Nagyszombaton az egyház lélekben egyesülve Máriával Jézus sírjánál időzött imádságban, ahol Isten Fiának teste nyugszik, mintha megpihenne a halálával véghezvitt megváltás teremtő műve után.
Nagyszombat este drámai kifejlődésben éli át a liturgia Krisztus feltámadását, a világosság győzelmét a sötétség fölött, az egyiptomi rabságból és a sátán szolgaságából való szabadulást, lelkünk feltámadását. De nem szakítja el a feltámadást a kereszthaláltól. Egyúttal ünnepli a keresztfán szerzett megváltást is.
A keresztény nép a teljes sötétségbe borult templomban gyülekezik. Elmúlt a nap, elérkezik a második éj azóta, hogy az Úr a sírban pihen. Húsvét az első tavaszi holdtöltét követő vasárnap, ezért ragyog az ég a holdfényben. De a templomban, ahogy a szívünkben, érzésvilágunkban, még éjszaka uralkodik. Csak Istentől várhatjuk az igazi fényt.
A Tűzszentelés a liturgia igen merész szimbóluma, mert azt akarja ábrázolni, amit nem lehet - a feltámadás pillanatát. Sem a teremtésnek, sem a feltámadásnak nincs tanúja, nincs régészeti lelete. Mégis a liturgia arra merészkedik, hogy szemléletessé tegye a pillanatot, ahogy föllobban a láng a parázsból.
Először azonban megszenteltük a tüzet. Tudjuk, hogy ezek az ősi szimbólumok, kétértelműek. Pusztító, ártó, de ugyanakkor gyógyító erők. Ezért nem egyszerűen szentelt vízzel való lefröcskölésről van szó, amikor az egyház szolgája megáldja a tüzet. Az áldás a teremtés isteni művét teszi egyértelművé számunkra. A Szentlélek az az igazi mennyei tűz, akit a feltámadt Krisztus nekünk adott első ajándékul.
Miután megáldottuk a tüzet, feldíszítettük a húsvéti gyertyát: a kereszt, az Alfa és Omega betű, az évszám azt hirdeti, hogy Krisztusé a kezdet és a vég, az idő és az örökkévalóság. Az öt tömjénszem, Jézus öt sebhelyére emlékeztet minket, e sebek őriznek és védnek bennünket.
Miután meggyújtottuk a feltámadt Krisztust jelképező gyertyát, a gyertyát vivő pap, a sötét templomban háromszor, egyre emeltebb hangon, énekli az éjszakába: „Krisztus világossága”, és a keresztény nép ajkáról, sóhajként száll fel az ének, „Istennek legyen hála”.
A húsvéti gyertya, amely egy darabig egyedül éget, valóban nagyon erőteljesen jelezte a föltámadáskor számunkra fölragyogott fényt. Először csak egymaga éget, majd fokozatosan mindenki meggyújtotta a saját gyertyáját, így szétosztva növekedett egyre jobban a világosság. Ez az egyház hivatásának is a jelképe, hívő közösségének küldetése, hogy megossza a feltámadás örömét minden jóakaratú emberrel…
A fényünnep csúcspontja a húsvéti örömhír meghirdetése, a húsvéti gyertya dicsérete, az exsultet. Az exultet bevezető része a húsvéti öröm ünnepélyes meghirdetésével kezdődik, majd a pap kérésével folytatódik, amit a hívekhez intéz, hogy támogassák őt imádságukkal az ünnepi szolgálatban. Négy részre tagolható. Az első részben az angyalok örömét énekli meg, a másodikban a kozmoszét, a harmadik az Egyházét idézi föl, s így jutunk a negyedik szakaszban a helyi egyházig, a templomban összegyűlt közösségig, azon belül az örömhírt meghirdető pap szerepéig.
Az exultet az Egyház üzenetét közvetíti az emberiség felé. Ha ez a szó nem hangzik el évről évre a századokon át a világon lévő templomok sokaságában, akkor elhal az örömhír, s rettenetes ítélet vár mindazokra, akik elmulasztották, hogy a megfeszített és feltámadt Krisztust hirdessék.
A szertartás második része az Ige, a Szó liturgiája. Ez is ősi hagyomány: az egyház fölolvassa a húsvéti közösségben az Isten szabadításának előképeit: a nagy szabadításokat, ezek között is elsősorban a választott népnek az egyiptomi fogságból való szabadulását. Ezek az olvasmányok egyre konkrétabban fejezik ki azt, hogy Isten hogyan vezette választott népét, hogyan biztosította számára a szabadulást, nemcsak a rabságból, hanem egyre inkább a megváltás szabadságát, amit végső soron Krisztus hozott meg.
Az ünneplés következő fázisa az újra felhangzó Dicsőség. A szenvedés idején elhallgatott a szent nép ajkán a dicsőítő ének, a Glória. Nagycsütörtök este drámai módon búcsúztunk el tőle. Most elérkezett az ünnepélyes pillanat, amikor újra intonáljuk a Glóriát, mire megszólalnak a harangok, a csengők, és az orgona kíséretével énekeljük végig ezt a csodálatos őskeresztény himnuszt.
Az újszövetségi olvasmány és az Evangélium között az egyház ősi gyakorlata szerint ismét felhangzik az Alleluja ének, ami a nyugati egyház jellegzetes húsvéti éneke.
Az ősegyház ezen az éjszakán szentelte meg a keresztvizet, s ezen az éjszakán szolgáltatta ki a keresztség szentségét, hogy jelezze: Krisztus húsvéti misztériumait a keresztség közvetíti az egyes emberhez. A pap ünnepélyes könyörgésben kéri Istent, tekintsen Egyházára, jóságosan nyissa meg a keresztség forrását, az Egyháznak e szent anya - ölét, Szentlelkével adja meg a víznek azt a kegyelmi erőt, hogy a vízből új gyermekek szülessenek. Ezután történik, ha van keresztség, ill. a keresztségi fogadalom megújítása, majd a pap meghinti a népet ezzel az újjá teremtő vízzel.
Végül az utolsó nagy egysége a húsvét vigíliájának az áldozati liturgia, az eucharisztia ünneplése, amely az egész liturgia csúcspontja. A kenyér és a bor színében szentségi módon megjelenik Krisztus halálának és feltámadásának misztériuma. A jelenlevők, ha lelkileg felkészültek, megszabadultak a bűntől, akkor mindannyian részesülhetnek az eucharisztia kenyerében és borában, s így egyesülhetnek a Feltámadottal, akiben a keresztség által eltemetkeztek a bűnnek és feltámadtak az új életre.
Régi magyar szokás szerint a szentmise végén a pap a szentsírhoz megy, hogy a feltámadt Krisztus dicsőséges megjelenését felidézze, majd ezután indítja útjára a feltámadási körmenetet.
A húsvéti körmenetben a feltámadás örömhírét visszük meg a világnak, s tanúságot teszünk a feltámadásba vetett hitünkről. De egyben túláradó örömmel ünnepeljük a köztünk haladó Krisztust, akire emlékeztet a feltámadási szobor, a húsvéti gyertya, de valóságosan is ott megy köztünk az Oltáriszentségben. Belekiáltjuk tehát az éjszakába, hogy emberek ébredjetek: „Föltámadt Krisztus e napon”! - a templom falai nem tudják maguk közt tartani azt az örömet, mit ekkor érez a keresztény ember, ha öntudatosan vesz részt a szent szertartáson. Ne feledjük a feltámadási körmenet, nem felvonulás és nem is valami szánalmas gyászmenet, ahol nyugodtan lehet egymással traccsolni, beszélgetni, a gyertyával szórakozni, nevetgélni…
Jusson eszünkbe, hogy a húsvéti körmenetben a feltámadás örömhírét visszük meg a világnak, s tanúságot teszünk a feltámadásba vetett hitünkről. De egyben túláradó örömmel ünnepeljük a köztünk haladó Krisztust, aki valóságosan is ott megy köztünk az Oltáriszentségben. Ezért az ilyen fajta körmenetekben csak a bensőséges imának és a szív mélyéből felhangzó éneknek van helye.
A körmenet végén, visszatérve a templomba, a nagy hálaadó himnuszt, a Te Deumot énekeljük el.
A mai nap, nagyon kifejező liturgiájával együtt, mint minden igazi ünnep, alkalom. Alkalom a titokban való részesedésre. Nem a tudás birtokába kerülésre, hanem mindannak átélésére, amit húsvéti ünneplésünk történetének megismerésével, szertartásainak tudatosításával Isten minden évben felkínál.
Isten, aki az „üres edények megtöltésének mestere” kegyelmét különösen gazdagon árasztja ezen a szent ünnepen mindazok lelkébe, akik nyitott füllel és üres szívvel fordulnak feléje. Akik a zsoltárossal vallják: „Lelkem vágyakozva eped az Úr udvaraiba; lelkem és testem sóvárog az élő Isten után” (Zsolt 84,3).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése