Oldalak

péntek, december 18, 2015

Elmélkedés adventre - Gyerünk, gyújtsunk fényeket – Imre atya gondolatai

Amikor 1990 első hónapjaiban megindult Szatmár vidékéről a kivándorlás, s mi, papok aggódva, fájó szívvel és tehetetlenül szemléltük, egyik testvérünk azt mondta: „Mindegyik magával visz egy darab fényt innen. Lassan sötétség vesz körül bennünket!” Emlékszem, mint ólomeső kopogtak szavai a nagy csendben. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak leverten hallgattunk. Ma is épp olyan érzéseket vált ki belőlem a mondat, mint akkor, noha örömmel látom, hogy azért otthon sem aludtak ki a fények…

A megállapítás azonban igaz: aki elmegy közülünk, az egy darab fényt és egy darab reményt visz magával.

Idekinn ez hatványozottabban is érvényes. Különösen, ha azt tapasztalja az ember, hogy már nem csak a németek, hanem a mieink is kilépnek az Egyházból. Elmennek. Van, aki elköszön. Van, aki búcsút vesz. Van, aki egyszerűen elmarad. Van, aki szemrehányó levelet ír. Van, aki felhív, majd miután kipanaszolta magát, köszönés nélkül leteszi a telefont… Van, hogy megértem őket, van, hogy nem. Azonban mindegyikük helye üresen marad. És – talán nem is tudják, de – mindegyikük egy darab reményt és egy darab fényt visz magával…

Ugyanakkor azonban annak is tanúja vagyok, hogy valaki fényt hoz közénk. Most érkezett az új hazába és felkeres bennünket. Vagy rég itt van, de most talált ránk. Vagy ismét visszajött közénk és lelkesen bekapcsolódik a közösség életébe. Ezek mindegyike reményt hoz és fényt gyújt nekünk!
A mai vasárnaptól kezdve ismét adventet ünneplünk. Fényeket gyújtunk. Ezekben a napokban hatalmas lámpafüzérek ragyogják be falvaink és városaink tereit, utcáit és kirakatainak ablakait. De vajon tudjuk-e, minek szól a fénygyújtás? Minek a kifejezői az általunk gyújtott fények?
Advent ugyanis több mint üzlet, több mint divat, több mint hangulat. Legalábbis többnek kellene lennie! Advent: szembeúszás az árral! Advent: tiltakozás az ellen, hogy az Egyházban és a társadalomban reménytelenség lesz úrrá. Advent: lázadás az ellen, hogy sok családban és emberközti kapcsolatban kialszik a fény. Advent a remény időszaka! Az adventi fény a Megtestesült Reménynek szól!

Az igaz szívvel adventet ünneplők olyan emberek, akik nem értenek egyet azzal, hogy a hideg, a fagy, a sötétség uralja a világot, a családjukat, a környezetüket, a kapcsolataikat! Az igaz szívvel adventet ünneplők olyan emberek, akik minden politikai ellenszél, gazdasági krízis, társadalmi irányzat, pillanatnyi divat, egyháziak hibái ellenére is ragaszkodnak hitükhöz! Az igaz szívvel adventet ünneplők nem fordítanak hátat templomnak és egyházközségnek, mert tudják: a legeslegvégén a jó, a fény, a szeretet győzni fog minden rosszon, sötétségen és gyűlöleten… Az igaz szívvel adventet ünneplők a remény emberei, és azt ismételgetik: mindenből lehet valami szép és értékes! Nem szabad feladni!

Erich Fried (+1988) osztrák költő írja: „Butaság – mondja a számítás. Minden csak fájdalom – mondja a félelem. Kilátástalan – mondja a belátás. A remény így szól: Elfogadom, mert valami szép és értékes lehet. Nevetséges – mondja a büszkeség. Könnyelműség – mondja az elővigyázatosság. Lehetetlen – mondja a tapasztalat. Esztelenség – mondja az értelem. A remény így szól: Elfogadom, mert valami szép és értékes lehet.”

Életünk minden napja számítás, félelem, elővigyázatosság, tapasztalat – és remény között zajlik. Hiszek benne, hogy majd, amikor életünk megmérettetik, akkor csak egy dolog fog számítani: az, ami szeretetből nőtt és reményből táplálkozott. Talán kicsi lesz és jelentéktelen. Talán nem lesz látványos sikere. De a legmaradandóbb és legéletképesebb lesz, mert szeretetből és reményből fontuk!

Egy fiatalasszony mesélte régebben nekem, hogy – noha férje többször is megalázta és megcsalta őt – ő most mégis újra megpróbálja vele. Azt mondta: „Egy belső hang azt súgja nekem, hogy ’semmi értelme az egésznek’. Egy másik, hogy ’férjed olyan marad, amilyen mindig is volt’. Egy harmadik, hogy ’helyzeted még rosszabb lesz, mint annak előtte’. De én nem akarok ezekre a hangokra hallgatni. Hinni akarok abban, még ha nehezemre esik is, hogy mindkettőnkben maradt még annyi pozitív erő és jóakarat, hogy sikerüljön.”

Így csak „adventi emberek” tudnak hinni a szeretet erejében! Azok, akik ösztönösen megérzik, hogy jó ugyan a számítgatás, hallgatnunk kell tapasztalatainkra, de végeredményben nem ezek irányítják az emberi életet, hanem Isten. Ezek az adventi emberek tudják, hogy Isten egy kulcsot adott a kezünkbe, hogy az élet minden nehézségével megbirkózzunk. “A remény a kulcs. A jövő jobb lesz, mint a múlt, vagy akár a jelen. Enélkül a hit nélkül csak a jelen henye, végtelenül üres élvezete marad, vagy az egyszerű kétségbeesés, a halálvárásra pazarolt idő” (Robert Anthony Salvatore).

Az adventi embert valahogyan úgy képzelem el, amint egy sötét alagútban gyufát gyújt. Bízik benne, hogy a sötétség nem képes a gyufát kioltani… Origenész (+254) ókeresztényíró jut eszembe, aki szinte szó szerint ugyanezt mondta: „A világ valamennyi sötétsége nem elég ahhoz, hogy egy égő gyertya fényét kioltsa.”
Advent akkor kezdődik el számomra is, ha nem félek a sötétségtől, hanem a fényben kezdek el hinni. Ha életemből kivetem a rosszat, és a jót kezdem követni. Ha hiszek abban, hogy a gyűlöletet legyőzi a szeretet.

Advent akkor kezdődik el számomra, ha Krisztus fénye földereng bennem is. És a Tőle kapott fényt a bennem és körülöttem lévő sötétség ellen fordítom. Ha beleképzelhetem magam a fényt hozó Krisztus gondolataiba, érzéseibe és tetteibe. Ez megváltoztat engem. Sőt! Csak ez változtat meg engem! Ez megváltoztathatja a világot is. Sőt! Csak ez változtathatja meg a világot is!
Advent akkor kezdődik el számomra, ha fényhordozó leszek! Sík Sándor (1889-1963) költőnk megérezte ezt, amikor ezt írta: „Küldetéssel jöttél a földre, hogy azt a kört, ahova itt lenn állított az Isten, fényeddel tündököld be.”

Ha így gondolkodunk, akkor ebben az adventben nem a lámpafüzérek és a kirakatlámpák lesznek a fontosak. Hanem a reményből való feltankolás!

Gyerünk, gyújtsunk fényeket – magunkban, hogy imbolygó világánál igazi reménykedő önmagunkra találjunk!

Ezt kívánja minden Hívének és Olvasójának

Stuttgart, 2015 adventjén

Nincsenek megjegyzések: