Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet - Nagypéntek - Szentbeszéd és képek

.

Van egy festmény, egy oltárkép, amelyen a festő Krisztus levételét ábrázolja a keresztről. A művész nagyon jól tudta, hogy Krisztus korában a kereszthalál megszokott kivégzési forma volt. Ezért valami módon jelezni szerette volna, hogy mi hívő keresztények miért tulajdonítunk Krisztus keresztjének olyan nagy jelentőséget: az egész emberiség megváltását. Ezt úgy oldotta meg, hogy a kereszt fölött, a barokk művészet szerint egy angyal lebegett, aki írást tartott a kezében. Ezen a Kolosszei levél néhány sora olvasható: Isten „titeket tehát, akik bűneitek és testi körülmetéletlenségtek miatt holtak voltatok, vele együtt életre keltett. Megbocsátotta minden bűnünket, a követelményeivel terhünkre szóló adóslevelet pedig eltörölte és a keresztre szögezve megsemmisítette.”(Kol 2,12-14)
Mi elnyertük bűneink bocsánatát, mert Jézus testével és lelkével, egész létével magára vette bűneinket. Hogyan fogalmazhatjuk meg azonban az emberek bűneit, amelyeket Jézus keresztáldozatával tökéletesen megsemmisített. Az ember bűne igazi tartalma szerint engedetlenség, sőt hűtlenség a szerető Istennel szemben. Ez először a tiltott fa gyümölcsének megkóstolásával kezdődött, Ádám engedetlenségében jelentkezett, és attól kezdve ez az engedetlenség az ember alapmagatartásává lett.

Ezzel az Isten iránt tanúsított engedetlenséggel állította szembe Jézus a minden mértéken túli engedelmességét. Jézussal kapcsolatban erről ír a Zsidókhoz írt levél: „Ezért nyilatkozik így, amikor a világba lép: Áldozatot és felajánlást nem kívántál, de testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Akkor így szóltam: Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van"(10,5-7). A Filippi levélben pedig ezt olvassuk Jézusról: "Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig."(2,7-8)
Jézus a mennyei Atya iránt megalkuvás nélkül engedelmes volt, mindenben teljesítette akaratát. Ezzel magára vette azok bűnét, akik megalkuvás nélkül szembeszegültek Isten akaratával. Ő, aki egy közönséges keresztfán halt meg, nem volt egyszerű ember, Isten szeretett Fia volt, új teremtmény, az új Ádám.
Jézus az Atya akarata iránti engedelmességben átadja magát a halálnak, s miután megízlelte annak keserűségét, a feltámadással megszabadul tőle, és így „örök üdvösséget szerzett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5,9).
Krisztusnak, a Főpapnak és az Áldozatnak engedelmeskedni annyit jelent, hogy elfogadjuk a keresztet, mint Ő, és egészen az Atya akaratára hagyatkozunk: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46).

Amikor Jézus szenvedésére, haláltusájára, szomorúságára emlékezünk, akkor egyúttal gondolnunk kell arra is, hogy mi emberek gyakran tévelygünk, és az engedetlenségnek köszönhetően a saját utunkat járjuk, nem nagyon akarunk Istenről és az Ő dolgairól tudomást venni, még kevésbé törvényeinek, az emberrel kapcsolatos elvárásainak engedelmeskedni.
Az első olvasmányban Izajás próféta ráérzett arra, hogy Isten küldöttjét és ügyét gyakran kíséri közöny, az érdektelen nagy szürkeség, amit maga Jézus a saját barátai körében is megtapasztalt.
Ha belegondolunk, nem is olyan nehéz eltérni az Isten útjától, akaratától... Ma olyan gyors a világ, mindenhol, mindenki olyan sokat vár el tőlünk, teljesítenünk kell, pénz, munka, család, barátok – ezer szál, ezer kötődés, felelősség, elvárás – állandó fáradtság. Ezek között nagyon könnyen figyelmen kívül kerülhet Isten, elveszhet Jézus, bár nyilván nem szándékosan.
Nagypéntek arra emlékeztet, hogy álljunk meg egy picit, vizsgáljuk meg az Úr Jézushoz való viszonyulásunkat, Istennel való kapcsolatainkat, pénz utáni nagy rohanásunkat, nem veszett-e el közöttük az, ami igazán lényeges? Ha igen, vagy ha csak kezd elhalványulni, itt az alkalom, hogy visszatérjünk Hozzá!

Csak rajtunk múlik, hogy Jézus szenvedése és kereszthalála fölött úgy elmélkedünk-e, hogy belőle erőt merítsünk, hogy hasonlóak legyünk Krisztushoz az Isten iránti engedelmességben.
Krisztus halálát azonnal a megdicsőülés követte. Az őrt álló százados felkiált: „Ez az ember valóban igaz volt”, s a többi jelenlévő is „a történtek láttán mellét verte és szétoszlott” – írja Szent Lukács evangélista (23,47-48). 

Az Egyház, ugyan ezt az útvonalat követve, miután megsiratta az Üdvözítő halálát, dicsőítő himnuszba tör ki és imádságban leborulva mondja: Imádjuk Keresztedet, Urunk, dicsérjük és dicsőítjük szent föltámadásodat: mivel egyedül a keresztből árad öröm az egész világra.
A liturgia ugyanezekkel az érzésekkel áthatva arra ösztönzi a híveket, táplálkozzanak az Eukarisztiával, az Oltáriszentséggel, amelyben ma különös fénnyel ragyog fel az Úr halálának emléke.
Szívünkben az Úr Jézus nagycsütörtöki szavai visszhangoznak: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt egyétek…”, valamint Pál apostol szavai: „Valahányszor e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1 Kor 11,26).