Oldalak

szerda, május 13, 2015

Urunk Mennybemenetele - Benedek és Ferenc pápa gondolatainak felhasználásával

Szülőfalum – Nyárádremete –
templomának mellékoltár festménye
„Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?”(ApCsel 1, 1-11) – olvastuk az imént az Apostolok Cselekedeteiből.
A kérdés két magatartásformára utal, amely az ember életének két valóságához, földi és mennyei világához kapcsolódik.
Miért vagytok a földön? Azért, mert a Teremtő helyezett ide bennünket, mint teremtő művének koronáját. A mindenható Isten, miután a semmiből megteremtette a világmindenséget, életre hívta az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. Felruházta az Istengyermek méltóságával és a halhatatlansággal. Az ember azonban eltévelyedett, visszaélt a szabadság ajándékával és nemet mondott Istennek. Ezáltal saját magát olyan létre ítélte, amelybe belépett a gonosz, a bűn, a szenvedés és a halál.
Isten azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe és közvetlenül belépett az emberi történelembe, amely ezáltal az üdvösség történetévé lett. A földön élünk, itt visszük véghez a mindennapi élet széles mezején a jót, mind anyagi, mind lelki téren. Itt tapasztaljuk meg a zarándokok fáradságát a cél felé vezető, egymást keresztező utakon, kételyek, feszültségek, bizonytalanságok között, de annak mély tudatában, hogy ez az út előbb utóbb véget ér. És ekkor felmerül a kérdés: a föld, ahol élünk, végső elrendeltetésünk?
„Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?”
Másodszor a kérdés az ember életének ama magatartásformájára utal, amely a mennyei világához kapcsolódik.
Az Apostolok az eget figyelték, mert tekintetükkel elkísérték a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztust, aki felment a mennybe. Nem tudjuk, hogy abban a pillanatban tudatára ébredtek-e annak a ténynek, hogy szemük előtt egy csodálatos, végtelen látóhatár nyílt ki, amely az ember földi zarándokútjának végső célpontja. Talán csak Pünkösdkor értették meg, a Szentlélek megvilágosító hatására. Számunkra azonban az a kétezer évvel ezelőtti esemény jól értelmezhető.
Mi is arra kaptunk meghívást, hogy a földön maradva szegezzük tekintetünket az égre, figyelmünket, gondolatainkat és szívünket irányítsuk Isten kimondhatatlan valósága, misztériuma felé. Arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk az isteni valóság felé, amelyre az ember teremtése kezdetétől fogva irányul, mivel ott található életünk végső értelme.
Szent Lukács azt beszéli el, hogy az apostolok, miután látták Jézust felmenni a mennybe, nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Ez kissé furcsának tűnik, hiszen amikor búcsút veszünk családunktól, barátainktól és véglegesen elválunk tőlük, főleg halál esetén, természetes szomorúság vesz erőt rajtunk, mert nem látjuk többé arcukat, nem halljuk hangjukat, nem élvezhetjük szeretetüket, jelenlétüket. Az evangélista azonban nagy hangsúlyt fektet az apostolok rendkívüli örömére.
Hogyan lehetséges ez? Miért lehetséges? Éppen azért, mert a hit tekintetével megértik, hogy Jézus, bár nem látják többé szemükkel, mindig velük marad, soha nem hagyja el őket. Az Atya dicsőségében támogatja, vezeti őket, közbenjár értük.
A hit egy rendkívül személyes emberi aktus, amely két dimenzióban valósul meg. Hinni mindenekelőtt azt jelenti, hogy igazságként elfogadjuk mindazt, amit értelmünk nem tud maradéktalanul felfogni. El kell fogadni azt, amit Isten kinyilatkoztat magáról, rólunk és a körülöttünk lévő valóságról, a láthatatlan, kimondhatatlan és elképzelhetetlen valóságról is.
Ez lehetővé teszi, hogy eljussunk a misztériumhoz, amelybe létünk merül. Nehéz elfogadni az értelemnek ezt a korlátozását. És éppen itt nyilvánul meg a hit második dimenziója: - az, hogy ráhagyatkozunk egy rendkívüli személyre – Krisztusra. Fontos, hogy miben hiszünk, de még fontosabb az, hogy Akiben hiszünk, azaz Atyaisten jobbján ül és közbenjár értünk.
A Zsidókhoz irt levél szerzője ezt az igazságot támasztja alá, amikor kijelenti, hogy Jézus az egyedüli és örök Főpap, aki kínszenvedésével keresztülment a halálon és a sírbolton, feltámadt, és felment a mennybe. Az Atya mellett van, ahol örökre közbenjár értünk (vö. Zsid 9,24), ahogy Szent János is megállapítja első levelében: Jézus a mi szószólónk az Atyánál.
Milyen szép ez az igazság! Amikor valakit a bíróság elé idéznek, akkor az első dolga az, hogy védőügyvédet keressen. Nekünk van egy szószólónk, aki mindig megvéd bennünket, megvéd az ördög alattomos tetteitől, saját magunktól, bűneinktől. Ne féljünk ehhez az ügyvédünkhöz fordulni, kérjünk bocsánatot tőle, kérjük áldását, kérjük irgalmasságát! Ő mindig megbocsát, ő a mi szószólónk örökre! Ne szabad ezt elfelejtenünk!
Jézus mennybemenetele megismerteti velünk ezt az oly vigasztaló valóságot: Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, emberségünket elvitte Istenhez; megnyitotta számunkra az utat; olyan Ő, mint egy hegymászó csoport vezetője, aki felért a csúcsra és magához vonz minket, elvezetve Istenhez. Ha rábízzuk életünket, ha hagyjuk, hogy Ő vezessen bennünket, biztos kezekben leszünk: Üdvözítőnk, szószólónk kezében.
„Miközben – az apostolok – feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve”, akik arra szólítják fel őket, hogy ne nézzék mozdulatlanul az eget, hanem életüket és tanúságtételüket táplálják azzal a bizonyossággal, hogy Jézus ugyanúgy eljön ismét, mint ahogy szemük láttára a mennybe szállt.
Ez felszólítás arra, hogy induljanak ki Jézus istenségének szemléléséből és belőle merítsenek erőt ahhoz, hogy a mindennapi életben tanúságot tegyenek az evangéliumról: szemlélődni és cselekedni, ora et labora – ahogy Szent Benedek tanítja; mind a kettő fontos a keresztények életében.
Jézus mennybemenetele nem jelenti Jézus távollétét – mondta szerda délelőtti katekézisében Ferenc pápa –, éppen ellenkezőleg, azt húzza alá, hogy Jézus új módon él közöttünk: nem a világ egy meghatározott helyén, mint mennybemenetele előtt; most Isten országában van, jelen van minden térben és időben, közel van mindnyájunkhoz. Életünkben nem vagyunk egyedül: van szószólónk, aki vár és megvéd minket.
Soha nem vagyunk egyedül: a keresztre feszített és feltámadt Úr vezet minket; és velünk van sok testvérünk, akik csöndben elrejtve, családi életükben és munkahelyükön, problémáik és nehézségeik közepette, örömükben és reményeikben nap, mint nap megélik a hitet és velünk együtt elviszik a világba Isten szeretetének uralmát, a feltámadt Jézus Krisztusban, aki felment a mennybe, és ott közbenjár értünk. 

Nincsenek megjegyzések: