Oldalak

kedd, szeptember 10, 2013

„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben...” Imre atya írása

A kaplonyi kolostorban
Remélem, hogy jól telt a vakáció illetve a szabadság... Noha páran még „otthon” vannak, a legtöbbünk már visszaérkezett: köti a munkahely és az iskola. Milyen volt a nyár? Melyik  volt a legkellemesebb élmény? És melyiket kellene azonnal elfelejteni? Jómagam először pár napot Rómában töltöttem, aztán otthon voltam szülőfalumban.

Mindkettő szép volt, de az utóbbit semmivel nem cserélném fel. Szép országa, hazája az embernek sok lehet, de szülőföldje csak egy! Viszont azt mondják azok, akik tapasztaltabbak, hogy az is csak addig van, amíg édesanyánk él... Nekem szerencsém van. Él?
Az nem is kifejezés! Amikor megérkeztünk, elfelejtette, hogy hetvenen túl van, azt is, hogy mozgását egy becsípődött idegszál kínná teszi; csak pörgött-forgott, szolgált, sütött-főzött többfélét is, hogy gyermekeinek és unokáinak minden vágyát és kívánságát teljesítse...

Apropos, étel... Már otthon is láttam nagyüzleteket, ún. „szupermarketteket”. Most, amikor ismét „itthon” vagyok, és magam kell főzzek-süssek, az jut eszembe, hogy ezeknek a szupermarketteknek a polcain a legtöbb áru a készáru, amit csak fel kell melegíteni. Ezek az áruk azoknak a hozzám hasonló – azaz egyedülálló – személyeknek az igényeit akarják kielégíteni, akiknek se tehetségük, se idejük nincs ahhoz, hogy olyan ízletes ételeket készítsenek a kevésből, mint szüleink vagy nagyszüleink. Az olyan nagyvárosokban, mint Hamburg, Berlin, München és Frankfurt majdnem a lakosság fele ilyen – régies szóval -  „magánzó”, legújabb szóval: szingel. Különösen itt, nyugaton olyan világban élünk, amely ezekre a szingelekre, azaz az egyénre összpontosít, nem a családra. És mi magunk is ilyen énközpontúak lettünk: az én előrehaladásom, az én fizetésemelésem, az én boldogságom, az én betegségem, az én életbiztosításom, az én életem...

Ez az énközpontúság betört a vallásos világba is. Legújabban már ezen a téren is (bár nekünk, akik keletről jöttünk, ez a kommunista szlogen nem új) így beszélünk: „A hit, a vallásosság az magánügy. Mindenki a maga képére és hasonlatosságára élje! Én majd egyedül elintézem az Úristennel. Templomba vagy a paphoz csak akkor megyek, ha szükségem van rá...”

Azonban Jézus az evangéliumokban egészen másképp beszél. Ő soha nem az egyén érdekeit emeli ki, hanem a közösségét. Az egyik helyen különösen szembetűnő ez (Máté evangélium 18. fejezet 19-20. versek). Ahol azt gondolnánk, hogy ez már azért csakugyan az egyénre tartozik: az imádság, például, Jézusnak más a véleménye. Érdemes elolvasni ezt a részt:

„Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt 18,19-20)

Jézus azt mondja, hogy az imádság nem magánügy! Úgy is lehet imádkozni, egyedül, sőt azt is kell gyakorolni, de a közös imádságnak különös értéke van! „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." Ezt a mondatot akkor mondta Jézus, amikor feltámadása után megjelent az apostolainak. Azokban a napokban – negyven napig volt még együtt velük! – azt is mondta nekik: „Ne féljetek, nem hagylak árván titeket... Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” És akkor hangzott el ez a mondat is: Ha valamit ketten vagy hárman kértek, megadom nektek...” És ez a mondat is, amelyet már idéztem: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."

A zsidó zsinagógákban egészen mostanig érvényes a szabály: istentiszteletet csak akkor lehet ünnepelni, ha legalább 10 hívő zsidó férfi jelen van. Jézusnál másképp hangzik ez a szabály: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."
Nem a jelenlévők száma számít, nem is az a fontos, hogy férfiak legyenek.  Még csak az sem, hogy előkelőek legyenek, vagy az elithez tartozzanak: azaz különösen jámborak és erkölcsösek legyenek. Hanem az a fontos, hogy Jézus nevében jöjjenek össze.  Fontos az, hogy imájukban Jézus nevét hívják segítségül, fontos az, hogy az Ő történetéről és tanításáról beszéljenek, azokat adják tovább. Fontos az, hogy Jézus testét és vérét fogyasszák a kenyér és a bor színe alatt, az Ő emlékezetére. Akkor Jézus jelen lesz közöttük, ahogyan ígérte: „... ott vagyok közöttük."

Gyakorlatilag ez a titka minden keresztény (katolikus) közösségnek. Nem pedig az, hogy ott mindig történik valami. Nem is az, hogy benne sok kör, klub, társulat, egyesület vagy csoport van. Még csak az sem, hogy ott több gyűl a perselyben egy-egy nagymise alkalmával, mint másutt. Legkevésbé az, hogy az egyházközség neve gyakran szerepel az újságokban. Hanem, hogy „... (Jézus) ott van közöttük." Jézus jelen van benne. Egyedül ez a fontos! Az, hogy egy közösség beengedi magába Jézust, engedi, hogy Ő vezesse, hogy Ő hívja össze a tagokat. Ezért is énekeljük egyik miseénekünkben: „Kegyességgel hívsz ó, Jézus atyai szent kebledre, hozzád jövünk mindahányan...” (SzvU 226,1) Egy modern ének ugyanezt így fejezi ki: „Ha sokan együtt álmodozunk, akkor egy új valóság születik...”

Emlékeztek az emmauszi tanítványokra? Ők voltak azok ketten, akik Jézus keresztrefeszítése után szomorúan elhagyták Jeruzsálemet. Külsőleg nézve két csalódott tanítvány ment Emmausz felé, ahol laktak. És egyszer csak azt érzik, hogy nincsenek egyedül. Valaki velük megy, és megérti, bátorítja, vigasztalja őket. Jézus ment velük. És akkor ők így szóltak hozzá: „Uram, maradj velünk!” És amikor otthon az asztalnál ültek, közösen imádkoztak az idegennel, akkor ismerték fel Őt, az Urat, Jézust a kenyértörésben.

„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." Azaz Jézus akkor is ott van, ha csalódottak vagyunk, ha kellemetlen események, netán tragédiák érnek. Ha otthonról rossz hírt hallunk. Nemcsak Karácsonykor van velünk, amikor alig férünk a templomba. Nem csak akkor, ha a pap szépen prédikál, az orgonista egy nagyon szép darabot ad elő. Nem is csak akkor, ha érdekel a vasárnapi szentbeszéd témája és én abból valamit hazaviszek a következő hétre... Nem! Ezek mind a mi kívánságaink, óhajaink. Ezek bennünk a fogyasztói társadalom szokásai... Nem az a fontos, amit mi teszünk, hanem az a fontos, amit Jézus tesz!

Talán azért is vannak a mi templomaink jobban tele, mint protestáns testvéreinkké. Hétköznapokon is. Mert nálunk nemcsak igét hirdetünk, hanem nálunk a szentáldozás szentsége is nagyon fontos. Mert a legfontosabbat nem mi tesszük, hanem ajándékba kapjuk az Úrtól.

„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." „Íme, hitünk szent titka!”

Ezekkel a gondolatokkal üdvözli minden kedves Olvasóját és Hívét Imre atya

Stuttgart, 2013-08-26.

Forrás: Szent Gellért Egyházközség - Stuttgart

Nincsenek megjegyzések: