Egy hatalmas utcai plakáton gyönyörű szép lovak, vágtató ménes között új típusú, hatalmas, fekete személygépkocsit reklámoznak. A felirat: Erő a ménesben!
Milyen óriási tévedés, félreértés, hisz egy gépkocsi 50, 100, 200 vagy a versenyautó 900 lóerőt jelentő energiával mozog. Viszont ahhoz, hogy az emberiség a jóban, a szépben, az igazban és szentben, igazán előbbre, aztán az üdvösségre jusson, elsősorban nem fizikai erőre, nem is gyors autóra, számítógépre, vagy a legokosabb telefonra, hanem vezetőre, pásztorra van szüksége.
Vajdahunyadon, 2008. január utolsó vasárnapjának délutánján, a szentmise után betegellátásból hazafelé tartó, s szabályosan közlekedő 79 éves Benedek atya autójával frontálisan ütközött, egy eszeveszett sebességgel haladó, s rendőrök elöl menekülő fiatalember. Benedek atya szörnyet halt, a fiatalember kisebb sérülésekkel megúszta, sőt a felelősségre vonásnak sem lett semmi komolyabb következménye. Benedek atya, szerzetes papi életének legnagyobb részét, 36 évet Vajdahunyadon töltötte, ott szolgálta az Urat és embertársait, magyarokat és románokat egyaránt. Nem láthatta, nem érezhette soha, hogy temetésére szinte az egész város megmozdult: nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok és ortodoxok is. Nagyon sok ember jött el az érte bemutatott engesztelő szentmisére, búcsúztatására és temetésére. Az érsek atya végezte a szertartást és kísérte utolsó földi útjára, nagyon sok egyházmegyés pap és szerzetes kíséretében, de tiszteletüket tették a város ortodox papjai és protestáns lelkészei is.
Ki az az ember, akinek eltávozása ennyi emberszívet érint, ki az, akinek Mózesként kell népét vezetni, olykor hajtani, noszogatni, lelkesíteni előre, aztán mégsem láthatja meg küzdelme gyümölcsét, mégsem örülhet az Ígéret földjének?
A mai vasárnap, a lelki hivatások világnapján legalább egyszer egy esztendőben különös figyelemmel akarunk feléje fordulni, rá figyelni, a közösség lelkiatyjára és barátjára: a papra. A Jelenések könyvéből való részlet elénk állítja a Bárányt, Krisztust, aki „legelteti és az élő vizek forrásához tereli”(Jel 7,17) övéit. Ez a pap feladata is, Jézus evangéliumi biztatásának értelmében: „Ismerem őket és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből”(Jn 10, 27-30).
Milyen nehéz feladat ez, különösen ma, amikor annyi langyos vagy csupán hagyományos, az egyház tanítását nem ismerő keresztény tér át az újabbnál újabb neo-protestáns egyházak könnyű érzelmi földobottságot, gyors gyógyulást ígérő közösségeibe, vagy éppen még meghúzódik az Egyházban, de bizonyos látnokokra, hamis üzenetekre hallgatva már nem vallja az egyház tanításának teljességét, s mint ilyen, méltatlanul járul a szentségekhez!
Krisztus papjai nem a keleti vallások mandarinjai, akik bálványimádásra tanították a természet imádóit, de nem is guruk, vagy csupán előimádkozó müezzinek. Krisztus papjai még az ószövetségi áldozat-bemutató papságtól is különböző szolgálatot töltenek be, és nem valamiféle diktátorok, akik orruknál fogva vezetik az embereket.
Az újszövetség papjai a közösség pásztorai, akikre szükség van, akik ismerik és vezetik a rájuk bízottakat, igaz nem a földi érvényesülés, a politika, vagy a tudományos kutatások terén, hanem a lelki élet, az üdvösség dolgai között. Bennük elsősorban ezért lelkiatyát kell látnunk, „aki nem ezé vagy azé, hanem mindenkié, aki szemünk elé állítja és érzékelhetővé teszi a bizalmat és az összetartozást”(ahogy Joseph Ratzinger bíboros megállapítja).
Ezt a szerepet pedig képtelen átvenni egy társadalmi intézmény, egy szórakoztató vagy ünnepeket szervező iroda. Egyházi közösség csonka, hiányos, béna, ha nincsen papja, ha nincs jó papja, vagy csak úgy nevezett filiális ellátásban részesül.
Mitől nehéz a papi élet, szolgálat? Természetesen nem attól, amire általában sokan gondolnak, a cölibátustól, a nőtlenség állapotától.
Korunk bonyolult élete, igényes elvárásai, szakértelmet és felelősséget követelő döntései, no meg az életben kínálkozó számtalan más hivatás, életpálya vonzása, az anyagiak, a család, a megszokott földi értékek mintha elhalványítanák a papi, a szerzetesi hivatás szépségét.
A papi életben talán a legnehezebb összhangba hozni az emberek lelkesedését, tenni akarását és egyszer s mind, közömbösségét, sőt elutasítását, értetlenségét, mondhatnám azt, hogy sokszor önfejűségét.
Bemegyünk a hentes üzletbe, kérünk egy kiló disznóhúst, majd megkapjuk és fizetünk. Elmegyünk az orvoshoz, megállapítja betegségünket, gyógyszert ír föl és kivesszük. A húst elfogyasztjuk, a gyógyszert beszedjük, s nem kezdünk el kételkedni és vitatkozni a hentessel, az orvossal, az általuk fölkínált dolgok eredetében illetve hasznosságában. Viszont sokszor mindezt megtesszük a pappal, püspökkel, vagy újabban már a pápával is, akik az egyház tanítását hirdetik, annak tisztasága fölött őrködnek és tiszteletben tartását szorgalmazzák. Amikor arra figyelmeztetnek, akár a hitigazságokat tartva szemelőt, akár az erkölcsi élet és fegyelem terén, hogy itt nem működik a régi elv, hogy „hadd lakjon jól a kecske is, és a káposzta is maradjon meg”, itt nincs úgynevezett arany középút, mert Jézus azt mondja a Jelenések könyvében, hogy „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból”(Jel 3, 15-16).
Bár mindezt tudjuk, legalább is tudnia kellene egy öntudatos kereszténynek, mi mégis vitatkozunk, alkudozunk, szemrehányást teszünk, igaz nem direkt az Úristennek, hanem az ő szolgájának, a papnak, így próbálva meg érvényre juttatni saját elképzeléseinket, földies érdekeinket. Példaként hadd álljon itt egy egyszerű történet: a vallásos katolikus nagymama, amiatt tesz szemrehányást a hitoktató papnak, mert az szorgalmazni merészeli, hogy elsőáldozás előtt álló egyetlen unokája minden vasárnap vegyen részt a szentmisén.
Egyébként erről szól az apostolok élete is: sokan lelkesedtek a tanításért és megtértek, mások viszont a főtanáccsal az élen, kegyetlenül kiutasították maguk közül őket, akik azonban „lerázták lábukról a port” és a Szentlélek derűjével, szinte belülről érintetlenül haladtak tovább.
A lelkesedés nem hiányzik a kisgyerekek, az idős betegek, a komoly problémával küszködő felnőttek részéről, ám értetlenség kíséri sokszor az áldozatvállalásról, a türelemről, a megbocsátásról, a kibékülésről, az erkölcsi követelményekről mondott szavaikat. Sokan megmosolyogják a papok igyekezetét, amin apostoli derűvel kellene túltenniük magukat, de sajnos nem mindig vagy csak lassan sikerül.
Van valami gyökerében más a papi hivatás gyakorlásában, mint az orvoséban, pszichológuséban, mérnökében. Jézus így mondja önmagáról: örök életet adok nekik. Hát ez az, amire ma éppen a legkevesebb szüksége van – látszólag – az embereknek. Autószerelőre, lakatosra, lélekbúvárra igen, de arra, aki a túlvilágot, az istenes életet építgeti bennünk, arra kevésbé, maximum a temetéskor, vagy a kereszteléskor, illetve az esküvőkor, de akkor is lehetőleg statisztaként, aki kielégíti a hagyományokhoz való felszínes ragaszkodásunkat.
Az emberek sokaságának – természetesen kivételt jelentenek a hitüket gyakorlók – nem kell az örök élet, nem kellenek a szentségek, nem kell a bűnbocsánat, de sokszor ettől az élettől is szabadulnának. A pap pedig akkor éli meg hivatása, küldetése örömét, ha az életet, a lelki életet táplálhatja, növelheti, és annak kibontakozását kísérheti bennünk.
Ezért a papi szolgálathoz mindannyiunknak közünk van. Korunk papja nem elzárkózva, fényévnyi távolságra él a hívőktől – talán elvétve ilyen is akad –, hanem valóban barátja és lelki-atyja akar lenni a közösségnek, amelyet szolgál. Olyan valaki, akit mindig meg lehet találni, aki igyekszik meghallgatni és megérteni, aki Istenbe vetett hitéből merítve biztat arra, hogy vannak ennek az életnek erőtartalékai, amelyekből föl tudunk tápászkodni, újra tudunk kezdeni, föl tudunk emelkedni.
Egy sajátos többlet-elkötelezettséggel rendelkeznek az evangéliumi tanácsok szerint élő különböző szerzetesek és szerzetesnők, akik közösségekbe tömörülve, együttesen vállalják Isten országának az építését a lelkekben, legyen szó akár a visszavonult, imahátteret biztosító életformáról, vagy a lelkipásztorkodás, a tanítás, a betegápolás és szegénygondozás szolgálatáról.
„Az Úr az én pásztorom, nincs semmiben hiányom!” - olvashatjuk a 23. zsoltárban. Csak Krisztusra, a jó Pásztorra áll ez, hisz Ő ugyanolyan tökéletes, mint a mennyei Atya, de papjaink, szerzeteseink a különleges hivatásuk, küldetésük, felszenteltségük, fogadalmaik ellenére is emberek maradnak. Olyan gyarló, esendő, bűnös emberek, mint amilyenek közül vétettek, és akik vezetésére vállalkoztak. Ezeknek a hibáknak a megtapasztalása azonban nem botránkoztathatnak meg minket, arról nem is beszélve, hogy nem lehetnek okai hitünk gyakorlása elmaradásának, lustaságunk, közömbösségünk palástolásának. Ismertem olyan embert, aki azért nem járt templomba, mert a plébánosa megbántotta, igaz azóta már a harmadik pap szolgál a faluban, de ő még mindig nem jár a szentmisére.
A mai, papi és szerzetesi hivatások világnapja arra való, hogy tisztázzuk magunkban a hivatásnak a kérdését, hiszen egyikünk sem élhet valamiféle elhivatottság nélkül: üres, céltalan az élet, ha erre nem találunk rá.
Aztán itt az ideje annak is, hogy helyreállítsuk a papról, a szerzetesről, szerzetesnőről alkotott homályos elképzeléseink által befolyásolt tiszta képet, és őrizzük lelkipásztoraink, szerzeteseink becsületét, ne adjunk alapot mindenféle kósza pletykának, értékeljük, igényeljük szolgálataikat. Legalább azzal segítsük őket, hogy a mai napon különösképpen, de ezen kívül is, sokszor imádkozunk értük és újabb papi és szerzetesi hivatásért. Maga Jézus is erre biztat bennünket, amikor azt mondja: „kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába!” (Mt 9,38)
Befejezésül: Jézusunk, jó Pásztorunk! Add, hogy megbecsüljük ifjú és csetlő-botló, öregedő lelkipásztoraink, szerzeteseink szavain, kezein át a te kegyelmeidet, az Anyaszentegyház megtartó erejét! Adj alkalmat, és érdeklődést belénk, hogy megismerjük őket, jó lelki atyára, a helyes értékrendre figyelmeztető barátra leljünk bennük, s ha megszólal a Te összetéveszthetetlen hívó szavad, akkor bátran vállaljuk a papi, a szerzetesi és a szerzetesnői hivatást, amely a földön az egyik legszentebb a házasság mellett, de ugyanakkor legérzékenyebb és legkényesebb, ezért állandó támogatásodra szorul! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése