„Csak nem foghatjátok böjtre a násznépet, amíg vele van a vőlegény? Eljön az idő, amikor elviszik a vőlegényt: akkor majd böjtölnek.”
Nagypénteken elvitték a Vőlegényt, de hamarosan visszatért, s a „násznép”: az apostolok és a tanítványok örültek. Azután negyven nap múlva ismét elragadtatott körükből a Vőlegény a mennybe, de csakhamar ismét visszajött, s a Szentlélek által és az oltáriszentségben velünk van mindennap, a világ végezetéig. Pünkösdtől az utolsó napig egyszerre vagyunk böjtre fogott és ünneplő násznép, mert mindkettőt tapasztaljuk: azt is, hogy elvitték a Vőlegényt, s azt is, hogy velünk van.
A mai Szentlecke kozmikus perspektívába állítja Krisztushoz való tartozásunkat: Isten benne, általa és érte teremtett mindent, vagyis az egész világmindenség egyetlen hatalmas, menyegzős ház, amely a Vőlegény kedvéért van felékesítve. A szent liturgiában bele is kóstolunk abba az örök ünnepbe, amelyre hivatalosak vagyunk, ezért a vasárnapokat és az ünnepnapokat a Vőlegénnyel való együttlét öröme járja át.
A hétköznapok azonban inkább az előkészület jegyében telnek. A Vőlegény már itt járt, mindent elrendezett (a kereszten kiontott vérével békességet szerzett mindenkinek), de elment, s azóta visszavárjuk, mert nélküle elhagyatva érezzük magunkat a menyegzős házban.
Ugyanez érvényes a személyes lelki életre is: az Úrral való bensőséges együttlét órái váltakoznak a sötétség és szárazság időszakaival. Tartsunk hát ki a virrasztásban és böjtölésben, de mindenekelőtt az Úr dicséretében. A liturgia énekei, a gregorián szövegek és dallamok e földi böjtölés idejére kapott, ugyanakkor a Vőlegénnyel való örvendezésre szólító, s már az örökkévaló mennyei örömbe átvezető dicséret hangjai.
Kol 1,15-20; Lk 5,33-39Nagypénteken elvitték a Vőlegényt, de hamarosan visszatért, s a „násznép”: az apostolok és a tanítványok örültek. Azután negyven nap múlva ismét elragadtatott körükből a Vőlegény a mennybe, de csakhamar ismét visszajött, s a Szentlélek által és az oltáriszentségben velünk van mindennap, a világ végezetéig. Pünkösdtől az utolsó napig egyszerre vagyunk böjtre fogott és ünneplő násznép, mert mindkettőt tapasztaljuk: azt is, hogy elvitték a Vőlegényt, s azt is, hogy velünk van.
A mai Szentlecke kozmikus perspektívába állítja Krisztushoz való tartozásunkat: Isten benne, általa és érte teremtett mindent, vagyis az egész világmindenség egyetlen hatalmas, menyegzős ház, amely a Vőlegény kedvéért van felékesítve. A szent liturgiában bele is kóstolunk abba az örök ünnepbe, amelyre hivatalosak vagyunk, ezért a vasárnapokat és az ünnepnapokat a Vőlegénnyel való együttlét öröme járja át.
A hétköznapok azonban inkább az előkészület jegyében telnek. A Vőlegény már itt járt, mindent elrendezett (a kereszten kiontott vérével békességet szerzett mindenkinek), de elment, s azóta visszavárjuk, mert nélküle elhagyatva érezzük magunkat a menyegzős házban.
Ugyanez érvényes a személyes lelki életre is: az Úrral való bensőséges együttlét órái váltakoznak a sötétség és szárazság időszakaival. Tartsunk hát ki a virrasztásban és böjtölésben, de mindenekelőtt az Úr dicséretében. A liturgia énekei, a gregorián szövegek és dallamok e földi böjtölés idejére kapott, ugyanakkor a Vőlegénnyel való örvendezésre szólító, s már az örökkévaló mennyei örömbe átvezető dicséret hangjai.
fr. Barsi Balázs ofm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése