Jean-Paul Sartre (1905-1980) Zárt ajtók mögött című műve hitének hű tükre. Ateista meggyőződésénél fogva ugyanis nem hitt az isteni gondviselésben, és azt vallotta: földi létünk nem csak, hogy a véletlen műve, de egymás számára mi magunk vagyunk a pokol is.
 |
| A kép forrás helye |
Inest, Estellet és Garcint bezárják egy hotelszobába, és az a büntetésük, hogy egymáson uralkodjanak. Mivel Ines leszbikus, állandóan azon van, hogy Estellet hódítsa meg. Az viszont, mert ízig-vérig nő, a férfit, Garcint akarja magának. Garcin azonban azt szeretné, ha Ines, aki hivatásos bírónő, őt a háborúban tanúsított gyávaság vádja alól felmentené, ezért neki udvarol... Így bezárul a kör, amelyben mindegyik kínzó és megkínzott egy személyben. Mindegyikük a másik boldogságának az útjában áll.
„Vagyis ez a pokol” – írja Sartre... „Kén és máglya? Az csak vicc! Semmilyen rost nem szükséges: a pokol az a másik ember, akivel találkozunk...”
A keresztény gondolkodás homlokegyenest más: az evangéliumok egyértelmű üzenete: boldogságom embertársamban van elrejtve! Attól függ tehát, hogy hogyan viselkedem vele? A Szentírásban vörös fonalként húzódik végig a találkozás szó. A szent szerzők szerint véletlen találkozások nincsenek. Találkozásainkat mindig Isten szövi. Ő küld mindenkit utunkba!
Napi találkozásaink megannyi kérdés a részéről: „Mit teszel velük? Mit hozol ki belőlük?”
A találkozásokban Isten maga jön felénk: „Hogyan viselkedsz velem? Felismered, mit akarok tőled?”
A találkozásokat Isten azért is küldi, hogy boldogságunk nektárcseppjeit másokból összegyűjtsük.
A találkozásokat végül Isten azért hozza össze, hogy gyógyítsa velük beteg lelkünket, hogy általuk ajtót nyisson új helyzetekre, kihozzon bennünket elszigetelődésünkből, és hogy hitünket erősítse.
Nem hiába írja a nagy vallásfilozófus, Martin Buber (1878-1965): „Az igazi élet: a találkozások”.
Ezt élhettük meg a Stuttgarti Csendes Napok alkalmával is, amelynek keretében Böjte Csaba atya tartott nekünk lelkigyakorlatot.
Örvendtünk neki.
Ittuk a szavait.
Boldogabbak lettünk általuk.
Sokat kaptunk tőle.
És – nem utolsó sorban – találkozhattunk vele.
Belépett az életünkbe...
Nyomot hagyott bennünk...
Emberek belépnek az életedbe, és lelkedben nyomot hagynak. Egyesek megsértenek és sebet nyitnak szíveden, mások meggyógyítanak, és felemelnek, hogy tovább élhesd az életet. Hogy ismét röpülni tudj!
Szíved belső békéje vagy békétlensége, öröme vagy szomorúsága gyakran azon találkozások sorozatának utolsó láncszeme, amelyek Téged eddig alakítottak és formáltak.
Aki vagy, akivé lettél, és ahogyan érzed magad, az nagyrészt azoktól a találkozásoktól függ, amelyekbe belemész...
Amelyeket szervezel...
Amelyeknek részese leszel...
Holnap is, vagy talán még ma, új találkozások előtt állsz, és csak az Isten tudja, milyen következményei lesznek ezeknek a találkozásoknak.
Remélhetőleg boldogabb leszel utánuk, mint előttük voltál!
Imádkozz hát jó találkozásokért!
Holnap is, vagy talán még ma, Te is emberekkel fogsz találkozni, és az ő életükben Te is nyomot hagysz majd magad után. Te is hozzájárulsz majd más lelki egészségéhez vagy betegségéhez, öröméhez vagy szomorúságához...
Öröm vagy bánat forrásává válhatsz...
Szavaid balzsamként gyógyíthatnak, vagy éles pengeként sérthetnek...
Boldogabbak vagy boldogtalanabbak lehetnek általad...
Sokat adhatsz másnak vagy sok mindent elvehetsz tőlük...
Egyszóval nyomot hagysz másokban...
Ne engedd, hogy mások a veled való találkozás után szegényebbek legyenek!
Imádkozz tehát jó találkozásokért!
Stuttgart, 05.03.2013.
Imre atya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése