Nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába... - Szentháromság vasárnapja

A Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek sorozata után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket az egyházi év jelenít meg, lezárja azzal a tanúsággal, hogy a háromszemélyű egy Isten szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért. Erről a Szeretetről pedig azt mondja Szent Pál apostol, a mai szent leckében, hogy: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”(Róm 5,5.).

Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.

Ahhoz, hogy Isten szeretetét, amennyire emberileg lehetséges, megérthessük, a szeretettel kapcsolatos emberi tapasztalatból kell kiindulnunk, nevezetesen abból a csalódottság-érzésből, amelyet kisebb nagyobb mértékben valamennyien megtapasztalunk, átélünk.

Mert mit óhajt legforróbban az a szeretet, amelyet a házasságban, a testvéri vagy gyermeki szeretetben, a barátságban vagy a közösségi életben élünk meg?  Azt óhajtja, hogy én eggyé váljak a szeretett személlyel, ugyanakkor megmaradjak magamnak, oly módon, hogy ő meg én ne csupán egyesüljünk, hanem valósággal egyek legyünk.

Az emberi szeretetélmény öröm és szenvedés keveréke. Csodálatos öröm azt mondani annak, akit szeretek: te meg én nem vagyunk kettő, hanem egy. Ugyanakkor szenvedés, mert kénytelenek vagyunk belátni, hogy amikor ezt mondjuk, nem arról beszélünk, ami van, hanem olyasmiről, amit szeretnénk elérni, és ami lehetetlen. Mert ha a szerető személy és a szeretett lény már nem volna kettő, akkor már nem létezne a „másik”, és egyszeriben vége lenne a szeretetnek.

A szeretet egyidejűleg kívánja meg a különbözőséget és az egységet. Az emberi létben az a mélységes vágy, hogy ne csak egyesüljünk a másik személlyel, hanem egyek legyünk vele, és ugyanakkor maradjunk meg önmagunknak, visszafojthatatlan és elérhetetlen. Ezért nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába.

Ezzel szemben, Istenben a szeretet vágya mindörökké kielégül: ebben áll a Szentháromság titka, misztériuma. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóban elkülönül egymástól, úgy hogy semmiképpen sem lehet összetéveszteni őket, az Atya nem tűnik el a Fiúban, a Fiú nem tűnik el az Atyában, az Atya és a Fiú nem tűnik el a Szentlélekben. Egyek és ugyanakkor tökéletesen megkülönböztethetőek. Különösen, ha az egyes isteni Személyek tevékenységét tekintjük: az Atya teremtette a világot, a Fiú megváltotta, és a Szentlélek megszentelte – tanultuk a hittan órán.

De mégsem állíthatjuk azt, hogy a Szentháromság három egymás mellé rendelt személy, hanem fogalmazhatunk úgy is, hogy három nagylelkűség, akik tökéletesen egymásnak adják magukat. A három személy mindegyike csak annyiban van önmagáért, amennyiben a másik kettőért van. Az Atya csak úgy létezik, mint a Fiútól különálló Atya, hogy teljesen a Fiúnak adja magát: a Fiú csak úgy létezik, mint az Atyától különálló Fiú, mint a teljes egészében az Atya felé sugárzó szeretet. A Szentháromságban, ahol a kölcsönösség tökéletes, a Szeretet maga is személy, nevezetesen a Szentlélek: az Atya szeretete a Fiú iránt, a Fiú szeretete az Atya iránt, kettejük csókja, ha úgy tetszik, a megszemélyesült szeretet kölcsönössége, abban az értelemben, ahogyan azt mondjuk, hogy Szent Ferenc atyánk a megtestesült evangélium.

Annak ellenére, hogy ilyen nagy az egység, ilyen szoros a kapcsolat a három isteni Személy között, még sem állíthatjuk azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek a legkisebb mértékben is begubózzék önmagába.

Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.

Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet lényege.

„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.

Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van, meg kellene lennie a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke-hétköznapjainkra vonatkozólag.

Ha tudjuk, kicsoda Isten – minden titokzatossága ellenére –, akkor azt is tudnunk kell, hogy ez milyen következményekkel jár életvitelünk, magatartásunkra vonatkozólag. Szent Pál mondja, hogy nekünk Istent kell „utánozni” (Ef 5,1), s egész életünkben arra kell törekednünk, hogy Istenhez hasonlítsunk.

A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. Mások felé irányulni, nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A szentháromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.

Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy ne értsük félre a szeretetet.

Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető, ennek gyümölcse minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korintusiakhoz irt levélből, ami bizonyára mindannyiunk előtt ismerős.

Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

A mondottak alapján, azt hiszem most már jobban megértjük azt a szép szentháromságos kifejezést, amellyel Szent Pál a Korintusiakhoz írt második levelét zárja: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”(13,3). Vagy, ahogy Szent Pál nyomán, a szentmise bevezetőjében köszönti a pap a híveket: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”.

Az apostol is, a pap is, a Krisztus által kiérdemelt üdvösség kegyelmét kívánja mindenkinek, továbbá az Atya szeretetét, ami ennek az üdvösségnek az oka, valamint a Szentlélek közösségét, aki a hívők szívébe árasztja a kegyelmet és a szeretetet, hogy így a hívők bekapcsolódjanak az Atya és a Fiú közösségébe.

Az ember így Krisztus közvetítésével lép be a szentháromságos élet, a benne élő három Személy szeretetközösségének ritmusába. De nem egyedül: a Szentháromsággal való személyes közösségét érvényre kell juttatnia embertársaival megélt kapcsolataiban: őszinte szeretetével békét kell sugároznia, egyetértést teremtenie és mindenkivel egységet alkotnia.

Ezért hát, most az elmélkedés végén újra kívánom, hogy „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”! Ámen.