Oldalak

szombat, március 17, 2018

„Elérkezett az óra…” - Nagyböjt 5. vasárnapja

Evangélium: Jn 12,20-33.

Ahogy a Nagyböjtben előre haladunk, a Liturgiát egyre jobban az Úr szenvedése tölti be, egyre erősebben rajzolódik ki benne a Szenvedő Krisztus képe, megjelenik előttünk a Fájdalmak Férfia. A mai Evangéliumban maga Jézus beszél erről, úgy mutatja be a szenvedést, mint megdicsőülése és az Atya akarata iránti engedelmességének titkát.

„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia”. E rövid kis evangéliumi részletben négyszer fordul elé a megdicsőülés fogalma: „Atyám dicsőítsd meg nevemet” - „Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem”.
A mennyei Atyának a Fia által való megdicsőülése eddig is megtörtént, mégpedig nyilvános működése, tanítása, csodái által: pl. Lázár föltámasztásánál: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4) – mondja apostolainak Jézus, amikor tudomására jut barátjának, Lázárnak betegsége.
Most azonban olyan megdicsőülésről van szó, amely teljesen új, az eddigi felfogással szöges ellentétben áll. Ki gondolta volna, hogy a szenvedés által, keresztre feszítve is meg lehet dicsőülni?

„Elérkezett az óra” - a szenvedés és a halál órája. Ez azonban János evangélista szerint, nem a gyalázatnak, hanem a megdicsőülésnek a jele. Jézus maga is a halálról nem, mint megaláztatásról, kudarcról, hanem mint felmagasztalásról beszél: „Ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok”- mondja.

Jézus szavait néhány görög kérése váltja ki, akik Fülöp apostolnak mondják: „Látni szeretnénk Jézust”. Ezek a szavak, mint oly sok más szó az evangéliumokban, túlmutatnak az adott eseményen és egyfajta egyetemességet fejeznek ki. Azt a vágyat tárják fel, amely jelen van minden korban és kultúrában, jelen van oly sok ember szívében, akik hallottak ugyan beszélni Jézusról, de még nem találkoztak vele. „Szeretném látni Jézust” – ez a vágy tölti be ezeknek az embereknek a szívét.
Jelenlétükkel a görögök mintegy helyettesítik a választott nép fiait, akik határozottan eltávolodtak tőle, és a halálát tervezték. Ezek a görögök minden bizonnyal megtért pogányok, az úgynevezett. prozeliták voltak, akiket vonzott a zsidó vallás egy Istenhite és azért jöttek az ünnepekre, Jeruzsálembe, hogy az igaz Istent imádják.

Jézus közvetve, prófétai módon válaszol a görögök kérésre, mégpedig egy jövendöléssel, amely felfedi önazonosságát és megmutatja azt az utat, amelyen valóban meg lehet ismerni őt: „Elérkezett az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12,23).
Ez a kereszt órája! Ebben az órában a sátán, a gonoszság fejedelme vereséget szenved, Isten irgalmas szeretete pedig végérvényesen győzedelmeskedik. A kereszt órája, a történelem legsötétebb órája egyben az üdvösség forrása mindazoknak, akik hisznek Őbenne.

Ne feledjük, hogy a kereszten függünk mi is mindannyian, a két lator képében Jézus két oldalán. Mindannyian ott függünk a kereszten, a jók is, a rosszak is. Mi mindannyian ott függünk a kereszten és Jézus Krisztussal együtt szenvedünk. A döntő különbség azonban az, hogy Jézus Krisztus a mennyei dicsőségéből szállott alá, hogy érettünk elszenvedje a kereszthalált, míg mi kezdettől fogva bűnben élünk az áteredő bűn következtében. A bűn vermében vagyunk, ahonnan nem tudunk a magunk erejéből kimászni. Jézus Krisztus, aki leszállt hozzánk, csak ő tud bennünket innen kimenteni, de csak akkor, ha hiszünk Őbenne.

„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el; egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”.
Jézus egy egyszerű, de szuggesztív képet használ: a földbe hulló búzaszem meghal, hogy termést hozzon (12,24). Ez a kép megmutatja nekünk, Krisztus keresztjének egyik újabb jellemzőjét, ez pedig a termékenység. Krisztus keresztje termékeny! Jézus halála ugyanis az új élet kimeríthetetlen forrása, mert magában hordozza Isten szeretetének újjáteremtő erejét. A keresztények, akik a keresztség révén belemeríttettek ebbe a szeretetbe, „búzaszemmé” válhatnak, és bőséges termést hozhatnak, ha Jézushoz hasonlóan „elveszítik életüket” Isten és testvéreik iránti szeretetből (12,25).

Az Úr Jézus megdicsőülése a halálon keresztül történik; úgy hal meg, mint a búzaszem, hogy új termésnek, bőséges termésnek adjon életet. Minden szent, minden igaz ember, minden Istenhez jutott üdvözült lélek Jézus földbe hulló életének gyümölcse, hiszen az ő életének felajánlása nélkül senki sem léphetne szövetségre az élő Istennel.
Halálából születik meg Isten új népe, amely magába gyűjti az általa megváltott görögöket és zsidókat, azaz minden nép gyermekét. Jézus tudja ezt, ezért örömmel látja a kereszt órájának közeledtét, ugyanakkor, mint ember rettenetesen iszonyodik tőle: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától?”
Ezek a szavak megsejtetik velünk Isten Fia kínszenvedésének kegyetlen valóságát, aki mint ember megismerte ennek minden gyötrelmét. De nem hátrált meg, hiszen pontosan azért jött a világba szenvedékeny testtel, hogy azt az Atyának engesztelő áldozatul felajánlja: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”- mondja.
Mindehhez hozzá kell még tennünk: „ezt az órát”, vagyis a szenvedést és a kereszthalált, Jézus nem muszájból, nem kényszerből, hanem tudatosan, saját akaratából, önfeláldozó lelkülettel vállalja: mert éppen ezért az óráért jött, mert szereti az embert.

A Fiú szavára az Atya válaszol a mennyből, és megerősíti, hogy kínszenvedésének órája egyben megdicsőülésének az órája is lesz. Jézus akkor von magához minden embert, és akkor dicsőíti meg legjobban az Atyát, amikor felemelik a keresztre, amikor meghal a kereszten.

A mai szentleckében a Zsidókhoz irt levél, folytatva ezt a témát, a legemberibb módon ír Krisztus szorongásáról: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott”(Zsid 5,7): ez a jajszó, kiáltás világos utalás a Getszemáni és a Kálvária jajszavára. Isten Fiaként nem volt szüksége arra, hogy megízlelje a halált, se pedig arra, hogy a szenvedés által tanuljon engedelmességet. Egyiket is másikat is azért ölelte át, „hogy örök üdvösséget szerezzen azoknak, akik engedelmeskednek neki”(Zsid 5,9).
A kínszenvedése így a legékesszólóbban hirdeti az Atya és a Fiú végtelen emberszeretetét, ugyanakkor azt is kinyilatkoztatja, hogy ha el akarjuk fogadni az üdvösséget Attól; aki a kereszthalálban az engedelmességnek egészen elégő áldozata lett, akkor vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét.

Valahogy úgy, ahogyan tette a püspök, Antiochiai Szent Ignác, akit a keresztényüldözések alkalmával elfognak, és aki Istennek a "búzája" akar lenni, szeretné, ha vértanúságában a vadállatok fogai őrölnék meg. Amikor fogolyként 115-ben, hajón Rómába vitték, akkor a római híveknek írt levelében azt kéri, hogy semmit se tegyenek megszabadulásáért. „Soha többé nem lesz ilyen alkalmam Istenhez jutni. Milyen szép, hogy elhagyhatom a világot, és Istenhez juthatok, hogy őbenne feltámadjak!” Leveleiben többször visszatérő gondolat, hogy életét, mint váltságdíjat és áldozatot adja övéiért „váltságdíj vagyok értetek”, „engesztelő áldozat vagyok értetek”, „lelkem áldozatul adja magát értetek”.
Szent Ignácnak e szavai világosan jelzik, hogy a Jézus Krisztussal közösségben hozott áldozatainkat, jó cselekedeteinket felajánlhatjuk másokért. Ő kifejezetten a bűnökért engesztelésként ajánlja fel életáldozatát. Ezzel minket is arra biztat, hogy imádságainkat, áldozatainkat, önmegtagadásainkat, szenvedéseink türelmes elfogadását mi is ajánljuk fel engesztelésül bűneinkért, amelyben benne van a mások megtéréséért való könyörgés is. Ezekben a kis áldozatokban is mindig velünk lesz Jézus, hogy erőt adjon nekünk, és hogy áldozatunkat igazán érdemszerzővé tegye.

Vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét, akár úgy is, mint a 19 éves Akash Bashir – a fiatal pakisztáni önkéntes biztonsági őr, aki hősiesen föláldozta életét sokakért 2015. március 15-én, a pakisztáni Lahorban, megakadályozva egy öngyilkos merénylőt, hogy bejusson a hívekkel teli katolikus templomba. Elállta az útját, megölelte a támadót, és testével pajzsot alkotva tompította a robbanás erejét. Ő életét vesztette, de megmentett sokakat. Bátor tettének köszönhetően a halálos áldozatok száma nem lett olyan nagy, mint ahogy azt a merénylők eltervezték, mert a fiatalember, aki alig 19 éves volt, vállalta a földbe hulló búzamag szerepét.

Vajon mi is készek vagyunk vállalni a földbe hulló búzaszem szerepét, vagy nagyon jól megvagyunk a magunk kényelmes, áldozatmentes keresztény életével?

Szent Pál arra figyelmeztet, hogy amikor Jézus testét magunkhoz vesszük – az Úr halálát hirdetjük. A mi keresztény életünk tápláléka tehát Krisztus halálából fakad. De nekünk is meg kell halnunk Krisztussal, hogy isteni, azaz örök életünk legyen.

„Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz”. Jézus az a búzaszem, aki életének feláldozásával a földbe kerül, és ott egyedül van, hogy aztán harmadnapi feltámadásával gyümölcsöt hozzon.

A tanítványok csak lassan, Jézus példája alapján értik meg, hogy bizonyos veszteség, áldozat árán lehet egy nagyobb jót elérni. Jézus halála olyan áldozat, amelyet egy nagyobb jó, az emberek megváltása és üdvössége érdekében hozott.
De azért is meghozza Jézus ezt az áldozatot, hogy egy egészen új kapcsolatba kerülhessünk vele. Ennek az igazán bensőséges és baráti kapcsolatnak azonban a mi részünkről az az ára, hogy tudjunk mi is búzaszemként a földbe hullva áldozatokat hozni azért, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében. S ha megmaradunk Jézus szeretetében, akkor minden bizonnyal, életvitelünket látva, szavainkat hallva, magatartásunkat tapasztalva, kereső embertársaink, kortársaink, talán éppen családtagjaink is, Jézushoz közelebb kerülnek, általunk valamit megtapasztalnak az ő végtelen jóságából és szeretetéből, s ennek segítségével rádöbbennek arra, hogy érdemes Jézus tanítása szerint élni, s az általa megmutatott úton járni.

A Szentatya, Ferenc pápa azt mondja, hogy azoknak, akik ma is „látni szeretnék Jézust”, azoknak, akik keresik Isten arcát, azoknak, akik kiskorukban jártak hittanra, de később nem mélyítették el, sőt talán el is vesztették hitüket, azoknak, akik még nem találkoztak személyesen Jézussal – mindezeknek az embereknek felkínálhatunk három dolgot: az evangéliumot, a feszületet és szegényes, de őszinte hitünk tanúságtételét.
Az evangéliumot, mert benne találkozhatunk Jézussal, hallgathatjuk és megismerhetjük őt. A feszületet, mert az az önmagát értünk odaadó Jézus szeretetének jele. Végezetül a hitet, amely a testvéri szeretet egyszerű gesztusaiban nyilvánul meg, de főként következetes életvitelünkben: amikor összhangban van az, amit mondunk és, amit élünk, egybecseng hitünk és életünk, megfelelnek egymásnak szavaink és tetteink.

Evangélium, feszület, tanúságtétel! Az Esztelneki Madonna segítsen bennünket, hogy úgy tudjuk nyújtani ezt a három dolgot az embereknek, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, embertársaink javára legyen, és lelkünk üdvére váljék!

Nincsenek megjegyzések: