Oldalak

vasárnap, január 18, 2015

A személyes Isten élmény… évközi 2. vasárnap - hanganyag is

.
„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”
A karácsonyi idő befejeződött Urunk megkeresztelkedésével és megkezdődött az évközi idő, melynek liturgikus színe a zöld. Az évközi idő vasárnapjain az Egyház Jézus nyilvános működésére emlékezik, felidézi előttünk életének eseményeit, tanítását és igyekszik tovább adni a jó hírről szóló üzenetét. Ezt az üzenetet minden vasárnap egy-egy fontos, lényeges téma, igazság köré csoportosítja. A mai vasárnap isteni üzenetének, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz középpontjában az isteni hívás és az ember részéről e hívásra adott válasz áll.
A világ és benne az ember, mi magunk is a Teremtő Isten alkotásai vagyunk. Éppen ezért mindaz, ami történik velünk és a világgal, ami törvényszerű bennünk, a társadalomban, és a természetben, azáltal az Úr üzeni akar nekünk.
Mint ahogy az időjárás jeleiből nagyjából következtetni tudunk arra, hogy jó vagy rossz idő következik, ugyanúgy az idők jeleiből, a világ eseményeiből, történéseiből ki kellene tudnunk olvasni az Úr gondolatait és akaratát életünkre vonatkozóan, igaz nem megy simán, de érdemes megpróbálni, mint tette Sámuel az első olvasmányban (1 Sám 3, 3-10).
Sámuel egy jólelkű fiú, aki kisgyerekkora óta figyelmes volt Isten hívására, aki az Úrnak szolgált gyermekkorától, Éli főpap mellett, aki azonosul a szolgálatával, de még sohasem volt személyes Isten-élménye. Készséges viszont arra, hogy amit az idős pap tanácsol, azt megtegye: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Sámuel fölfedezi azt, amit majd az egész választott nép megtanul: az Isten beszél, azaz kinyilatkoztat, az ember pedig hallgat, azaz figyel, befogad.
Az esemény főszereplője az Úr. Itt az válik világossá, hogy Isten tud és akar az emberrel kommunikálni, párbeszédet kezdeményezni, közölni akaratát, beszélni vele. Isten, az Úr mindig ugyanígy viszonylik hozzánk. 

Isten régen a próféták, az általa választott személyek által szólt az emberhez, hogy könnyebben felfogja üzenetét és megértse tanítását. Isten üzeneteinek összessége a kinyilatkoztatás, amit a Szentírásban és a Szenthagyományban találhatunk meg.
A mai evangéliumi szakaszban az utolsó ószövetségi próféta, Keresztelő János áll előttünk, aki Jézusra mutat. Arra a Jézusra, aki mint Isten Fia a legteljesebb üzenetet, kinyilatkoztatást hozta az Atyától, és akinek egész lénye, egész élete maga az Üzenet.

A kinyilatkoztatás célja kettős: Először is általa segít bennünket Istenünk abban, hogy bár az eredeti bűn erősen megrongálta bensőnket – tisztánlátásunkat, ösztönvilágunkat, akaratunkat –, mégis rátaláljunk az emberhez méltó helyes életmódra. A kinyilatkoztatás által másodszor azt közölte Jézus által mennyei Atyánk, hogy emberfeletti, isteni stílusú életre és boldogságra hívott meg mindnyájunkat, és erre az életformára oktat, a kinyilatkoztatott igékkel. Ez az életforma a Szentlélek irányítása alatt áll, és az örök életbe torkollik.

„Nézzétek, az Isten báránya” - szól Keresztelő János hallgatóihoz. E szavak hallatára a két – András és János – tanítvány, akik Jánossal voltak, Jézus nyomába szegődtek, követték Őt és „aznap nála maradtak”. Hogy mennyire meghatározó volt ez a rövid ideig tartó, Jézussal való találkozás, hogy milyen mély nyomot hagyott a két tanítvány életében, az kiderül abból, hogy az evangélista még öreg korában is visszaemlékezik arra, hogy „ez a tizedik óra körül volt”. Illetve abból, hogy most már ők maguk válnak hírvivőkké, mondhatnánk azt is, hogy toborozókká és visznek másokat is Jézushoz. Ahogy András teszi, aki először testvérével, Simonnal találkozik, és elmondja, hogy „megtaláltuk a Messiást” és „elvitte Jézushoz”, Aki a Péter nevet adja Simonnak (vö Jn 1,35-42).
Az Isten megtapasztalása, a személyes Isten élmény keresztény mivoltunk alappillére és hordereje. Lehet, hogy mi is úgy lettünk keresztények, hogy más valaki beszélt Jézusról, vagy, mert hívő szüleink megkereszteltettek bennünket. De ne feledjük, keresztény mivoltunk csak akkor válik majd nagykorú hitté, ha személyes tapasztalat igazolja azt, ha rádöbbenünk arra, hogy az Úr a mi szerető Istenünk, és állandó jelenlétében élni boldogság, Vele lenni jó. E tapasztalat nélkül, Isten élmény nélkül, keresztény mivoltunk életképtelen, s nem jelent egyebet, mint egy hagyományőrző, esetleg keresztény értékeket fontosnak tartó közösséghez tartozni.
Néha talán úgy gondoljuk, hogy nem is olyan nehéz dolog, kereszténynek lenni, hiszen hol másutt találnánk olyan nemes értékeket, mint keresztény vallásunkban? De minden ember életében bekövetkezhet egy olyan pillanat – mélységes csalódás abban, akiben tökéletesen megbíztam, egy súlyos, gyógyíthatatlan betegség, a legkedvesebb személy halála, a meg nem értések, jóakaratunk sorozatos félre magyarázása, – tehát egy olyan pillanat, amikor minden elmélet kevésnek bizonyul, amikor csak a személyes tapasztalat által szerzett hit-bizonysága marad meg, amikor csak ez képes át segíteni bennünket az élettel járó nehézségeken.

Testvéreim, a Jézus nyomába szegődő tanítványok magatartását kellene követnünk, ha igazán Krisztus-követő keresztény életet akarunk élni, hiszen hányszor hangzik el a szentmise keretében: „íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”.
Igaz, sokan még azok közül is, akik időnként felkeresik a gyóntatószéket, azt állítják: „Nekem nincs bűnöm”. S ha nincs bűn, akkor nincs szükség az Isten bárányára, az Úr Jézusra sem, aki egyedül képes elvenni a világ bűneit, s megszabadítani annak következményeitől.
Szent János első levelében olvassuk: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk”(Jn 1,8). Márpedig elég gyakran hallani „nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam, más bűnöm nincsen”. Csakhogy a bűn legtöbbször lélektani jelenség: jóra való restség, a jó megtételének elmulasztása, önzés, szeretet hiány, felelőtlen ítélkezés, kritizálás, amit nem lehet kézzel-fogható módon bizonyítani.

A mai kor emberének nagy bűne: a vélt bűntelensége. Ez a sátán egyik legnagyobb diadala az emberen, mert számára az a legnagyobb nyereség, ha el tudja hitetni az emberrel, hogy nincs bűne, a bűn helyett, inkább életrevalóság, ügyesség, jó gazdasági érzék, találékonyság, talpraesettség van.
Keresztelő János körül hatalmas tömeg, valamennyien bűnösnek érzik magukat, mert a bűnbánat keresztségében akarnak részesülni. És ebből a tömegből lép ki Jézus, az egyetlen ember, aki bűntelen. Ő az Isten megtestesült tisztasága, aki „hozzánk hasonlóan, mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el” (Zsid 4,15).
A világ, békére és jólétre vágyakozik, miközben agyonhallgatja, hogy valamennyi probléma gyökerén a bűn rágódik. Mi keresztények a bűntől is szabadulni szeretnénk, mert tudjuk, hogy minden békétlenség a bűnből forrásozik. Ezért fordulunk Isten ártatlan báránya felé és kérjük, hogy szabadítson meg bűneinktől. Sorsunk Isten és a bűn között van kifeszítve, de tudjuk, hogy aki szembefordul a bűnnel, aki szabadulni akar tőle, s aki nem azonosul a bűnnel, annak Isten báránya meghozza az üdvösséget.
Szent Péter apostol írja: „A hibátlan és szeplőtelen Báránynak vére váltott meg bennünket”(1Pt 1,18-19). Nagy titok ez számunkra: Krisztus meghal értünk a kereszten, hogy minket a bűntől megszabadítson.
Hogy e titokból valamit megérthessünk, a szeretet nyelvére kell lefordítanunk. Isten szereti az embert, ezért teremtette, és mert szereti a bűnös embert is, ezért küldte Fiát a földre. Jézus a megtestesült Szeretet, a legnagyobb Szeretet. Márpedig nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért (vö Jn 15,13). Ettől a szeretettől vezetve az ártatlan Bárány kilép a sorból és elindul a keresztúton, vállalja a legnagyobb áldozatot, a kereszthalált. Ebben a képben ott van az emberiség története és a világ drámája. Akit ez nem érint meg, az nem ismeri az embert, az nem ismeri Jézust, és nem érti meg az isteni üzenetet sem, ti. hogy a szeretet győz a bűn fölött.
A szentáldozás előtt szoktuk mondani: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya". Mikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, a „rabszolgaság házából”, elfogyasztották a húsvéti bárányt, és amikor Jézus indult el, hogy kiszabadítson bennünket a bűn rabszolgaságából, nagycsütörtökön saját testét és vérét tette az asztalra. Szeretetből adta magát értünk a kereszten és szeretetből adja magát a szentáldozásban is. Nem más ez, mint szeretetének fönntartása a világ végezetéig. Hozzánk is azért jön a szentáldozásban, hogy ezt a szeretetet fölszítsa és fönntartsa a szívünkben, s aztán rajtunk keresztül kiárassza a világra.

Ezen a világon a legnagyobb dolog a szeretet, amit az ember életében megvalósíthat, de a leghamarabb a szeretetbe fáradhatunk bele, különösen, amikor annak gyakorlása akadályokba ütközik. Sokszor érthetetlen módon pontosan azok részéről, akiknek életében érvényre szeretnénk juttatni. Éppen ezért folyton erősíteni kell ezt a szeretetet: a Krisztus életéből vett példák által, az imádság, a szentmise, a szentségek, különösen Krisztus Testének vétele által. 
A Bárány, a kereszt, az átváltoztatott kenyér és bor, mind arról beszél, általuk az Isten azt üzeni, hogy van egy másik világ is az anyagi, a látható dolgok mögött. Egyedül ez adja meg a láthatók értelmét, súlyát és célját.

Merjük kimondani Sámuellel: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Merjük megkérdezni Keresztelő János tanítványaival: „Mester hol laksz?” És akkor az Úr válaszolni fog: jöjjetek, nézzétek meg. S ha vele tartunk, akkor megtaláljuk az Istent, az embert és igazi önmagunkat is ebben a békétlen, szeretetre éhes és mindenféle lelki, erkölcsi és anyagi válsággal küszködő világban.
Akkor minden látszat ellenére rádöbbennünk arra, hogy Ő ma is itt van közöttünk, hogy nem költözött ki ebből a néha oly szörnyűnek látszó világból, és szívünk megtalálja azt a békét, amelyet a kis Sámuel megtapasztalt azon az éjszakán, amikor meghallotta az Úr szavát, és az első tanítványok megtapasztaltak ott a Jordánon túl, amikor Jézus nyomába szegődtek.

Nincsenek megjegyzések: