Oldalak

vasárnap, március 08, 2015

Emészt a házadért való buzgóság! – Nagyböjt 3 vasárnapja - hanganyag is

Kemény hangvétellel találkozunk a mai szentírási részekben. A Tízparancsolat nem magyaráz, és nem bocsátkozik részletekbe, hanem nagyon határozottan előír és elvárja a parancsok megtartását. Nincs is helye a mérlegelésnek, hiszen az egyetlen és igaz Isten megnyilatkozása ez az ember felé, azzal a kifejezett szándékkal, hogy akik ezt olvassák, azok értsenek a szóból, s átérezzék annak súlyát.

Az első olvasmányhoz kapcsolódik bizonyos értelemben az evangélium is, hiszen abban arról van szó, hogy az Isten Fia hatalommal lép fel, kicsit félelmetesen, de ellentmondást nem tűrően. Jézus megtisztítja a templomot, és emlékeztet annak eredeti rendeltetésére, vagyis arra, hogy az, az Isten és ember találkozóhelye.
„Emészt a házadért való buzgóság!” A zsoltárok (69,10) imádságos gondolata fogalmazódik és szólal meg a tanítványok szívében, amikor a templomot megtisztító, az árusokat, pénzváltókat kikergető és asztalaikat felforgató, pénzüket szétszóró Jézust látják. És ez a mai, a harmadik nagyböjti vasárnap lényegét összefoglaló gondolat is: emésztő buzgóság. Vagyis tettekben megnyilvánuló imádás, tisztelet és szeretet. Mert Jézus templomot megtisztító prófétai cselekvése mindenekelőtt kinyilatkoztatás, mely az atyai ház új fényében mutatja be a templomot.

Jézust nem az áldozathoz megvásárolható állatok látványa bántja elsősorban, hanem az a közöny és üres kereskedő szellem, ahogyan az Atya házával bánnak az ott lévők. „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká” – mondja, mintegy magyarázva tettének értelmét.
Milyen megilletődött szeretet tölthette el Jézus lelkét, amikor belépett a templomba, amikor a kövekben, az épületben otthonra talált, mert az Atya házát fedezte fel bennük. Igaz, hogy Istent mindenhol megtalálhatjuk, de Istennek szenteltsége folytán, minden templom Isten közelségének különleges helye, éppen ezért szent és nem mindegy, hogy hogyan lépünk oda be, és miként viselkedünk ott.
Nem is állították meg az Úr Jézust cselekvésében, a kiűzött kereskedők sem ellenkeztek, nem protestáltak, hanem szó nélkül elhagyták a templomot, ami arra utal, hogy tudatában voltak viselkedésük rendellenességének.
Protestáltak viszont a zsidók, akik egyenesen csodajelet kértek Jézustól, hogy ez által igazolja magát és viselkedését. És Jézus nem is késlekedett a legszentebb és leghitelesebb jelről beszélni tettének igazolására: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!”
Persze, akik a kőből emelt épületben nem látják már az atyai házat, nem tartják azt szentnek, hogyan is érthetnék Jézus szavait, melyek nem a kőtemplom újjáépítéséről, hanem az Ő haláláról és feltámadásáról, az új élet kezdetéről szólnak. Mert az Atya ajándéka abban áll, hogy életre kelti a holtakat, és ezzel megvilágítja mindennek az értelmét. 

Az evangélium üzenetének szimbolikus értelmét nekünk is meg kell látnunk. Testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma, melynek hivatása, hogy megdicsőítse az Atyát. Épen ezért a Tízparancsolat rendeltetése is az, hogy tisztává tegye az embert, alkalmassá Isten befogadására. Maga az ember Isten szent temploma, s akinek élete a parancsok és törvények megtartása mellett zajlik, az nem csak találkozik Istennel, de hordozza is magában, hiszen Szentlelke által Isten az emberben lakozó valóság.
Ha nagyböjt számunkra is az emésztő buzgóság ideje, akkor nekünk is meg kell szentelnünk testünket, hogy az Atyának tetsző áldozatokat mutathassunk be. A juhok, az ökrök, a pénzváltók pénze szimbolizálják azokat a kísértéseket, melyek elkényelmesítenek, megszokottá és közömbössé teszik életünket, Istenhez és egymáshoz való viszonyunkat.
Jelképezik azokat a bűnöket is, melyek akadályozzák bennünk a lényeg meglátását, az Atya szeretetének fölfedezését. Ne feledjük, minden területnek, térnek megvannak a kényes, a nehezen tisztán-tartható zugai, ahol megjelennek a nem kívánatos pénzváltók és árusok, ahol Jézus ostorának kell rendet raknia.
Mennyire szükségünk van nekünk is arra ezekben a napokban, hogy valódi buzgósággal kiűzzük magunkból mindazt, ami nem méltó Isten templomához, a keresztségben kapott fölszenteltségünkhöz, mely a mi szívünket is az Atya házává formálja. Le kell rombolnunk magunkban a régit, hogy fölépülhessen az új, meg kell halnunk bűnös önmagunknak, hogy életre kelhessünk Jézussal, az Atya dicsőségére.

Jézus tudja, mi lakik bennünk – írja az evangélista. Nem szorul arra, hogy bárki is felvilágosítsa rólunk. Éppen ezért állítja elénk e napon az evangélium ezt a képet, hogy ne féljünk radikálisan szakítani magunkban a bűnnel, hogy ezen túl már ne önmagunknak éljünk, hanem annak, aki értünk meghalt és föltámadt. Ez a radikalitás fájdalmas, de szükséges, hiszen az orvos sem sajnálni, hanem gyógyítani akarja a beteget, amikor belép a műtőbe és hozzá lát a műtéthez.
A szeretet pedig nem kellemesen csengő, hízelgő szavak füzére, hanem tetteink gyümölcse, elkötelezettségünk igazolása. „Aki szeret engem, megtartja parancsaimat” – mondja Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak. Ebben az összefüggésben látjuk magunk előtt és olvassuk a Mózes második könyvéből vett ószövetségi olvasmányt, mely a Sínai-hegyen kihirdetett Tízparancsolat törvényét állítja elénk. A szeretet ezekben mérhető le. Aki engedelmeskedik Isten kinyilatkoztatott törvényeinek, az szereti Őt.

Nagyböjt a Tízparancsolattal való szembesülésünk ideje is. Bizony nem ritkán nekünk is ostort kell fonnunk, hogy megtanítsuk önmagunkat a valódi szeretet titkát magában rejtő parancsok valódi értékére, és megtartásának útjára. Testünk temploma ezekből a súlyos kövekből épül fel. Mennyi önmegtagadásra, alázatra és szelídségre van szükségünk, hogy kilépjünk önzésünk világából és akarjuk élni az Isten és a felebarát iránti szeretet lehetőségeit.
„Az egyháznak vonzónak kell lennie. Ébresszétek fel a világot!” – mondotta a Szent atya, Ferenc pápa 2014-ben a szerzeteseknek, de általuk minden kereszténynek, majd hozzá tette: „Tanúskodjatok arról, hogy lehet másképp is cselekedni, lehet másképp is élni. Másfajta életmód is lehetséges ezen a világon… Amit tehát várók tőletek, az a tanúságtétel”.
Igen, hivatott tanúk vagyunk. Mert a világ, melyben élünk, egyáltalán nem a Tízparancsolat szellemében és nem a Tízparancsolat szerint él. Sőt, pontosan az ellenkezőjét valósítja meg. Mert bőven van más istene az igaz Istenen kívül, hamis bálványainak sokaságával veszi körül magát, káromolja Istent és egyáltalán nem is akarja megszentelni az Úr napját. Nem tiszteli a családot, öl, házasságot tör, lop, hamisan tanúskodik, hazudik és másokat becsap, félrevezet, irigy és önző. S mindezt úgy fogalmazza meg: hiszek Istenben, de nem vagyok elvakult, tudok élni is.

Bár manapság szokás az Isten "humánus", mindenki számára feltétel nélkül vonzó tulajdonságait kiemelni a magyarázatokban azzal a meggondolással, hogy talán nem is szükséges a kialakuló Isten-ember kapcsolatot "megzavarni" Isten egyéb, kevésbé szimpatikus arcaival. Pedig itt határozottan a haragvó, az ostorral csapkodó, a mindent összedöntő, a felforgató Jézust állítja elénk az evangélista, akit talán saját tanítványai is ugyanolyan félelemmel párosult meglepetéssel figyeltek, mint bármely idegen.
Bár a vallási szokás előírásainak, az áldozatbemutatás valós és szükséges kellékeit árulták a zsidó templom előterében, bizonyára mégis sok minden bekerült oda, aminek nem ott volt a helye, s ez dühítette fel a Mestert. Ezzel kapcsolatosan el kellene gondolkodnunk azon, hogy ha az Úr a mi lelkünk "templomába" látogatna el, akkor mit találna ott, minden rendben lenne, vagy egy csomó mindent ott is felborogatna és nagy "rumli" maradna utána?

Ezek után föl tehetjük a kérdést, hogy szükségünk van-e nekünk is a Jézussal való találkozás megtisztító kegyelmére? Fölismerjük-e, hol nehéz a mi életünkben megvalósítani a szeretet Tízparancsolatban megfogalmazott útját? Mert így és itt válik igazán böjtté, vagyis szeretetté mindaz, amit teszünk.
A jó szándék megvan bennünk, de gyakran kevésnek érezzük az erőt önmagunkban a szándékok megvalósításához. Honnan az erő? Erre a kérdésre válaszol Szent Pál apostol a mai szentleckében, a korintusiakhoz írt első levélben, amikor azt mondja, hogy „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a meghívottaknak Isten ereje és Isten bölcsessége”.

Az Istenhez fűződő kapcsolatainknak a végletekig egyszerűnek és őszintének kell lenniük, akárcsak a felebarátjainkkal való viszonyunknak. Megtörténhet, hogy az istentiszteletben vagy a Tízparancsolat bármely pontjának megtartásában jobban ügyelünk a külsőségekre, a betűszerinti előírásra, mint a benső jelentésre, lelki- tartalomra; ebben az esetben többé-kevésbé megszentségtelenítjük a templomot, megcsúfolják a vallást és Isten törvényét.

Szent János evangélista megjegyzi, hogy Jézus a „zsidók húsvétja” közeledtével tisztította meg a templomot a kereskedőktől és áruiktól. Az Egyház „a keresztények húsvétja” közeledtével megismétli ezt a gesztust, azt kérve a hívőktől, tisztítsák meg szívüket, hogy imájuk tisztábban szálljon fel Isten felé. Jézus azonban egy méltóságban végtelenül magasabb rendű templomról, „teste templomáról” is beszélt. Erre utalva jelentette ki: „Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra fölépítem”. Ezeket, a zsidókat megbotránkoztató szavakat a tanítványok is csak az Úr halála és feltámadása után értették meg. 

Jézus, húsvéti misztériuma által, az Ószövetség temploma helyé¬be saját testét - a Szentháromság eleven templomát - állította és ajánlotta fel a világ üdvösségéért; ezzel eltörölte a „galambok, juhok és ökrök” minden áldozatát, amelyeket eddig a jeruzsálemi templomban mutattak be. Az ószövetségi templom ezért elvesztette létjogosultságát. Az Újszövetség központja már nem egy kőből épült templom, hanem „a megfeszített Krisztus, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban... Isten ereje és Isten bölcsessége”.

Nincsenek megjegyzések: