[Mária Gabriella nővér cikkje]
Miközben felnőttem voltak feladatok, amelyeket édesanyám kért tőlem és rettegtem tőlük. Mondjuk a krumpli pucolás. Először is, egy nagy ír családból származom, így elképzelheted azt a tömérdek számú krumplit, amelyre rendszeresen szükség volt. Másodsorban, azelőtt nőttem fel, mielőtt a teleshop forradalmasította a konyhai eszközöket, így amikor azt a 15000 krumplit pucoltam elkerülhetetlen volt, hogy olykor az ujjpercem bele ne kerüljön. (sajnálom azt a testvérem, aki azt a morzsát kapta…) Szükségtelen mondanom, hogy nem szerettem ezt a feladatot. Így képzelheted a meglepetést, amikor a szerzetesi hivatásomat ezen feladat alapján erősítették meg. Az Élet Nővérei szerzetesrendet látogattam meg, azt várván, hogy ez egy olyan hétvége lesz az, ahol kizárhatom a hivatást. Papíron, a napirend ezt tette volna. Túl korai kelés, szándékos csend, amikor nem alszok, és ha elhiszed – mértéktelen krumpli pucolásával töltött órák, egy ipari konyhában. És mégis ott voltam, egy rozsdamentes pult fölött (csendben!), egy vágódeszkával, egy szemetes vödörrel és egy hámozó mellett, s a kegyelem sugara és a felülről jövő fény átjárta a kőszívem, s tudtam: ez a hely számomra. Mély béke töltött el, amely belülről fakadt fel egy mosollyá, amelyet nem tudtam letörölni az arcomról, akárhogy is próbáltam. Csak Isten képes ezt tenni. Szeret meglepni bennünket.
Sok oldala van a vallásos életnek, amiről jó volna, ha a diákok is tudnának. Vegyük például a has-fájós nevetéseket. Amikor elkezdtem tisztázni a szerzetesi hivatásom, azt gondoltam, hogy azok a nevető napok már véget értek. Tévedtem. Az emberek még nevetnek, és még milyen sokat, a szerzetesi ruha sem akadály ebben. Vagy a desszert (még mindig szeretem); teljes erőbevetésű kosárlabda (lehetséges), spontán móka, mint az étkező tálcán való csúszkálás a hófödte domboldalról (kipipálva); jó beszélgetések (általánosak). Ezek a fajta dolgok nem igazán meglepetések. Ezek megkönnyebbülések.
Az igazi meglepetések engem arra a következtetésre juttattak, hogy a szerzetesi élet a legtitkoltabb dolog az Egyházban. Ezeknek Jézushoz van köze: milyen közel van, milyen igazi a szeretete, mennyire ismer és bízik benne, miként gondoskodik rólunk. Nincs nap, hogy ne hőkölnék vissza és csodálkoznék a káprázattól emlékezvén arra, hogy milyen az életutam azóta. ,,Hogy kerültem ide? Ismerek sok nőt, aki szentebb, erényesebb, érdemesebb, mint én, aki, még ha akarta is, nem kapta meg ezt a hivatást. Engem persze egyszer sem jelöltek azok sorába, akiket alkalmasoknak tartottak a szerzetesnői életre. És sosem voltam boldogabb, vagy jobban önmagam.
Jézus szeretete igaz. Nem csak egy elmélet, vagy egy messzi-messzi kívánság, amely a halál után valósul meg, hanem egy szeretet, amely itt és most van, és megállít utamban. Személyes dolog, a szívembe adva. Jézus egy Személy egy Szívvel, amely még mindig dobog az Oltáriszentségben, egy akarattal, amely engem választ. Még ebben a pillanatban is nekem, értem adja Önmagát teljes egészében. Jézus ismer engem – a történetemet, reményeimet, vágyaimat, félelmeimet és korlátaimat. Néha váratlanul elkap gyengédségével; néha ragaszkodik ahhoz, hogy meglássak magamban valamit, amit inkább nem látnék. Szeretete nem a szeretet valamilyen földi értelmezésén alapul, hanem az Igazságon. Komolyan vesz engem.
Itt egy másik meglepetés: ismervén a korlátaimat Jézus bízik bennem. Minden megkeresztelt embert felszentelnek – Istennek tesznek félre. A vallásos életnek szentelt emberek plusz kegyelmet kapnak, hogy ezt az életet még teljesebben élhessék – hogy elkezdjék élni most a dicsőítést, amelyet a mennyben mindannyian folytatunk. Egy vallásos ember minden cselekedete lehet dicsőítés – legyen az ima vagy a krumpli pucolás, egy hitvesi egyesülésben vagyok Isten Bárányával és egyesülök az Atyának bemutatott saját áldozatával a Kereszten és az Eucharisztiában. Némely teológus a szerzetesi életet „élő liturgiának” nevezi. Váó. Jézus bízik abban, hogy csatlakozok az Atyának bemutatott áldozatához. És láttam időről időre – az Atya elfogadja ezt az áldozatot. Megadja a kegyelmeket azoknak, akikért imádkozunk; békét azoknak, akik velünk maradnak; gyógyulást és bátorságot azoknak, akiket szolgálunk. Jézus a szerzetesekre azokat bízza, akik fontosak számára: a tehetetleneket, a szegényeket, az összezavarodottakat, a magányosokat és a betegeket. A felszentelés küldetést jelent – ha hív, akkor küldeni is fog. Ha küld, nem küld üres kézzel.
És ez vezet el engem az utolsó meglepetésre: Isten mindig gondoskodik. Naponta leesik az állam a lelki gondoskodásától. Mindig azt adja, amire szükségem van, függetlenül attól, hogy mennyire nehéz a helyzet vagy milyen üresnek érzem magam. „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). Néha velem dicsekszik, néha azokkal, akiket szolgálunk. Elég lenne egy lakást biztosítani és bútorzatot adományba kapni épp időben egy újdonsült anyukának, de az adomány az anyuka kedvenc ételével érkezik. (valamilyen idegen országból), mint valami aláírás. Megbízható.
Itt jön a legjobb rész. Minden, amiről írtam – mind a tied. Akár házas, egyedülálló vagy papság felé törekvő, a vallásos élet a tied. A célja Isten túlzó szeretetének azzal, hogy radikálisan embereket hív Magához, nem csak a saját szentségük érdekében van; az Egyház szentségének érdekében – a te szentségedért. Amit felfedezek Jézus szeretetével és hűségével kapcsolatban, amikor a világ természetes mankói nélkül élek azért van, hogy bátorságot adjon neked: Közel van hozzád, szeret téged, ismer téged, bízik benned és gondoskodni akar rólad. Ne félj! – többet érsz, mint sok fecske. (Mt 10:31)
Sok oldala van a vallásos életnek, amiről jó volna, ha a diákok is tudnának. Vegyük például a has-fájós nevetéseket. Amikor elkezdtem tisztázni a szerzetesi hivatásom, azt gondoltam, hogy azok a nevető napok már véget értek. Tévedtem. Az emberek még nevetnek, és még milyen sokat, a szerzetesi ruha sem akadály ebben. Vagy a desszert (még mindig szeretem); teljes erőbevetésű kosárlabda (lehetséges), spontán móka, mint az étkező tálcán való csúszkálás a hófödte domboldalról (kipipálva); jó beszélgetések (általánosak). Ezek a fajta dolgok nem igazán meglepetések. Ezek megkönnyebbülések.
Az igazi meglepetések engem arra a következtetésre juttattak, hogy a szerzetesi élet a legtitkoltabb dolog az Egyházban. Ezeknek Jézushoz van köze: milyen közel van, milyen igazi a szeretete, mennyire ismer és bízik benne, miként gondoskodik rólunk. Nincs nap, hogy ne hőkölnék vissza és csodálkoznék a káprázattól emlékezvén arra, hogy milyen az életutam azóta. ,,Hogy kerültem ide? Ismerek sok nőt, aki szentebb, erényesebb, érdemesebb, mint én, aki, még ha akarta is, nem kapta meg ezt a hivatást. Engem persze egyszer sem jelöltek azok sorába, akiket alkalmasoknak tartottak a szerzetesnői életre. És sosem voltam boldogabb, vagy jobban önmagam.
Jézus szeretete igaz. Nem csak egy elmélet, vagy egy messzi-messzi kívánság, amely a halál után valósul meg, hanem egy szeretet, amely itt és most van, és megállít utamban. Személyes dolog, a szívembe adva. Jézus egy Személy egy Szívvel, amely még mindig dobog az Oltáriszentségben, egy akarattal, amely engem választ. Még ebben a pillanatban is nekem, értem adja Önmagát teljes egészében. Jézus ismer engem – a történetemet, reményeimet, vágyaimat, félelmeimet és korlátaimat. Néha váratlanul elkap gyengédségével; néha ragaszkodik ahhoz, hogy meglássak magamban valamit, amit inkább nem látnék. Szeretete nem a szeretet valamilyen földi értelmezésén alapul, hanem az Igazságon. Komolyan vesz engem.
Itt egy másik meglepetés: ismervén a korlátaimat Jézus bízik bennem. Minden megkeresztelt embert felszentelnek – Istennek tesznek félre. A vallásos életnek szentelt emberek plusz kegyelmet kapnak, hogy ezt az életet még teljesebben élhessék – hogy elkezdjék élni most a dicsőítést, amelyet a mennyben mindannyian folytatunk. Egy vallásos ember minden cselekedete lehet dicsőítés – legyen az ima vagy a krumpli pucolás, egy hitvesi egyesülésben vagyok Isten Bárányával és egyesülök az Atyának bemutatott saját áldozatával a Kereszten és az Eucharisztiában. Némely teológus a szerzetesi életet „élő liturgiának” nevezi. Váó. Jézus bízik abban, hogy csatlakozok az Atyának bemutatott áldozatához. És láttam időről időre – az Atya elfogadja ezt az áldozatot. Megadja a kegyelmeket azoknak, akikért imádkozunk; békét azoknak, akik velünk maradnak; gyógyulást és bátorságot azoknak, akiket szolgálunk. Jézus a szerzetesekre azokat bízza, akik fontosak számára: a tehetetleneket, a szegényeket, az összezavarodottakat, a magányosokat és a betegeket. A felszentelés küldetést jelent – ha hív, akkor küldeni is fog. Ha küld, nem küld üres kézzel.
És ez vezet el engem az utolsó meglepetésre: Isten mindig gondoskodik. Naponta leesik az állam a lelki gondoskodásától. Mindig azt adja, amire szükségem van, függetlenül attól, hogy mennyire nehéz a helyzet vagy milyen üresnek érzem magam. „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). Néha velem dicsekszik, néha azokkal, akiket szolgálunk. Elég lenne egy lakást biztosítani és bútorzatot adományba kapni épp időben egy újdonsült anyukának, de az adomány az anyuka kedvenc ételével érkezik. (valamilyen idegen országból), mint valami aláírás. Megbízható.
Itt jön a legjobb rész. Minden, amiről írtam – mind a tied. Akár házas, egyedülálló vagy papság felé törekvő, a vallásos élet a tied. A célja Isten túlzó szeretetének azzal, hogy radikálisan embereket hív Magához, nem csak a saját szentségük érdekében van; az Egyház szentségének érdekében – a te szentségedért. Amit felfedezek Jézus szeretetével és hűségével kapcsolatban, amikor a világ természetes mankói nélkül élek azért van, hogy bátorságot adjon neked: Közel van hozzád, szeret téged, ismer téged, bízik benned és gondoskodni akar rólad. Ne félj! – többet érsz, mint sok fecske. (Mt 10:31)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése