,,Ez az a nap, melyet az Úr szerzett nékünk, örvendezzünk és vigadjunk rajta, alleluja”(Válaszos zsoltár).
Ez az év legörvendetesebb napja, mivel „az élet, Ura halott volt, most azonban é1 és győzelmet arat”. Ha Jézus nem támadt volna fel, hiábavaló lett volna megtestesülése, halála pedig nem adott volna életet az embereknek. „Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek”, (1 Kor 15,17) - kiált fel Szent Pál apostol. Ki is hinne egy halottnak, ki remélne benne? Krisztus azonban nem halott, hanem él. „Ti a keresztre feszített Názáreti Jézust keresitek - mondta az angyal az asszonyoknak -, feltámadt, nincs itt” (Mk 16,6).
A hír az első pillanatban félelmet és rémületet váltott ki, olyannyira, hogy az asszonyok „elfutottak…, mert félelem és szorongás, vett rajtuk erőt” (8). Velük volt azonban, vagy egy kicsit már előbb odaért, Mária Magdolna, aki mihelyt látja, hogy „a kő el van hengerítve” (4), azonnal futásnak ered, hogy értesítse Pétert és Jánost: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hová tették”(Jn 20,1-2). Azok ketten odasietnek, belépve a sírba látják „az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt… külön összehajtva más helyen” (6-7). Láttak és hittek.
A Krisztusban megszülető Egyházban ez az első hitaktus, kiváltója egy asszony buzgalma és az üres sírban talált gyolcsok jele. Ha lopásról volna szó, ugyan ki törődött volna azzal, hogy a holttestről levegye a lepleket és azokat ekkora gonddal összehajtogassa? Isten ilyen egyszerű dolgokat használ fel, hogy megvilágosítsa a tanítványokat, akik „nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból” (9), sem azt, amit Jézus nekik előre megmondott feltámadásáról.
Péter, az Egyház látható feje és János, „akit kedvelt Jézus” (2) érdeme, hogy befogadták a Feltámadott „jeleit”: a hírt, amit egy asszony hozott, az üres sír és az abban lerakott leplek üzenetét.
Más formában ugyan, de a Feltámadás „jelei” ma is jelen vannak a világban: hősies hit, sok alázatos és rejtett ember evangéliumi élete; az Egyház életereje, amit se a külső üldözések, se belső harcok nem tudnak megtörni: az Eucharisztia, a feltámadt Krisztus eleven jelenléte állandóan vonzza magához az embereket. Minden egyes ember személyes feladata, hogy elfogadja ezeket a jeleket, higgyen, amint hittek az Apostolok, és hitét mindig szilárdabbá tegye.
A húsvéti liturgia első olvasmánya felidézi azon megindult beszédeknek egyikét, amelyeket Péter apostol Jézus feltámadásáról mondott: „harmadnap feltámasztotta az Isten, és látható alakban megmutatta, igaz, nem az egész népnek, hanem csak az Istentől előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik ettünk és ittunk vele halálából való feltámadása után” (Apcsel 10,40-41).
Ezekben a szavakban még benne remeg Péter apostol megindultsága, amikor visszaemlékezik azokra a nagy eseményekre, a feltámadt Krisztussal való bensőséges együttlét pillanataira, amikor egy asztal mellett ültek, és vele együtt ettek és ittak.
A húsvét minden hívőt meghív a feltámadt Krisztus asztalához, a szentmise áldozatra, ahol ő maga az étel és az ital. „A mi húsvéti Bárányunk föláldoztatott, Krisztus, üljük meg a húsvéti lakomát”- énekelte a kántor úr az evangélium előtti allelujás versben.
A verssor az első Korintusi levélből való, amelyben Szent Pál hivatkozik a régi szertartásra, az ószövetségi húsvétre, amelynek során a húsvéti bárányt kovásztalan kenyérrel kellett elfogyasztani, és arra buzdítja a keresztényeket, hogy „vessék el a régi kovászt” és a húsvétot „a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével” ünnepeljék (1 Kor 5,7-8).
Krisztusnak az emberek üdvösségéért feláldozott igaz Báránynak asztalához bűntől megtisztult szívvel, tisztaságban és igazságban megújult szívvel kell közeledni. Más szóval, a bűnből feltámadott szívvel.
Az Úr Jézus feltámadásának, a halálból az életbe való „átmenetének” a hívek feltámadásában kell visszatükröződnie, vagyis mindig gyökeresebben meg kell élniük a régi ember gyöngeségéből az új, krisztusi életbe való „átmenetet”. Ezt a feltámadást az égiek, az isteni élet, a szebb és kiegyensúlyozottabb, a családi egyetértés és szeretet, az embertársakkal való megértés és békesség utáni mélyebb vágy igazolja. „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok – mondja Pál apostol -, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönt van, arra legyen gondotok, ne a földiekre”(Kol 3,1-2).
A keresztény embernek is természetesen foglalkoznia kell a földi valóságokkal is, ez azonban nem akadályozhatja meg a „Krisztusban föltámadottakat” abban, hogy szívük az örök, az egyetlen végleges valóságok felé forduljon. Szentéletű püspök atyánk, Márton Áron mondotta ezzel kapcsolatosan: „Igazi hazánk a mennyben van, de oda az út a földön át vezet”.
A kísértés, hogy itt lent, a földön úgy rendezkedjünk be, mintha ez volna egyetlen és örök hazánk, mindig lesben áll. Éppen ezért az Úr feltámadása hatalmas kihívás számunkra és arra emlékeztet bennünket, hogy csak átutazók vagyunk a földön, az örök hazafelé vezető úton.
A feltámadt Krisztus magával akar vonni minden embert a feltámadásba, és el akarja vezetni őket oda, ahol ő örökké él, hogy részesévé tegye őket saját dicsőségében. Hát ezért valljuk a zsoltárossal: ,,Ez az a nap, melyet az Úr szerzett nékünk, örvendezzünk és vigadjunk rajta, alleluja”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése