A mai szentírási részek két nőt, két szegény özvegyasszonyt állítanak elénk, akiknek életét a hit, az Istenre való ráhagyatkozás és a nagylelkűség jellemzi.
Az első egy careftai asszony, aki a szárazság miatt fiával együtt, nyomorúságos helyzetbe került. S mégis Illés próféta kérésére, nemcsak vizet ad neki inni, hanem az utolsó marék lisztjéből sütött kenyeret is, amit fiával fogyasztott volna el. „Megesszük, aztán meghalunk”- mondta az asszony drámai helyzete ecsetelésére a prófétának. Egy kenyér nem nagydolog, de igen sok, sőt minden, akkor, amikor az egyetlen élelem. Nem mindennapi nagylelkűségre vall, ha valaki az utolsó falat kenyerét is képes odaadni.
Hasonló esetről számol be az evangéliumi szakasz is. Az esemény szemtanúja maga Jézus, aki megfigyelte a templom perselyébe pénzt dobó embereket. A gazdagok között, akik „sokat dobtak be”, rejtőzött egy özvegy, aki „csak két fillért” hullatott a perselybe. Senki sem figyel rá, mert adománya s egyáltalán egész megjelenés nem rendkívüli, de annál őszintébb és igazabb. Jézus azonban rámutatva ezt mondja tanítványainak: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését”.
A szegény özvegy cselekedete nem nagy, a perselybe dobott pénze nem sok, de a jó szándéka vitathatatlan. Isten pedig a szíveket vizsgálja, nem az eredményt, nem az ajándék nagyságát nézi, hanem az emberi szívet és az ajándékozó lelkületét. A gazdagok adakozásából és életéből sokszor éppen a szív és a lélek odaadása hiányzik, amit nem lehet külsőséggel, látszattal és mutatós gesztusokkal pótolni. Amikor az özvegy Isten szeretetéért megfosztja magát mindattól, amije van, sokkal többet ad, mint azok, akik nagy összegeket ajándékoznak, anélkül, hogy ez jólétüket a legkevésbé is befolyásolná.
Az özvegy utolsó darab kenyere, vagy két fillérje teljes ráhagyatkozást jelentett a Gondviselő Istenre: mindent odaadtak, fenntartás, aggodalom és mellék szándék nélkül. Lemondanak minden emberi támaszról. Nem tudják, hogy másnap miből fognak élni, de feltétlen odaadással ráhagyatkoznak Istenre.
Ez a ráhagyatkozás, ez az odaadás először azonban a szívben, a lélekben, az ember bensőjében történik, a külső, a tettekben kifejeződő odaadás csak a következménye és jele ennek a benső lelkületnek.
Dicséretes dolog, ha az ember feleslegét odaajándékozza a rászorulóknak. De a keresztény nagylelkűség ott kezdődik, amikor készek vagyunk másokkal megosztani azt is, amire szükségünk van. A nagylelkűség megmutatkozhat abban is, ha olykor nemcsak anyagi javainkat, hanem időnket, türelmünket, együttérzésünket osztjuk meg azokkal, akik hozzánk fordulnak, akik magukra maradtak, akik magányosak.
A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok magatartását csak azzal a mérhetetlen hittel lehet magyarázni, amivel kizárólag Istenre támaszkodtak s éppen ezért tettüknek nincs semmi más célja, minthogy egész szívvel szolgálják az Urat.
Ez a magatartás éles ellentétben áll az írástudók és törvénymagyarázók viselkedésével, akikről Jézus azt állítja, hogy: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: szigorú ítélet vár rájuk”.
Az Úr Jézus a szigorú ítéletet az imaéletük, a vallásgyakorlatuk és az emberekkel szembeni magatartásuk közötti szakadék miatt helyezi kilátásba. Nem lehet ugyanis őszinte az imádsága, vallásgyakorlata annak, aki megkárosítja, kihasználja embertársát, a szegényeket, annak, aki visszaél mások nyomorúságával, kiszolgáltatottságával. Hány és hány esetben hallani, hogy amikor az a munkás jogos igényének megoldása miatt fordul a munkaadót képviselő személyekhez, akik talán templomba járó jó keresztényeknek tartják magukat, akkor a válasz ez: „ha nem tetszik, le is út, fel is út, mehetsz”és nem az, hogy lássuk, miben tudnánk segíteni, hogyan tudnánk megoldani a problémát. Pedig az őszinte Krisztus követés az utóbbira kötelez bennünket.
Ha az ember lelke mélyén nem egyenes és őszinte, még a vallást is a maga önző céljaira fogja kihasználni. Az igazi vallásosság abban áll, hogy Istent tiszta szívvel imádjuk és szolgáljuk, „Lélekben és igazságban”(Lk 4,24), imánkat önmagunk odaadásával kísérjük, még ha utolsó fillérünket is oda kell ajándékoznunk. Az igazi vallásosság azt is jelenti, hogy az embertársban olyan szeretettel szolgáljuk az Istent, amely nem méricskél, nem csak a feleslegből ad, hanem kész a szükségest is megosztani.
Az alamizsna csak akkor fakad igazi, keresztény szeretetből, ha valamiképpen az adakozásban önmagunkat is odaajándékozzuk. Az ilyen ajándék elképzelhetetlen áldozatok, lemondások vállalása nélkül, anélkül, hogy valamit meg ne vonjunk magunktól.
Igazából a pénteki böjti-bűnbánati napnak is csak akkor van igazi értelme, ha ebből a lelkületből fakad, ha önmegtagadásunk tárgyát – Isten iránti szeretetből, abból a megfontolásból, hogy Jézus is, életét adta értünk a kereszten, pénteken – elajándékozzuk a rászorulóknak.
A keresztény szeretet azt jelenti, hogy együtt sírunk a sírokkal, hogy megosztjuk a szegények életét, nélkülözését, s végső esetben éhezését is. Így tett a careftai özvegy odaadva utolsó darab kenyerét, így tett a zsidó özvegy, odaajándékozva egész megélhetését a perselybe. S így tett a Vörösmarty Mihály özvegye is „A szegény asszony könyve” című versében, odaajándékozva agyonhasznált imakönyve felét:
„Hát mi jót hoz, Sára néni?'
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében."
,Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,
De ha már úgy megkívánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével.'
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.
Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.
Mindegyik özvegy közös vonása, hogy teljesen rábízta magát Istenre, akár Jézus, kereszthalála előtt. Így a szegénységükből valami kimondhatatlan kincs származott: a bizalom, aminek jutalma az üdvösség.
A feltétel nélküli Istenre hagyatkozás, a készséges, odaadó lelkületre Jézus adta a legszebb példát és nyomában a szentek. Ő mindent odaadott értünk, „hogy áldozatával eltörölje a bűnt”. Ő „feláldozta” istenségét, - ahogyan Szent Pál mondja – „kiüresítette önmagát”.
Minden szentmise ezt az áldozatot és jézusi lelkületet jeleníti meg. Éppen ezért minden szentmise a teljes odaadásra szólít fel minket Istenért és embertársainkért.
Ezt a lelkületet kell megtanulnunk, mindjobban elsajátítanunk a szentmisén való részvétellel. Erre a bensőséges odaadó lelkületre figyelmeztet a mai napon mindannyiunkat Isten üzenete, mert ez az Istennel való tökéletes egyesülés útja: az életszentség útja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése