Oldalak

vasárnap, május 17, 2015

Értük szentelem magam… - Húsvét 7. vasárnapja

Brassói ferences templomban
Kedves Testvérek!

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból hallhattuk, hogy az Úr Jézus, mielőtt elválna az apostoloktól, hogy a kereszthalálba induljon, az Atya oltalmába ajánlja őket, mert tudja, hogy az apostolokat veszély és ellenséges magatartás várja a „világ” részéről.
Itt természetesen nem arról a világról van szó, amely – minthogy Isten teremtménye – önmagában jó, hanem a sátán által uralt bűn világáról.
Ezért a kétezer évvel ezelőtt elhangzott szavak - térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban! (Mk 1,15) - még ma is visszhangzanak az emberi szívekben.
Embervoltunk helyes kiteljesedésével az egyházon kívül szinte más nem is foglalkozik. Gyakran a szülők is, miközben anyagilag mindent megadnak, a véletlenre, vagy éppen az Úr Jézus által használt kifejezéssel élve: az e világra bízzák gyermekeik nevelését.
A mai társadalmi helyzetben pedig azt látjuk, hogy az emberek figyelmét, érdeklődését uraló hírközlő eszközök, sőt a különböző, országos és uniós politikai erők intézményesen ássák alá a keresztény erkölcsi értékeket, a keresztény gyökerekkel rendelkező Európában.
Ilyen körülmények között nem könnyű talpon maradni és a jézusi tanítás, a jézusi normák szerint élni. Mert lehet, hogy tudom, mit kellene tenni hitem, meggyőződésem, elveim szerint, de valahogy a hangosabb, az erőszakosabb ideológia legyőzi akaratomat, és bár keresztény vagyok, mégis úgy élek, mint a világ fiai, akik semmibe veszik Krisztus Urunk tanítását.
A mai ember számára alig egy-két parancs maradt meg a tízből, amit Isten az embernek adott és a szívébe vésett, hogy segítségével könnyebben eligazodhasson az életben, a mennyei hazafelé vezető úton. Jóformán csak a "ne lopj" és a "ne hazudj" megsértése teszi az embert szabálytalanná, magatartását kifogásolhatóvá, de ezeket is ki lehet játszani, hiszen mindig akad egy-egy kiskapu, amin keresztül lépve, lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Ám a keresztény egyszerűen nem simulhat bele a kis hazugságok világába, ő nem folytathat kétfajta életet, egy vallásosat a templomba és egy pogányt, Isten-nélkülit a szürke-hétköznapokban: a munkahelyen, az iskolában, az utcán, a családban.
Ezzel kapcsolatosan jegyezte meg az egyik keresztény gondolkodó: az Egyháznak még soha nem volt ennyi megkeresztelje, de még soha nem élt benne ennyi sok pogány. Ügyeskedéssel, méricskéléssel, saját, profán érdekeinket védő filozofálgatással, magyarázgatással nem sokra megyünk. Az élet túl rövid ahhoz, hogy kísérletezzünk…
Talán túlságosan nehéznek tűnik a követelmény, amit Jézus kér tőlünk: „Legyetek tökéletesek, amiként tökéletes a ti Mennyei Atyátok”? (Mt 5,48) Ma nem népszerű ezzel az igényességgel az emberek elé állni. És mégis: ami értékes, ami igaz, szép és szent, az mind nehéz és áldozat vállalásba kerül – erről nem hallgathatunk, csak azért, hogy megnyerjük az emberek tetszését. Ezt nagyon jól tudta Pál apostol is, ezért biztatja Timóteust: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött… hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák”(2 Tim 4, 1 – 3.).

Az üdvösség ingyenes, de nem olcsó és nem tétlenséggel, áldozatmentes, kényelmes életvitellel lehet megszerezni. A felületes, csak a szórakozásra, a kényelemre beállított élet elsekélyesedik, kiég, nem talál igazi boldogságot. A hívő, elkötelezett embernek itt az árral szembe kell úsznia.
A keresztény Európa és benne a mi országunk is újra missziós területté vált. Az elmúlt évtizedekben meggyengült az Evangélium terjedésének a lendülete. A világ más pontjain virágzik a kereszténység, a régi, keresztény civilizációval rendelkező országok azonban fuldokolnak, lélekért kiáltanak.
A történelem bűnei már-már lehetetlenné teszik, hogy az ember megtalálja a tiszta hangot, a tiszta forrást. Isten jelenlétének felismerésére azonban látó szemre, a hit szemére van szükség. Blaise Pascal tapasztalata, hogy Isten nem a filozófusok Istene, hanem a szívükben szegényeké, a derűseké, az egyszerűeké. Igazából mi akkor leszünk ilyenek, ha vállaljuk emberlétünket, és teljesítjük krisztusi, azaz természetfeletti hivatásunkat, küldetésünket.

Az Úr Jézus szerint az apostolok nem tartoztak, s mi sem tartozhatunk a bűnös világhoz – „nem a világból valók” mondja főpapi imájában –, és éppen ezért „a világ gyűlölte őket”. Mégis ebben a világban kellett élniük és teljesíteniük a missziós parancsot, a krisztusi küldetést. Jézus ezért mondja az Atyának: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(Jn 17,15).
Ez az ima meghatározza minden idők Krisztus-követőjének a magatartását: a világban marad, ott kell maradnia, hogy azt kereszténnyé tegye, de nem engedi, hogy e világ csábításai megejtsék, nem fél gyűlöletétől sem. Ez a magatartás a biztosítéka annak, hogy nem tartozik ehhez a világhoz.
A világ csábításai közül a legfélelmetesebb, az, amely meghamisítva a lelkiismeret szavát, az embert a pusztulásba, az örök kárhozatba sodorja. Ezért kéri Jézus az Atyától: „Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen tanításod igazság”(Jn 17,17). Az Istentől származó igazságnak – Isten szavának – kell az apostolokat megkülönböztetnie és a világ tévedéseitől megóvnia.

„Szenteld meg őket az igazságban”, hogy egészen Isten szolgálatáért éljenek. Ez a megszentelés, latin szóval élve a „consecratio”, egyrészt elválasztja őket a megszentségtelenített, a profán, azaz az Istennélküli világtól, másrészt viszont az igazságnak szenteli őket: ha kell, ezért önmagukat is fel kell áldozniuk Mesterük példájára, aki értük szentelte magát egészen a kereszten való halálig. Erre utalnak ezek a szavak: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”(Jn 17,19).
Kt. A keresztény nem állhat tétlenül a világ sorsa láttán. Nem élhet úgy, mintha nem is létezne mindaz, amit hisz, amit vall, és amire gyermekkorában megtanították. A kereszténység nemcsak elmélet, hanem elsősorban ÉLET, a szürke hétköznapok között megélt élet! És minden életnek van kisugárzása, a jónak éppúgy, mint a rossznak.
Jézus élete az egész világot napjainkig áthatja. Ő eljött, és itt is van közöttünk, ígérete alapján „én veletek maradok mindennap, a világ végezetéig”(Mt 28,20), de lelki hatásaiban rajtunk keresztül akarja megszentelni a világot: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek”.

Ezt kell nekünk folytatni. Beállni a próféták és a szentek sorába, és élni a megérintettséget az Isten Szavától, Isten Szeretetétől. Ne csak a fejünkkel tudjuk, mi a keresztény élet, hanem eltökélt szándékkal, erős akarattal tudjunk elindulni a Krisztuskövetés útján. Ha kell; tudjunk jövendölni, ha kell; tudjunk cselekedni vagy éppen csendben maradni, ha kell, merjük vállalni a vértanúságot Krisztusért, a megvetettséget, vagy akár a lenézettséget.
És ha mindent megtettünk, a többit bízzuk az Úrra. Ő számít ránk. És amint sokak imáját hordozzuk, úgy sokak üdvösségét is elérhetjük. Az egyház ősi tapasztalata, hogy a keresztények mentik meg a világot. Mert ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. Nekünk úgy kell ragyognunk a világ változásai közepette, mint a csillagoknak a mindenségben. Nekünk a kovászhoz hasonlóan meg kell erjesztenünk a világot, a sóhoz hasonlóan ízt, azaz értelmet kell adnunk ennek a világnak.
A keresztény élet tehát nem passzivitás, nem semmittevés, nem a jól informáltság nyugalma, hanem az Istenért és az emberek üdvösségéért átadott élet. Minket küld az Isten: Menjetek és hirdessétek, menjetek és tanítsatok, menjetek és legyetek tanúim! Akiben Krisztus él, ott Krisztus cselekszik. Megtapasztalhatjuk, amit Pál apostol is megtapasztalt, hogy „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”(Gal 2,20).
Istennek gondja van a világra. A magvető állandóan szórja, veti a magot. Az isteni, a láthatatlan világ jeleket, nyomokat hagyott a természetben, magában az emberben, és továbbra is szinte elárasztja kegyelmével a teremtményeket. Isten mindent megtett értünk, most rajtunk a sor.
A világ hálátlan, a jót természetesnek veszi, és a maga útján jár. De bármennyire is távolodik, Isten szereti a világot, és rajtunk keresztül akarja újra meg újra megszólítani, magához vonzani.
Ha a keresztény gyökerekkel rendelkező országokban kicsinyke nyáj lett is a kereszténység, Istennel mégis nagyra képes. Nála a számarányok nem jelentenek semmit, csak a hűség és az elkötelezettség. Egy kis létszámú, bátor keresztény közösség is nagy dolgokra lehet képes, mint voltak az apostolok. A feltétel adott: ha Krisztusra tekintve járjuk az életútját, akkor győzedelmeskedünk, azaz maradandó gyümölcsöt termünk.

Milyen jövője van a kereszténységnek? Lesznek még követői Jézus Krisztusnak egy szekularizált, egy elvilágiasodott új Európában?
Az egyház a történelemben mindig újjá tudott születni, mert alapja és forrása maga az Isten. A hívő ember érezheti magát kicsinek, de magára hagyottnak nem. Az evangéliumi szőlőben bőven van munka. Feladatunk, életünk és környezetünk megszentelése. Nem szabad elkeserednünk. Krisztus velünk van, emeljük fel fejünket. Bár a világ teli van hirdetésekkel, reklámokkal és magához csábítja az embereket, tudjuk: keresztény hivatásunk továbbadásában a legjobb reklám a szép, a jó, a kiegyensúlyozott élet példája.

Jézus Krisztus minden idők keresztényéért imádkozott, így értünk és értem is. Teszek-e valamit azért, hogy ez a Főpapi ima megteremhesse a maga gyümölcsét? Hiszen Isten semmit nem akar ránk erőltetni, együttműködésünket várja, mint annak idején a Máriáét, az apostolokét, a szentekét. Részemről tegyek meg mindent, hogy Krisztus imája áldás legyen és ne átok, ne vádló egykoron.

Nincsenek megjegyzések: