mindenre nem terjedhet ki a figyelme – a híveknek kell mozdulniuk, éspedig a királyi papságból fakadó hivatásukból kifolyólag. Igen, mindannyian királyi papság és a szent nemzet tagjai vagytok – mondja a Biblia. Erről sajnos keveset beszélünk, ami pedig minden megkeresztelt és megbérmált ember sajátos méltósága és feladata.
A királyi papság előképe még az Ószövetségbe nyúlik vissza. A zsidó nép nem csak azért lett kiválasztva, hogy majd soraiból kerüljön ki a Messiás, hanem azért is, hogy a kiválasztottság által feladatot kapott: az Úr papi királysága lett, hogy a pogány népek között tanúskodjon az egyetlen Istenről, s kovászként segítse a többi népeket a szentségre. Ez a program azonban nem valósult meg az Ószövetségben, feledésbe merült.
Az Újszövetségben továbbgondolva Péter apostol első levelében ismét felidézi ezt a dolgot immáron sokkal nagyobb távlatokban: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára”.
Krisztus népe tehát papi szerepet tölt be, részt vesz Krisztus papkirályi hatalmának gyakorlásában. Krisztusnak küldetése van az egész világhoz. Ebben a küldetésben Krisztus szolgálatára van az apostoloknak, hogy azok - és utódaik a püspökök és a papok - szolgálatára tudjanak lenni a híveknek. A híveknek pedig az egész világ szolgálatára kell lenniük, hogy a világ megismerje az Atyát, és részt vegyen Jézus életében a Szentlélek által.
Minden megkeresztelt személy tehát a királyi papsághoz és szent nemzethez tartozik és ebből a méltóságából fakad az a fontos feladata, hogy a világot elvezesse Istenhez. Tanulni és tanúskodnia kell életével, szavaival Krisztusról. Ezt meg kell valósítani, aprópénzre kel váltani mindenekelőtt a családban, a házasságban, aztán minden más emberrel való kapcsolatában. Részt kell vennie öntevékenyen papkirályi méltóságából kifolyólag az egyházközség, a templomi közösség életében, mindenekelőtt az egység és a béke megvalósításán fáradozva. Mert hogyan akar tanúskodni, s elvezetni másokat az igaz szeretetre, ha nem tud kijönni keresztény testvéreivel?
Ebben a felfogásban nekünk a szolgálati papságnak a feladatunk, hogy képezzük a híveket és irányítsuk az apostoli munkálatokban. Ebből a szemléletből kiindulva tevődik fel a kérdés, hogy hogyan is adjon nekünk az Úr papokat, szerzeteseket, ha a hívek nem teljesítik a királyi papságból fakadó feladataikat? Hogyan adjon örök életet a jó pásztor juhainak, ha nem hallgatnak szavára?
Ma tehát a hívatások vasárnapján a papi és szerzetesi hívatásokért való imádságon túl, minden hívő feladata, önmagában tudatosítani azt, hogy ő királyi papság tagja és törekednie kell ennek megélésére tanúságtevő életvitele által.
Csak így kérhetnek papokat az Úrtól, ha igénylik is irányításukat királyi papságuk - és nem passzív, hagyományos vallásosságuk - megélésében. Csak így valósulhatnak meg Krisztus Urunk szavai: „Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből.” Ámen.
Így hát ma, és különösen e szentmiseáldozatban kérjük a Mennyei Atyát, hogy küldjön Egyházának szentéletű papokat, buzgólelkületű szerzeteseket, szerzetesnőket és hozzá ragaszkodó, mindezt fontosnak tartó, öntudatos keresztény híveket…
Amint a szentmise bevezetőjében említettük, ezt a vasárnapot nevezzük a jó pásztor vasárnapjának a hallott evangéliumi részlet (Jn 10, 27-30) alapján. Ezen a vasárnapon emlékezünk meg a Krisztustól megbízott földi pásztorokról, és Krisztusnak látványos formában elkötelezett emberekről: a papi és szerzetesi hivatásokról. De nemcsak megemlékezünk, hanem imádkozunk értük és kérünk az Úrtól újabb papi, szerzetesi és szerzetesnői hivatásokat.
Szükséges minden évben tudatosítani, hogy kevesen vagyunk mi lelkipásztorok – márpedig pásztor nélkül felbomlik a nyáj, - akár tudomásul vesszük, akár menekülünk a tények elől. A szekták ragadozó farkasai és a jóléti társadalom földi paradicsomígérete mind nagyobb számmal ragadja el bizonytalankodó tagjainkat, akik papíron, az egyházi anyakönyvek lapjain talán még keresztények, de a valóságban már nem. Pedig Jézus azt mondta a mai evangéliumban: „nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből”.
A tényekkel szembesülve talán túlbecsülte Krisztus saját erejét, s mégsem volna képes megvédeni nyáját?
Jézus, a szelíd pásztor: csak akkor vállalja az evangéliumban hallott garanciát, ha, teljesen - szabad akaratunkból rábízzuk magunkat, életünket. Ő kérhet ilyen magas követelményt tőlünk, hogy bízzuk rá magunkat, mert ő egyszer s mindenkorra magát adta értünk, úgy ahogy senki más előtte és utána sem, amikor meghalt a kereszten.
De sajnos ma a megkereszteltek nagy részéből hiányzik ez az elkötelezettség, ez a megtérés. A legtöbben csak papíron keresztények. Megszokásból még kérik gyermekeik számára a keresztelést, elsőáldozást, bérmálást anélkül, hogy valami fogalmuk is lenne ezen szentségek lényegéről, vagy tennének erőfeszítéseket ezek megértésére. Ennél már csak az szomorúbb, hogy mi papok ehhez a látszatkereszténységhez asszisztálunk, amikor különösebb követelmények nélkül eleget teszünk kívánságaiknak, azzal indokolva, hogy „sose lehet tudni, hogy mikor működik a kegyelem”. Valójában pedig csak a pusztuló népegyház statisztikáján akarunk szépíteni.
Ezek azok a keresztények, akik ritkán kapcsolódnak be az Egyház életébe egy-egy nagyobb ünnepen. De nem jobb a helyzet a megkereszteltek azon részénél sem, akik látszólag gyakorolják hitüket. Legnagyobb részüknek nincs igazi élő hite, élő Isten-kapcsolata. S még szomorúbb, hogy nincs is meg bennük az igény, hogy legyen élő istenkapcsolatuk. Elvégzik a megszokott imáikat, s elringatják magukat ebben a szürke, élménytelen vallásosságban. Nincs bennük elkötelezettség, s ha nincs elkötelezettség, ott nincs nyáj, s ahol nincs nyáj, ott Krisztus és az ő megbízott pásztora a pap nem tudja megvédeni őket az evangélium ígérete alapján.
A dolgok ilyenképpen alakulásában sajnos a mulasztások egyaránt terhelik a papokat és híveket. A papság túlnyomó része még a hagyományos népegyházi keretekben gondolkodik és dolgozik. Ez a népegyházi helyzet az volt, amikor a pap nagyszámú hívek tömegének a vezetője, tekintélye volt a hívekkel való kevés személyes kapcsolat mellett. Pusztán a pap tekintélye már parancsoló volt. Ma ez a helyzet megszűnt, ezért nem csoda, hogy az erre épülő módszerek hatástalanokká váltak.
Ami pedig a híveket illeti, jelenleg még mindig nagy számban vannak, akik a népegyházi szemléletben gondolkodnak, amikor ilyesféle megállapításokat hallani sokszor: a pap dolga a misézés, gyóntatás, temetés - vagyis a hívek ez irányú, jobbára személytelen igényeiknek kiszolgálása, de hogy ők is részt vegyenek aktívan, öntudatosan az Egyház életében, azt már nem. Milyen fura egy-egy gyászszertartás, vagy esküvői szentmise, amelyen nagyszámú a jelenlét, de a szertartás párbeszédes részét csak a pap és a kántor végzi, mert a jelenlévő hívek akár szégyenérzetből, akár lustaságból nem hajlandók bekapcsolódni a szertartásba.
Jó lenne már észrevenni, hogy vége a népegyház tömegének, hogy a pusztán hagyományos vallásosság ideje lejárt!
Az egyház jövője attól függ, hogy lesznek-e olyan megkeresztelt személyek, akik arra törekszenek, hogy öntudatosan gyakorolják vallásukat és minden körülmények között, bátran megvallják hitüket.
Ebben a helyzetben, aki kicsit is szívén viseli egyháza, hite sorsát, annak nem elég arra várni, hogy majd a papok tegyenek valamit, hogy majd ők megmondják, mit kell innen oda tenni, mint a régi időkben. Ha a pap nem is mozdul - mert mindenre nem terjedhet ki a figyelme – a híveknek kell mozdulniuk, éspedig a királyi papságból fakadó hivatásukból kifolyólag. Igen, mindannyian királyi papság és a szent nemzet tagjai vagytok – mondja a Biblia. Erről sajnos keveset beszélünk, ami pedig minden megkeresztelt és megbérmált ember sajátos méltósága és feladata.
A királyi papság előképe még az Ószövetségbe nyúlik vissza. A zsidó nép nem csak azért lett kiválasztva, hogy majd soraiból kerüljön ki a Messiás, hanem azért is, hogy a kiválasztottság által feladatot kapott: az Úr papi királysága lett, hogy a pogány népek között tanúskodjon az egyetlen Istenről, s kovászként segítse a többi népeket a szentségre. Ez a program azonban nem valósult meg az Ószövetségben, feledésbe merült.
Az Újszövetségben továbbgondolva Péter apostol első levelében ismét felidézi ezt a dolgot immáron sokkal nagyobb távlatokban: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára”.
Krisztus népe tehát papi szerepet tölt be, részt vesz Krisztus papkirályi hatalmának gyakorlásában. Krisztusnak küldetése van az egész világhoz. Ebben a küldetésben Krisztus szolgálatára van az apostoloknak, hogy azok - és utódaik a püspökök és a papok - szolgálatára tudjanak lenni a híveknek. A híveknek pedig az egész világ szolgálatára kell lenniük, hogy a világ megismerje az Atyát, és részt vegyen Jézus életében a Szentlélek által.
Minden megkeresztelt személy tehát a királyi papsághoz és szent nemzethez tartozik és ebből a méltóságából fakad az a fontos feladata, hogy a világot elvezesse Istenhez. Tanulni és tanúskodnia kell életével, szavaival Krisztusról. Ezt meg kell valósítani, aprópénzre kel váltani mindenekelőtt a családban, a házasságban, aztán minden más emberrel való kapcsolatában. Részt kell vennie öntevékenyen papkirályi méltóságából kifolyólag az egyházközség, a templomi közösség életében, mindenekelőtt az egység és a béke megvalósításán fáradozva. Mert hogyan akar tanúskodni, s elvezetni másokat az igaz szeretetre, ha nem tud kijönni keresztény testvéreivel?
Ebben a felfogásban nekünk a szolgálati papságnak a feladatunk, hogy képezzük a híveket és irányítsuk az apostoli munkálatokban. Ebből a szemléletből kiindulva tevődik fel a kérdés, hogy hogyan is adjon nekünk az Úr papokat, szerzeteseket, ha a hívek nem teljesítik a királyi papságból fakadó feladataikat? Hogyan adjon örök életet a jó pásztor juhainak, ha nem hallgatnak szavára?
Ma tehát a hívatások vasárnapján a papi és szerzetesi hívatásokért való imádságon túl, minden hívő feladata, önmagában tudatosítani azt, hogy ő királyi papság tagja és törekednie kell ennek megélésére tanúságtevő életvitele által.
Csak így kérhetnek papokat az Úrtól, ha igénylik is irányításukat királyi papságuk - és nem passzív, hagyományos vallásosságuk - megélésében. Csak így valósulhatnak meg Krisztus Urunk szavai: „Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből.” Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése