Nem könnyű lecke ez a mai evangéliumi lecke, amely a gyűlölettől a szeretetre, az átkozódástól az áldásra akar elvezetni, illetve a tökéletlenségből a tökéletességre. Lehetséges egyáltalán, hogy valaki ne gyűlölje ellenségét, azt, aki állandóan csak gáncsot vet, kárt okoz neki, azt, aki állandóan kipletykálja, rosszindulatúan megrágalmazza?
Természetes, hogy az ellenséget gyűlöljük. Azért ellenség... Sok példát lehetne felhozni, akár édes testvérek, rokonok, vagy szomszédok életéből, hogy mit jelent gyűlölni – milyen ‘gyümölcsei’ vannak a gyűlöletnek és hogyan adja át az apa a fiának és az anya a lányának a gyűlölet tartását. Hány és hány történet szól arról, miként keseríti meg a gyűlölködő mások és ugyanakkor önmaga életét! A természetes indulat bizony a haragra és gyűlöletre vezet, mindannyian át is éljük ezt különböző helyzetekben és különböző mértékben. Az értelmünk ugyan azért valahol tudja, lelkünk mélyén mégiscsak érezzük, hogy ez nem vezet jóra – de a zsigereink nem engednek béklyóikból.
A szeretet természetellenesnek tűnik. A szeretet még szeretteink esetén sem mindig könnyű – az ellenség esetén pedig egyenesen természetellenes. Ennek ellenére belátható, hogy ez az egyetlen út emberi kapcsolataink rendezésére – ez az egyetlen út emberi kapcsolatokra. Az ellenséget nem legyőzni kell, hanem szeretni. Bár előfordulhat, hogy eközben baráttá lesz – de nem ezért kell szeretni. Az ellenséget, mint ellenséget kell szeretni. Azt az ellenséget is, aki élete végéig ellenségünk marad. De mit is jelent az ellenséget szeretni?
„Hallottátok, hogy ezt mondták: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak” (Mt 5,43 sk.).
E jól ismert szentírási mondat első fele ószövetségi idézetet foglal magába, amit Jézus is „első parancs”-ként hangsúlyoz (Mt 22, 39), viszont a mondat második fele valótlanságot tartalmaz, lehetetlen, hogy Jézustól származzék. Az állítólag megparancsolt ellenséggyűlölettel kapcsolatosan a „Jeruzsálemi Biblia” kommentárjában ez áll: „E parancsolatnak második része… nincs meg a régi törvényben, tehát itt sem fordulhat elő”.
Amúgy a Példabeszédekben az ellenséggel kapcsolatosan ezt olvashatjuk: „Hogyha ellenséged elbukik, ne örülj, ne ujjongjon szíved, amikor elbotlik” (Péld 24, 17). „Ha ellenséged éhes, adj neki kenyeret, hogyha meg szomjas, adjál neki vizet!” (Péld 25, 21). Nátán rabbi, azt tanítja, hogy a hatalmasak leghatalmasabbja az: „Aki megnyeri az ellenség szeretetét”.
Mint látjuk, már az Ószövetségi Szentírásban is, de Jézus tanításában még hangsúlyozottabban is: a káröröm, ellenséggyűlölet és a rossznak rosszal való viszonzása tiltott dolog, míg a nagylelkűség és az ellenségnek a szükségben nyújtott szeretetszolgálatok megparancsoltatnak.
De az ellenségszeretet, mint erkölcsi alapelv – úgy tűnik – mégis csak szentekre van szabva. Ebből kiindulva joggal tehetjük föl a kérdést a teljesíthetőséggel kapcsolatban: „Meg lehet ezt tartani? Lehet azokat szeretni, akik gyűlölnek minket és rosszat tesznek velünk? Nem illúzió-e ez”?
A válasz megfogalmazása kapcsán tudnunk kell, hogy itt nem követel tőlünk senki ellenség iránti rokonszenvet, sem önfeladást, mert sem érzelmeket, sem a vértanúságot nem lehet megparancsolni, hanem „a tett”-et – egyébként ez az egyik leggyakrabban előforduló szó a jézusi szótárban. És valójában a felebaráti szeretet törvényében (Lev 19, 18) nem az áll, hogy „szeresd felebarátodat”, hanem: „Viseltess szeretettel felebarátod iránt úgy, mint magad iránt!” Ez pedig nem szívbeli indulatot vagy érzelmet követel, hanem a szeretet gyakorlati bizonyítékait, mint pl. betegek látogatása, alamizsnaosztás titokban, szomorúak megvigasztalása, kenyér az éhezőknek – egyszóval: a szeretetnek mindazokat a gyakorlati bizonyítékait, amelyek tettekhez vezetnek, és a szeretetet ápolják.
Mivel Jézus szeretett párhuzamos ellentétpárokban prédikálni, azért az eredeti szemita megfogalmazásban a „szeresd ellenségeidet” semmiképpen sem arra szólít fel, hogy az ellenséget érzelmileg kell szeretni, hanem az ellenféllel olyan kiengesztelő bánásmódra biztat, amelynek célja az ellenség leszerelése. Tehát arra irányul, hogy az ellenség megszűnjön ellenség lenni.
Lehetne hivatkozni a természetellenességre, a követelmény magas – emberileg tulajdonképpen teljesíthetetlen – szintjére, és még ki tudja mire. Csakhogy Jézus közvetett módon azt is elmondja, hogy ha a kibúvók útját járjuk, akkor lemondunk arról, hogy Isten gyermekei legyünk és elnyerjük az örök boldogságot! A tökéletes Atyának csak a tökéletesek lehetnek gyermekei.
Ez persze nem azt jelenti, hogy valami képmutató utat válasszunk, és mímeljünk tökéletességet, miközben valójában tökéletlenek vagyunk. Az, hogy csak a tökéletesek lehetnek Isten gyermekei, azt jelenti, hogy az Ő tökéletessége formálhat át mindnyájunkat, és tehet tökéletessé – gyarlóságaink mellett is. Mert nem egyszerűen nekünk kell – saját erőforrásból – elérni a tökéletességet, hanem a szívünket kell megnyitnunk, hogy Isten maga munkálja ki bennünk, ahogy Pál apostol fogalmaz: „félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket… mert Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően” (Fil 2,12b-13).
Emberi természetünk sosem fog rávinni az ellenség szeretetének útjára. Ezt csak a jókra és gonoszakra egyformán napját felhozó és esőjét adó Tökéletesség, vagyis maga Isten teheti meg velünk. Ő az, Akit követnünk kell, akinek példája alapján a rosszért jóval kell fizetnünk; átokért áldással, az ellenségeskedést az ellenfél előzékeny leszerelésével kell viszonoznunk. Szent Lukács evangélista is erre biztat, amikor azt mondja: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6, 36).
Ezzel a Szentírás nemcsak az Isten kimeríthetetlen, irgalmas szeretetének az utánzását ajánlja, hanem egyidejűleg megcsendíti Isten pedagógiáját is, mely a bűnöst a jóság révén belátásra és megtérésre akarja indítani.
A mai szentmisében kérjük Isten segítségét ahhoz, hogy ne csak azokat szeressük, akiktől kedvességünk viszonzását várhatjuk, hogy ne ragadjunk le annál, amit a természetes emberi akarat diktál még a bűnösöknek, még a hitetleneknek is – hiszen, ha vallásosságunk nem több náluk, ha messze nem haladja meg az írástudókét és farizeusokét, bizony semmiképpen nem mehetünk be a mennyek országába. Kérjük mennyei Atyánkat, hogy nyissa meg szívünket-lelkünket Szentlelke előtt, hogy belénk áradhasson isteni, mindenkire érvényes szeretete, és így tökéletességének részesei lehessünk!
Mivel Jézus szeretett párhuzamos ellentétpárokban prédikálni, azért az eredeti szemita megfogalmazásban a „szeresd ellenségeidet” semmiképpen sem arra szólít fel, hogy az ellenséget érzelmileg kell szeretni, hanem az ellenféllel olyan kiengesztelő bánásmódra biztat, amelynek célja az ellenség leszerelése. Tehát arra irányul, hogy az ellenség megszűnjön ellenség lenni.
Lehetne hivatkozni a természetellenességre, a követelmény magas – emberileg tulajdonképpen teljesíthetetlen – szintjére, és még ki tudja mire. Csakhogy Jézus közvetett módon azt is elmondja, hogy ha a kibúvók útját járjuk, akkor lemondunk arról, hogy Isten gyermekei legyünk és elnyerjük az örök boldogságot! A tökéletes Atyának csak a tökéletesek lehetnek gyermekei.
Ez persze nem azt jelenti, hogy valami képmutató utat válasszunk, és mímeljünk tökéletességet, miközben valójában tökéletlenek vagyunk. Az, hogy csak a tökéletesek lehetnek Isten gyermekei, azt jelenti, hogy az Ő tökéletessége formálhat át mindnyájunkat, és tehet tökéletessé – gyarlóságaink mellett is. Mert nem egyszerűen nekünk kell – saját erőforrásból – elérni a tökéletességet, hanem a szívünket kell megnyitnunk, hogy Isten maga munkálja ki bennünk, ahogy Pál apostol fogalmaz: „félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket… mert Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően” (Fil 2,12b-13).
Emberi természetünk sosem fog rávinni az ellenség szeretetének útjára. Ezt csak a jókra és gonoszakra egyformán napját felhozó és esőjét adó Tökéletesség, vagyis maga Isten teheti meg velünk. Ő az, Akit követnünk kell, akinek példája alapján a rosszért jóval kell fizetnünk; átokért áldással, az ellenségeskedést az ellenfél előzékeny leszerelésével kell viszonoznunk. Szent Lukács evangélista is erre biztat, amikor azt mondja: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6, 36).
Ezzel a Szentírás nemcsak az Isten kimeríthetetlen, irgalmas szeretetének az utánzását ajánlja, hanem egyidejűleg megcsendíti Isten pedagógiáját is, mely a bűnöst a jóság révén belátásra és megtérésre akarja indítani.
A mai szentmisében kérjük Isten segítségét ahhoz, hogy ne csak azokat szeressük, akiktől kedvességünk viszonzását várhatjuk, hogy ne ragadjunk le annál, amit a természetes emberi akarat diktál még a bűnösöknek, még a hitetleneknek is – hiszen, ha vallásosságunk nem több náluk, ha messze nem haladja meg az írástudókét és farizeusokét, bizony semmiképpen nem mehetünk be a mennyek országába. Kérjük mennyei Atyánkat, hogy nyissa meg szívünket-lelkünket Szentlelke előtt, hogy belénk áradhasson isteni, mindenkire érvényes szeretete, és így tökéletességének részesei lehessünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése