Karácsony közeledtével, advent 3 vasárnapján a liturgia arra szólít fel minket, hogy örvendjünk a küszöbön álló nagy üdvözítő eseménynek, és a még hátralevő időt használjuk fel a megtérésre, a szorosabb Krisztus-követésre.
Az első két olvasmány az örömről beszél. „Dalolj, Sión leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya!” (Szof 3, 14). Az öröm indítéka az a messiási jövendölés, amelyben a próféta előre sejteti Isten jelenlétét népe körében: „Azon a napon így szólnak majd Jeruzsálemhez: Ne félj, Sion, ne lankadjon kezed! Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!” (16-17).
Az az örvendetes nap, amiről a próféta beszél, Jézus betlehemi születésének napja lesz. Akkor az Üdvözítő a legkézzelfoghatóbb módon lesz jelen a világban, ember lesz az emberek kőzött, hogy hatalmas Üdvözítője legyen mindenkinek.
Ha várakozásában Jeruzsálem ujjongott „e nap” miatt, az Egyház mérhetetlenül nagyobb örömmel ünnepli meg minden esztendőben. Az akkor tett ígéret és ébresztett remény most valóra vált. Mindez azonban nem zárja ki a további reményt, hiszen az ember állandóan halad az Úr felé, aki, miután egyszer testben eljött közénk, az idők végén még egyszer visszatér dicsőségben.
Az Egyház útja e két esemény között húzódik; s amint örvend az elsőnek, ugyanúgy örömmel tekint a másik felé, és azt kéri gyermekeitől különösen ezekben a napokban, hogy a félelem, a rettegés és a pánik helyett örvendjenek vele együtt, Szent Pál apostol szavaival élve: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek! Az Úr közel van!”(Fil 4,4-5).
Ezeket a sorokat az apostol a börtönben írja, s a bilincsekben lévő apostol örömének egyetlen oka van: az Úr közel van. Nem térben és időben, hanem a szeretet misztériumában. Itt a fogságban fedezi fel az apostol, hogy az emberi életnek nincs egyetlen olyan helyzete sem, amelyben ne lenne közel hozzá a halálból dicsőségesen föltámadt Názáreti Jézus.
Igen, közel van, hiszen egyszer már eljött, és közel, mivel egyszer még visszatér. De közel van azokhoz is, akik Őt nap, mint nap szeretettel keresik, és ezek számára minden karácsony és minden szentmiseáldozat, új kegyelmet hoz: újra felfedezik az Urat, új és mélyebb módon egyesülnek vele: az imában, a biblia olvasásában, a szentáldozásban, a szentségek vételében és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolva a felebarátban.
Szent Pál az Úr jövetelére való előkészületként az örömmel együtt a jóságot ajánlja a Filippiekhez irt levelében: „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!” (5).
Ezt a témát ismétli Keresztelő János is, a mai evangéliumi szakaszban, aki fel akarja készíteni az embereket a Messiás eljövetelére: „A tömeg megkérdezte; Mit tegyünk? Akinek két ruhája van – válaszolta – az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen” (Lk 3,10-11).
Az Isten-szeretettel egyesült testvéri szeretet a megtérés középpontját alkotja. A saját érdekeivel elfoglalt önző embernek irányt kell változtatnia, testvéreinek szükségletei és javai felé kell fordulnia tevékenyen.
Keresztelő János, a pusztában kiáltónak a szava, nem kíván feltűnő tetteket, csupán a szűkölködők iránti nagylelkűségben és a becsületes kötelességteljesítésben megnyilvánuló konkrét testvéri szeretetet. Ez mintegy előjátéka volt a Jézus által annyira hangsúlyozott szeretet-parancsnak.
Elég lenne ebbe az irányba állnunk, hogy jól felkészüljünk a karácsonyra és egyben gyümölcsözően éljük meg a Szentatya által meghirdetett Irgalmasság évét.
Jézus azt akarja, hogy születésekor ne csak őt fogadjuk be szívünkbe, hanem minden embert, különösen pedig a szegényeket, a meggyötörteket, akikkel azonosítja önmagát az utolsó ítélettel kapcsolatos tanításában: „Éhes voltam, és ennem adtatok… Nem volt ruhám, és felruháztatok” (Mt 25, 35-36).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése