A Kenyér a szívében éhező embernek kell – Évközi 20-ik vasárnap

Az utóbbi vasárnapok evangéliumi szakasza, mint a mai is, az Élet Kenyerével, az Oltáriszentséggel foglalkozik. A maiban Jézus arról beszél, hogy örök boldogságunk, vagy boldogtalanságunk attól függ, hogy táplálkozunk-e az égből alászállott Élő Kenyérrel, az Ő Testével és Vérével vagy sem.

       Az Úr Jézus több alkalommal is sürgető hívást intéz követőihez, hogy őt magukhoz vegyék, így a mai evangéliumi szakaszban is kijelenti: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek”, (Jn 6,53). Az utolsó vacsorával kapcsolatosan Szent Máté így jegyezte le az eseményeket: „Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: ”Vegyétek és egyétek, ez az én testem” (Mt 26,26).

       Az evangéliumi szakasz arról is beszámol, hogy Jézus szavai hallatán: „Vitatkozni kezdtek a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” (Jn 6, 52). Egyébként már korábban is föltették a kérdést: „Nem Jézus ez, József fia? Atyját, anyját jól ismerjük, hogyan állíthatja, hogy az égből szállt alá” (Jn 6,42). A zsidók csakis földi eredetét veszik figyelembe, és ezért utasítják el Jézust, mint Isten Igéjét, aki testet öltött.

Kételkedni Jézus isteni mivoltában, mint ahogyan azt a zsidók tették, egyet jelent az Isteni Művel szembeni ellenszegüléssel. Szent Ágoston a János evangéliumról szóló magyarázatában így ír: „A zsidók távol voltak az égi kenyértől és képtelenek voltak megérezni az éhséget. Ez a kenyér ugyanis belül, a szívében éhező embernek kell”.

Gandhi szavaival élve: „A világ olyannyira éhezik, hogy Isten csak kenyér formájában jöhet a világba”. S talán így folytathatnánk, hogy az ember annyira vágyik a boldogságra, hogy Isten még azt is megkockáztatta, hogy olyan részegítő és kockázatos formában jöjjön a világunkba, mint a bor. Noha a vele kapcsolatos visszaélések rengeteg szenvedést és szomorúságot hoztak a világra, sokunk számára ennek ellenére a bor még mindig a jó hangulatot, a lelki közösséget, a szabadságot jelenti, sőt az örömet. Így, az eukarisztia, a kenyér és bor megosztása a lelki közösség étkezése. És ha mindez nem lenne elég, a lelki átalakulás összes szimbóluma megtalálható a katolikus szentmisében – állítja C. G. Jung, a nagy pszichológus.

Kt. Épen ezért érdemes föl tennünk a kérdést, hogy valóban éhezünk-e, az Élet Kenyerére, Borára, az Isten Szavára, az élet valódi értelmére? Mer csakis az, aki szívében, lelkében éhezik, s akit az Atya vonz, aki hallgatja az Ő szavát és engedi magát Isten által vezetni, tud valóban hinni Jézusban. Csakis az ilyen ember képes az Úrral való találkozásra és a Belőle való táplálkozásra, amely által rátalál az igaz életre, az igazságra, az igazságosságra és a szeretetre.

Szent Ágoston magyarázatában hozzáteszi: „Az Úr megerősíti, hogy Ő a mennyből alászállott kenyér a Benne való hitre buzdítva minket. Táplálkozni az élő kenyérből azt jelenti, hogy hiszünk Benne. Aki hisz, étkezik, és láthatatlan módon jóllakik, ugyanígy újjászületik legbelül, szívében új emberré válik.”

„Bizony, bizony mondom nektek… aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van…”- állítja az Úr Jézus.

Kt. Feleletül erre a biztatásra, meghívásra, erre az oly nagy és szent pillanatra elő kell készíteni magunkat, ahogy az evangélium egy más helyen fogalmaz: „menyegzős köntösbe” kell öltöznünk. Ezzel kapcsolatosan Szent Pál a lelkiismeret megvizsgálására buzdít a Korintusi hívekhez irt levelében: „Ezért, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza”(1 Kor 11,27-29). Vagyis annak, aki tudatában van valamely súlyos bűnének, mielőtt áldozáshoz járulna, előbb a bűnbocsánat szentségében kell részesülnie.

Ennek a szentségnek a nagysága előtt a hívő ember nem tehet mást, mint azt, hogy élő hittel és alázatosan mondja a pogány százados szavait: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!”

Damaszkuszi Szt. János (+749) írja az áldozással kapcsolatosan: „Égő vágyakozással közeledünk hozzá és a keresztre-feszített Úr testét fogadjuk…” Ezért (Mopszvesztiai Tivadar +428) „amikor szívedbe fogadtad, imádd a Testet, vagyis ismerd fel annak a nagyságát, aki most a szívedben van...". Ugyanis a világmindenség Királya jött hozzád. Ő az, akiről Pál apostol olyan elragadtatott szavakat mond a Kolosszei levél elején: „Ő a kezdet”, „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), „minden benne áll fönn” (Kol 1,17).

Testvéreim, mély hittel és alázattal közeledjünk Urunkhoz; - legyen meg magatartásunkban annak kifejezése, hogy a világ Üdvözítőjét vesszük magunkhoz a szentáldozásban; - gondoljunk arra, hogy viselkedésünkkel megerősíthetünk másokat, vagy megbotránkoztatva eltávolíthatunk másokat az Úrtól.

Márpedig a szentáldozásnak növelnie kell egyesülésünket Krisztussal és Krisztusban az Őt követőkkel. Az áldozásban az Eucharisztia legfőbb gyümölcse a Jézussal való benső egyesülés. Jézus ugyanis ezt mondta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56). Így a Krisztusban való élet alapja az eucharisztikus lakomában rejtőzik: „Engem az élő Atya küldött s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik” (Jn 6,57).

Azt, amit a testi táplálék a mi testi életünkben létrehoz, azt a szentáldozás csodálatos módon megvalósítja a mi lelkiéletünkben. A föltámadt Krisztus testében történő részesedés megőrzi, növeli és megújítja a keresztségben kapott kegyelmi életet. Ezért a keresztény élet növekedését táplálni kell az eucharisztikus lakomával, mert ez vándorutunk kenyere egészen a halálig.

Ugyanakkor a szentáldozás megerősít bennünket a bűn elleni küzdelemben. Krisztus teste, amelyben az áldozás során részesülünk, értünk „adatott” és a vér, amelyet iszunk, „sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára”. Ezért az Eucharisztia úgy egyesít bennünket Krisztussal, hogy erőt ad a bűn elleni küzdelemben és megóv a jövendő bűnöktől

Szent Ambrus, a nagy püspök így nyilatkozik minderről: „Valahányszor e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. (1Kor 11,26). Ha az Úr halálát hirdetjük, a bűnök bocsánatát hirdetjük. Valahányszor a vére a bűnök bocsánatára csordul, akkor azt nekem mindig meg kell kapnom, hogy a bűneimet állandóan megbocsássa. Nekem, aki állandóan vétkezem, állandóan szükségem van az orvosságra.”

Amint a testi táplálék a fizikai erők elvesztésének pótlását szolgálja, az Eucharisztia úgy erősíti meg bennünk a lelket, amely a mindennapi életben hajlamos az elfáradásra.

Az Eucharisztia ugyanazon szeretet által, amelyet bennünk föllobbant, megőriz minket a jövendő halálos bűnöktől is. Mert minél inkább részt veszünk Krisztus életében, minél inkább elmélyülünk az Ő barátságában, annál inkább kiszorul életünkből a félelem, a rossz, a bűn, ami elszakíthat Istentől.

Kt. Valamiképpen ezt támasztja alá a 31 éves iraki pap, Ganni atya vallomása, akit 2009 június 4-én a vasárnapi szentmise után gyilkoltak meg Moszulban három diakónussal együtt a város temploma előtt: „A moszuli keresztények nem teológusok; sőt néhányan analfabéták. Mégis, nemzedékről nemzedékre belénk ivódott egy igazság: vasárnap nélkül, Eucharisztia nélkül nem tudunk élni. Ez most is igaz, amikor Irakban a rossz odáig fajult, hogy templomokat rombolnak és keresztényeket ölnek meg teljesen váratlanul mind a mai napig. A terroristák azt hiszik, hogy testileg, de legalábbis lelkileg megölnek minket azzal, hogy félelembe fojtanak. Ellenben vasárnap a templomok mindig tele vannak. A terroristák megpróbálják kioltani életünket, de az Eucharisztia visszaajándékozza azt nekünk.

Olykor én magam is törékeny vagyok, és tele vagyok félelemmel. Amikor az Eucharisztiával a kezemben kimondom e szavakat: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit”, érzem magamban az Ő erejét. Kezemben tartom az ostyát, de valójában Ő az, aki fenntart engem és mindannyiunkat, és összetart minket végtelen szeretetével. Nyugalmas időkben minden magától értetődő és természetes, és elfelejtjük, hogy milyen nagy ajándékot kaptunk. A különös éppen ez: a terrorizmus erőszakán keresztül fedeztük fel mélységében, hogy az Eucharisztia, a meghalt és feltámadt Krisztus ad nekünk életet. Ezáltal tudunk kitartani és remélni.”

Adja Isten, hogy mi is felfedezhessük azt a létfontosságú igazságot, amire a fentebb idézet iraki atya az üldözések közepette jött rá, tudniillik, hogy vasárnap nélkül, Szentmise nélkül, azaz Eucharisztia nélkül nem tudunk élni!

Kt. Itt ebben a templomban a Segítő Szűzanya közbenjárását kérjék, hogy az Élet Kenyerével való táplálkozásunk csillapítsa szívünk éhségét, boldogság utáni vágyát, és a Szentségi Jézussal való találkozásunk folytán egyre inkább erősödjön a Vele való barátságunk, továbbá, hogy elvezessen a Fiával való teljes szeretetközösségre, mert Jézus a mennyből alászállott élő és éltető kenyér, akiben megújíthatjuk életünket.