Oldalak

szombat, október 08, 2016

Őt illesse minden hálaadás és dicsőség! – Évközi 28.vasárnap

Szilveszter archívum - Brassó ferences templom részlet
A mai vasárnap szentírási részei, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz a lepráról, a gyógyulásról és hálaadásról szólnak.
Az első olvasmányban, mint hallottuk a szíriai Naamán szabadul meg Elizeus próféta által a leprától, amiért hálája jeleként ajándékot akar adni a prófétának, amit azonban a próféta teljes önzetlenséggel visszautasít…
Az evangéliumi szakaszban pedig arról olvastunk, hogy az Úr Jézus tíz embert szabadít meg a lepra testi és lelki kínjaitól, viszont csak egy tér vissza közülük – egy idegen –, hogy megismételje Naamán hálálkodó tettét, s ezért fizikai egészségével együtt elnyeri az üdvösség ajándékát is.

A lepra Jézus korának talán legszörnyűbb betegsége volt. Azért is a legszörnyűbb, mert gyógyíthatatlan és fertőző volta miatt a leprást mindenki magára hagyta, amivel együtt járt a magányosság és kivetettség érzése, illetve kirekesztettség ténye. Az egészségesek védelmében szigorúan elkülönítették őket. Ha egészséges embert láttak feléjük közeledni, kötelességük volt kiáltozni: Leprás! Leprás!
A tíz leprás is kiáltozik, de nem a megszokott módon. A bizalommal telt kiáltásuk, segélykérés: "Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!" A kiáltás meghallgatásra talál. Az Úr Jézus azonban egy feltételt szab: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak”.
A mózesi törvény ezt a már megtisztult leprásoktól kívánta meg, hogy tudniillik ellenőriztesse a gyógyulást. Jézus még meggyógyulásuk előtt kéri ezt a tíz leprástól, így akar rámutatni a törvény iránti engedelmesség értékére.

Ma is sok leprás él a földön. Ez alatt most elsősorban nem a testi, a fizikai leprát értem, sajnos ebből is van bőven, hanem a lelki betegségekre gondolok. Felgyorsult tempójú világunkban nincs időnk, a minket ért hatásokat, eseményeket feldolgozni. Feldolgozatlanul elfolytjuk ezeket az erőket, energiákat, melyek aztán ott rombolnak tovább a tudatalattinkban.
Napjainkban, amikor az egyre nagyobb aktivitásra, az egyre több tevékenységre tevődik a hangsúly, olyan teljesítményeket várnak el tőlünk, melyeknek, ha megfeszülünk, sem tudunk eleget tenni. Ebből aztán újabb sikertelenségi érzések fakadnak bennünk, egyre értéktelenebbeknek érezzük magunkat.
Ha körültekintünk, azt kell látnunk, hogy szinte mindenki szenved valamilyen szorongástól, félelemtől, depressziótól s a „lélek hat a testre” elv alapján a lelki betegség lassan fizikai betegséggé válik. Hány és hány esetben fordul elő, hogy valaki komoly panaszokkal fordul az orvoshoz, s miután a kivizsgálásokat elvégzik, megállapítják, hogy a betegségnek semmi fizikai oka nincs. 

Amikor a lepráról beszélünk, akkor a lelki lepra, a közöttünk terjengő bűnre is gondolnunk kell, amely rabbá teszi az embert, és megbontja belső, lelki békéjét.  Lassan rohasztja lelkünket, s megfelelő gyógyszerek hiányában nem tudunk gyógyítani, gyógyulni.
Ki szabadít meg minket ettől a betegségtől? A mai evangéliumi szakasz tanítása szerint: Krisztus az, aki elhozta az Isten Országának örömhírét, egyedül ő tud meggyógyítani bennünket.
Csakhogy társadalmunk agyonhallgatja ezt az örömhírt, nem kell Jézus Krisztus, nem divat beszélni róla, még a keresztény családokban sem. Pedig ez olyan, mintha a halálos beteg elől eldugnánk az életét megmentő gyógyszert. Vajon meddig kell még szenvednünk, és mikor döbbenünk rá, hogy nincs más orvosság lelki lepránkra, mint Jézus Krisztus örömhíre, tanítása.
Ahogy Jézus Krisztus a tíz leprást meggyógyította gyógyíthatatlannak vélt bajuktól, úgy gyógyíthat meg minket is kilátástalannak vélt lelki bajainktól. A legkirívóbb esetek bizonyítják: alkoholisták, kábítószerfüggők, szenvedélybetegek találtak vissza az igazi életbe egyszer, s mindenkorra – azok, akik rátaláltak Jézusra, akik felismerve lelki-leprájukat volt bátorságuk Jézushoz kiáltani „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!"

A csoda megtörténik: mind a tíz leprás meggyógyul. Az érdekes mégis az, amit a csodálatos gyógyulás után tesznek ezek a meggyógyult emberek. A gyógyulás egyforma, de a ráadott válasz, reagálás részükről, eltérő. „Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez számáriai volt”(17, 15-16).
A többi kilenc nem tartotta szükségesnek, hogy visszatérjen és köszönetet mondjon. Talán azért, mivel a választott nép fiaiként természetes dolognak tartották Isten ajándékait. Ezzel szemben az idegen, a számáriai, nem mer magának semmiféle jogot tulajdonítani, s mivel méltatlannak tartja magát Isten kegyére, alázatos és hálás szívvel fogadja Isten jótéteményét. „Állj fel és menj! Hited meggyógyított!”(17,19).
A többi kilenc boldogan elsiet, hogy örömét és a vele megesett csodát másokkal is megossza. Elmennek, hogy a törvény szerint megmutassák magukat a papoknak. De valahol egy kicsit azt is meg akarják mutatni, hogy olyasmi történt velük, ami előttük csak nagyon kevesekkel. S a csoda mámorában elfelejtik mindazt, ahogyan és aki által az megtörtént. Csak egyetlenegynek volt közülük annyira nyitott a szíve, hogy meglássa, Isten személyesen nyúlt bele az ő életébe akkor, amikor Jézus meggyógyította őt. Annak felismerése, hogy Isten jót tesz vele, hálával és örömmel tölti el a szívét.

Tízből egy – talán ez az arány ma is áll. Ha valami jó ér bennünket az életben természetesnek vesszük, hiszen megszenvedtünk, megdolgoztunk érte, tehát megérdemeljük. S ha elmarad a jó, akkor fel vagyunk háborodva.
A közmondás szerint az emberek a jótettek emlékét vagy a porba írják vagy a folyóvíz tükrére! Sokszor érzi így az ember! Ennek okát a nagy magyar író Eötvös József abban látja, hogy: „Az ember nem szívesen emlékezik azokra az időkre, amikor mások segítségére szorult!” Ezt akár el is fogadhatnánk gyarlóságunk magyarázataként! Ilyenek az emberek, de nem szükségszerűen kell ilyennek lennünk! Jézust kell követnünk, aki a hálátlanságok ellenére sem szűnt meg soha jót tenni!

Jézus meg akar győzni minket, hogy a meglévő emberi hálátlanságok ellenére is érdemes jót tenni másokkal. Igaz, hogy Jézus nem olyan garanciákat ad nekünk ebben az ügyben, mint amit a világ elvárna. Ebben a világban a jó és a jóság alig-alig részesül elismerésben és megbecsülésben! De Istennél más a helyzet! Az emberek temetnek és felejtenek, de Isten nem felejt sohasem!
Egy ügyvéd, aki arról volt nevezetes, hogy szegény ügyfeleitől nem fogadott el mást csak egy szál virágot. Ezt a virágot megszárította és egy párnahuzatba tette. Azt mondta: „Ez a párna legyen a fejem alatt a koporsómban!” Milyen szépen kigondolta. Örök nyugalmát jótetteinek emlékére alapozta!

Érdekes, hogy a gyerekeket arra neveljük mi felnőttek, hogyha valamit kapnak valakitől, azt azonnal köszönjék meg, ne legyenek faragatlanok, neveletlenek. S milyen különös, hogy a legnagyobb ajándékozóval, Istennel szemben – akitől minden jót kapunk – azonnal lepereg a jó modor rólunk, s nem tartjuk magunkat neveletleneknek, ha elmarad a hála, a köszönet.
De Isten mégsem háborodik fel hálátlanságunk láttán, mert a hálára tulajdonképpen nem az Istennek, hanem nekünk van szükségünk. Hiszen gyógyulásunk nem teljes a hála nélkül.

Hálásnak lenni és megköszönni azt jelenti, hogy minden jót, ami az életemben történik, magának a jóság forrásának: Istennek köszönök meg. Nem tartom azt a sors kezének, véletlennek vagy éppen olyan dolognak, amit megérdemeltem. A jóval és a hétköznapi csodákkal Isten az én lelki betegségemet, az én lelki leprámat akarja gyógyítani. Annak a megtapasztalása pedig, hogy Isten még az én hétköznapjaimban is jelen van, segíthet abban, hogy felismerjem őt még akkor is, amikor elrejtőzve, titokban közelít felém.
Szent Ferenc atyánk a meg nem erősített regulában arra biztat, hogy „minden jót a fölséges és hatalmas Úristennek adjunk vissza, és ismerjük el, hogy minden jó az övé; neki adjunk hálát mindenért, akitől minden jó származik. Legyen minden a fölséges és hatalmas, igaz és egyedül való Istené; neki adassék és őt illesse minden tisztelet és tisztesség, minden dicséret és áldás, minden hálaadás és dicsőség, mert minden jó az övé és ő az egyedül jó.”

A tíz leprás közül csak az egy visszatérőnek, hálát adónak mondja Jézus: „Kelj fel, és menj! Hited meggyógyított téged!” Csak az Istennek hálát adni tudó emberben teljes a gyógyulás. Ugyanis ebben az esetben hálát adni azt jelent: HINNI. Aki hálát ad Istennek, az természetesen hisz is benne. Az a külső jeleken, törvényeken, sőt a csodákon is túlra, mélyebbre lát. Az ilyen ember kétszeresen is gyógyult.
A tizedik leprás, aki felismerte Jézusban az Istent és a Messiást, az valóban kétszeresen egészséges lett: emberi és vallási értelemben is. Amikor visszatért a társadalomba, akkor egyúttal Isten országának is a polgára lett, míg a többi kilenc csak az emberi társadalomba talált vissza. Azt hiszem, nem kétséges, hogy melyik visszatérés ér többet az evangélium fényében.

Lássuk meg a mai vasárnap szentírási üzenetének fényében, hogy lelki bajainkra, lepránkra a gyógyszer már kétezer éve létezik, mert Jézus Krisztus megváltott minket. Gyógyulásunk csak akkor valósul meg, ha élünk ezzel a gyógyszerrel, és akkor lesz teljes, ha hálát tudunk adni érte, mert a hála az ember egyedüli helyes válasza az Istentől kapott ajándékokra.
Ezzel a hálaadó lelkülettel folytassuk a szentmisét, az Eucharisztiát, mely hálaadást jelent. De ne csak most, hanem minden vasárnap, és minden szentmisében való részvételünket a hálaadás jellemezze, Istennek irántunk tanúsított nagy jóságáért. Ámen.

Nincsenek megjegyzések: