Oldalak

hétfő, augusztus 19, 2013

Napi gondolatok: Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek.

Szent Bernát apát és egyháztanító emléknapja

1090-ben született a franciaországi Díjon mellett. Vallásos nevelésben részesült, 1111-ben a ciszterci szerzetesek közé lépett. 1115-ben a clairvaux-i monostor apátjává választották, rendtársait példájával kiválóan vezette az erények gyakorlására. Az Egyházban keletkezett szakadás miatt bejárta Európát a béke és az egység helyreállítására. Sok teológiai és aszketikus művet irt. Meghalt 1153. augusztus 20-án Clairvaux-ban.

Szent Bernát apátnak az Énekek énekéről mondott beszédeiből
Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek.
    
 A szeretet önmagában elegendő, önmagában és önmagáért is kívánatos. Önmagában érdem és jutalom is. A szeretet nem keresi sem okát, sem gyümölcsét önmagán kívül: maga a szeretet gyakorlása a gyümölcs. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek. Nagy dolog a szeretet, de csak ha kútfejéhez visszaörvénylik, s ha eredetébe torkollva és forrásával eggyé válva mindig onnan buzog elő, ahonnét szünet nélkül árad. A lélek összes indulata közül, felfogó és érzelmi képességei közül egyedül a szeretet alkalmas arra, hogy benne a teremtmény, ha nem is egyenértékű vagy akár csak hasonló módon is, valami viszonzást nyújtson Teremtőjének. Mert amikor Isten szeret, nem akar mást, mint hogy viszontszeressük: nem másért szeret, csak azért, hogy szeressék; tudva, hogy maga a szeretet boldoggá teszi azokat, akik őt szeretik.
     
A jegyesi szeretet, sőt az a Jegyes, aki maga a Szeretet, csak viszontszeretetre és hűségre vágyik. Hadd szeressen tehát a menyasszony! Hogyne szeretne a menyasszony, magának a Szeretetnek eljegyzett menyasszonya! Magát a Szeretetet hogyne szeretné!
    
Méltán lemond minden más érzelemről, és egészen a szeretetnek szentel magából mindent, amit csak vizontszeretetében visszaadhat magának a Szeretetnek. Mert ha mindenestül szeretetté válik is, mi ez annak a Szeretetforrásnak örök áradásához képest? Nem egyforma bőséggel árad ugyanis a szerető ember és maga a Szeretet, a lélek és az Ige, a menyasszony és a Vőlegény, a teremtmény és a Teremtő, hanem úgy, mint a szomjazó és a forrás.
     
Mi lesz tehát ezek után? Vajon meghiúsul és teljesen semmivé lesz a menyasszony kívánsága, az epekedő lélek vágyakozása, a szerelmes lángolása, a bizakodó reménysége, mert nem képes lépést tartani a futásban az óriással, vagy nem tud édességben versenyre kelni a lépesmézzel, szelídségben a báránnyal, tisztaságban a liliommal, tündöklésben a napsugárral, és szeretetben azzal, aki maga a Szeretet? Nem! Mert ha kevésbé szeret is a teremtmény, mert ő kevesebb, mégis ha egész lényével szeret, semmi sem hiányzik ott, ahol ott van az egész, így szeretni már annyit jelent, mint házastársként élni. Mert nem szerethetne így, ha Jegyese kevésbé szeretné. A kettőnek kölcsönös egyetértése alapján teljes és tökéletes lesz a házassági kötelék. Ki kételkedik abban, hogy az emberi lelket az Ige előbb szerette, és sokkal jobban szerette?

Forrás: Az Imaórák Liturgiája     

Nincsenek megjegyzések: