A mai első olvasmányt és az evangéliumi szakaszt egy közös gondolat, az ima, mégpedig a kérő ima köti össze.
Az olvasmányban: „A templomszentelés napján Salamon (király) így imádkozott a templomban: „Uram! Az égben, ahol trónodon ülsz, hallgasd meg az idegent is, aki… nevedért messze földről ide jön… Ha eljön és imádkozik ezen a helyen, teljesítsd minden kérését”(1 Kir 8, 41-43). Az evangéliumi szakaszban pedig a kafarnaumi pogány százados küldi el Jézushoz „a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját”, aki már halálán volt (Lk 7, 1-10).
Az imádság a hit forrása! Hogy "lelki egészségünket megőrizzük, szükségünk van az imádságra. Imádkozni azonban csak élő hitből lehet." (Romano Guardini). Hitünk azonban csak akkor marad élő, ha imádság kíséri. Mert az imádság maga a kapcsolat Istennel. Imádság nélkül lehetetlen megmaradnunk a hitben huzamos időn keresztül! A hit világába tartozik a benső, lelki élet, amit a Szentlélektől kaptunk. Ez az új élet annyira törékeny, mint az újszülött gyermek élete, amely az édesanya gondjaira van bízva. A gyermeket - és az új életet - ápolni kell, törődni kell vele, mert különben elgyengül és meghal. Hiszen oly sok veszély fenyegeti.
A testi élet ránehezedik az új életre, korlátozza, visszatartja. A testi élet minden különösebb erőfeszítés nélkül érvényesül, mert az ember azt gondolja, ez a fontosabb. A másik, a lelki élet el van rejtve, a hit világába tartozik, könnyen megfeledkezünk róla.
Ha valakit megszerettünk, fontosnak tartjuk, hogy vele találkozzunk. Szükségét érezzük annak, hogy beszélgessünk vele, megosszuk vele örömeinket és bánatunkat. Szárnyakat tud adni, ha együtt örül, vagy együtt érez velünk valaki. Ha nem él bennünk ez a közlési vágy, elképzelhetetlen, hogy legyen bennünk szeretet.
Ez vonatkozik Istennel való kapcsolatunkra is. Hogyan fogadhatnánk el az Atya gyengéd szeretetét, a feltámadt Jézus baráti tekintetét, a Lélek lelkesítő tüzét anélkül, hogy ne fejeznénk ki hálánkat, örömünket, és azt, hogy milyen nagy kincset jelent számunkra az Ő ajándékuk. Az ember lényegéhez tartozik a kapcsolat. Annyiban válik emberré, amennyiben kapcsolatot tart. Annyira élő az egyik ember viszonyulása a másikhoz, amennyire mély és élő a kapcsolata.
Az imádság az Istennel való kapcsolattartás legfontosabb eszköze. Minden kapcsolatnál fontos az őszinteség, a nyitottság és a bizalom. De még a legszeretetteljesebb emberi kapcsolatnál is megvan bennünk az a szándék, hogy rossz tulajdonságainkat elrejtsük, vagy kimagyarázzuk. Sokszor azért, mert félünk, hogy a másik megtagadja tőlünk szeretetét.
Az emberi kapcsolattal ellentétben Isten előtt levethetünk minden álarcot. Isten ismeri lényünk legrejtettebb titkát is. De ami a legfontosabb, Ő így szeret bennünket, ahogy vagyunk. Nem tesz szemrehányást, hogy újra hibát követtünk el, hanem szeretné lelkünket még teljesebben betölteni az Ő életével. Szükségünk van arra, hogy ezt a feltétel nélküli elfogadást újra és újra megtapasztaljuk az imában, mert így válik az ima életünk forrásává.
A mai napon, amikor az Oltáriszentséggel körmenetet tartunk, az Úr Jézus azt mondja Szent János evangéliumában: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” (Jn 6,35)
Nekünk, katolikusoknak a benső ima legnagyobb segítője az Úr Jézus szentségi jelenléte az Oltáriszentségben. Krisztus, aki újra és újra a szentmisében földre száll, s vándorlásunk társa lesz. Éppen ezért, akár szentmise után, vagy napközben betérve a templomba, itt van előttünk Jézus. Az Oltáriszentség az önfeláldozó szeretet és az emberrel egyesülni vágyó isteni jóság legnagyobb jele. Mint a legjobb barát előtt, mondhatjuk el Neki - saját szavainkkal - terveinket, örömeinket, vágyainkat! Beszélhetünk Vele azokról, akiket szeretünk, azokról, akiket szeretnénk Istenhez közelebb segíteni vagy azokról, akikkel gondunk van! Bízzunk benne, hogy a legjobb kezekbe tesszük le szeretteink, barátaink, ismerőseink, rokonaink sorsát! Utána csendesen figyeljünk Rá, és meghalljuk majd válaszát!
Az Oltáriszentség imádása erőt ad! Teréz anya minden nap egy órát imádta az Urat az Oltáriszentségben. Azt mondta, ez ad neki erőt, hogy lehajoljon a haldoklókhoz és a legszegényebbekhez. Ez adott erőt neki, hogy a szeretet intézményeit létrehozza szerte a világon!
Van azonban, amikor úgy érezzük, hogy Isten nem hallgatta meg imádságainkat. Pedig az „Úr mindig meghallgatja imádságunkat, de nem mindenkor adja meg azt, amit kérünk”. (P. Szalóczy Pelbárt). Ilyenkor tanul meg az ember – ha van benne alázat – lemondani és a hit magasságaiba emelkedni. Ilyenkor tanulja meg az örök igazságokhoz igazítani vágyait. Kiemelkedik a kicsinyességekből, és nagyobb távlatokba helyezi életét.
Amikor tehát konkrét dolgot kérünk Istentől, gyakran megtörténik, hogy meghallgatja kérésünket, mint a kafarnaumi százados esetében is. De az is előfordul, hogy nem kapjuk meg, amit szeretnénk.
Miről lehet szó? Isten azért nem hallgatja meg az imádságunkat, mert talán: Valamit elmulasztottunk, amit Isten elvárt volna tőlünk (például: hogy szívből megbocsássunk az ellenünk vétőnek, hogy szakítsunk a bűnnel, bűnös kapcsolattal, hogy kerüljük a bűnre vezető alkalmat is). – Vagy máskor adja meg az Úr azt, amit kértünk, mert a körülmények most még nem alkalmasak rá. – Vagy bizalomra és hűségre akar nevelni bennünket. Ha néhány nap után abbahagyjuk az imát, ezzel azt jelezzük, hogy amit kértünk, nem is annyira fontos és nem is bízunk benne, hogy Isten képes megadni. – Vagy, mert nem válna javunkra. Isten mindent lelkünk üdvössége céljából ad meg. Mivel végtelenül szeret, nem adja meg, ami lelkünk kárára volna. – Vagy talán valami jobbat akar adni! Lehet, hogy Isten sokkal jobbat szeretne adni, mint amit kértünk Tőle. – De lehet, hogy kérésünk teljesítése önzésünket szolgálná és nem Isten Országát. – Vagy éppen rosszul, gőgösen kértünk, azzal a gondolattal, hogy ha Isten nem adja meg, amit kértünk, akkor elhagyod Őt, megszakítjuk vele a kapcsolatot. És sorolhatnánk tovább az okokat…
Soha ne gondoljuk, hogy Isten olyan, mint egy automata. Bizonyos számú imádság után megjön a kívánt dolog. Isten személy, aki jóságos szívvel mérlegel minden körülményt, és csak azután adja meg – ha jónak látja –, amit kérünk Tőle. Mindamellett számolni kell a szabad akarattal is.
Amikor például kérjük szeretteink megtérését, bizonyára az Úr sok kegyelmet ad nekik, de szabad akaratuk ellenállása miatt lehet, hogy hosszú éveket kell várni, amíg ez megtörténik. Példa erre Szent Mónika, aki hosszú évekig imádkozott fiának, Ágostonnak a megtéréséért.
Ne felejtsük el azt sem, hogy az igazán imádkozó ember nem a saját akaratát akarja kierőszakolni Istentől, hanem azt kéri, Isten tegye alkalmassá arra, hogy megismerje és megtegye az Ő akaratát. – Milyen sokan beleesnek az ördög csapdájába, és fellázadnak Isten ellen a „teljesületlen” imádság miatt. Az elégedetlenséggel és lázadással évek munkáját rombolják le, amit Isten kegyelmével addig elértek. Jézus elfogadta az Atya akaratát akkor is, amikor azaz akarat élete odaadását kívánta.
Egy ismeretlen szerzőtől származnak a következő sorok: Erőt kértem az Úrtól, s Ő nehézségeket adott, amelyeken megedződtem. Bölcsességért imádkoztam, és Ő problémákat adott, amelyeket megtanultam megoldani. Előmenetelt óhajtottam, gondolkozó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. Bátorságot kértem, és Isten veszélyeket adott, amelyeket legyőztem. Szeretetre vágytam, és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk. Kegyes jóindulata helyett, alkalmakat kaptam a jóra. Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt. Meghallgatta imádságomat!
"IMÁDKOZZATOK, hogy KÍSÉRTÉSBE NE ESSETEK" (Lk 22,40). A Szentírás világosan elénk állítja az imádság kettős hatását: kapcsolatba lépni szerető Atyánkkal (Mt 6,9, Miatyánk), másrészt lelki erőt nyerni a kísértések legyőzésére. Mindenki, aki imádkozni kezd, ezt a kettős célt kell, hogy maga elé állítsa. Mivel a kapcsolatot minden nap meg kell újítani és a mindennap felmerülő kísértéseket le kell győzni, ezért "szüntelenül kell imádkozni" (1Tesz 5,17).
Az imádság a lélek lélegzetvétele – mondta valaki. Nagyon találó ez a megállapítás. Lélegezni annyit jelent, mint ellátni a testet a létfontosságú oxigénnel. Aki nem lélegzik, az meghal. Így van ez az imádsággal is.
Aki nem imádkozik, az lelkileg meghal. Aki keveset imádkozik, az lelkileg elgyengül, vagy beteg lesz. Aki rendszeresen, tudatosan imádkozik, az befogadja Isten erejét. Új szemléletet nyer. Isten szemével látja a világot. Jobban el tud igazodni a feladatok között. Kitárhatja az Úr előtt szíve minden gondját és szükségletét. Ugyanakkor kifejezheti örömét, s az Úr iránti háláját. De, mindenek előtt öntudatosan fogja mondani, minden körülmény és nehézség közepette is: „Legyen meg a Te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése