Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk - Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”!
Az újabb iskolai év kezdése kapcsán ütötte meg a fülemet egy párbeszéd foszlány. A szorongásokkal, félelmekkel teli fiatal mondotta idősebb, iskolát végzett társának: „Jó neked, mert már nem kell iskolába járnod!”
Nem sokkal később egy rövid írásban olvastam, hogy idősekből álló társaságban valaki ezt mondta: „Tudjátok, én most tanulom a másik ember elfogadásának a művészetét.” Volt, aki a csendben maradást tanulta éppen, másvalaki a türelmes meghallgatást. Olyan is akadt, aki bevallotta: számára az a legnehezebb tananyag, hogy elfogadja, nem csak az ő igazsága létezik. Ismét más valaki arról beszélt: most döbbent rá, miután életműve romokban hever, hogy annak alapja, fundamentuma csupán homok volt, anyagi javak, emberi kapcsolatok, amiket az élet vihara elsodort. S most próbálkozik az újjá építéssel, de ez alkalommal sziklára, magára Krisztusra akarja építeni életét.
Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk. Igaz, nem egy meghatározható épületbe, s a tanév sincsen hónapokra beosztva, és nincs vakáció sem az élet iskolájában. A tananyag viszont semmivel sem könnyebb, sőt mintha egyre nehezülne az évek múlásával, s életállapotunkból fakadó felelősségtudatunk a végső nagy vizsgához közeledve, egyre inkább hatványozódik.
Ezért érdemes jól megtanulni, s valahányszor alkalom nyílik rá, a gyakorlatban alkalmazni is az örök életre felkészítő tananyagot! Mennyei Atyánk sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk. Lehet, hogy a legkeservesebb lecke jelenti majd valamilyen nehéz élethelyzetben a leghathatósabb segítséget.
A két iskola között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg egyikben a tudás lépcsői felfelé vezetnek, s a nagyobb képzettség rangosabb pozíció betöltésére jogosít fel, addig a másikban lefelé kell haladni a lépcsőkön, egészen addig, ahol már igazán ki sem tudjuk egyenesíteni a derekunkat. Szent János apostol szemtanúként számol be erről a helyről: „Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott… fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát” (13,3-5).
A föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, a mindennél hatalmasabb Istenfiú a legnagyobb mélységekbe ereszkedik alá – értünk. Milyen megrendítően nagy igazság ez!
Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra, pontosabban alázatos szolgálatra épül. Ez az ember számára a legnehezebb lecke. Mindannyiunk igénye, hogy észrevegyenek és értékeljenek bennünket; e világi tanulásunknak, minden nemű törekvésünknek is ez az egyik mozgatórugója. Jézus pedig azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35) –ugyanis a mai evangéliumi rész szerint az apostolok azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük.
Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”!
Az Újszövetség szellemében a szolgálat olyan tevékenység, ami nemcsak az Egyház egészét és egyes tagjait, hanem az egész társadalmat, emberiséget érinti. Ezért a szolgálatnak rendkívüli jelentősége van a szegények és gazdagok közötti szakadék áthidalásában.
A szolgálat teológiája, hittani megalapozása, abból indul ki, hogy akik szolgálnak, azok a kicsinyekben, a legszegényebbekben, a társadalom szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztussal találkoznak. Hisz maga Jézus mondotta az utolsó ítélettel kapcsolatosan: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40), vagy a mai evangéliumi szakaszban: „aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, (az) engem fogad be”. Az ilyen szolgálat forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki azért jött, hogy övéinek szolgáljon, és lábukat megmossa.
Szeptember 14-én volt 800 éve annak, hogy Szent Ferenc atyánknak kezein, lábain és oldalán megjelentek a keresztre feszített Krisztus szent sebhelyei és azokat élete végéig titokban hordozta. Ő a Názáreti Jézusban Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Szerinte Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem mint alázatos szolga, aki nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázatos szolgálat útját járja. Ezért egyetlen testvér sem állhat a másik felett, tanítja nagy rendalapítónk, nem érezheti magát jobbnak és különbnek a másiknál.
Ferenc azt akarja, hogy testvéri közössége legyen hatalom- és uralommentes hely, ahol csupa szolgáló és figyelő társ él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó urak. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend hivatalos neve is: ordo fratrum minorum, (rövidítve ofm), azaz a kisebb testvérek rendje, csak a nép megnevezése szerint vagyunk ferencesek, magyar földön barátok.
A krisztusi szolgáló magatartásban az a megdöbbentően új, hogy Jézus tettei és szavai azt hirdetik, hogy maga Isten lett az emberek, különösen a szegények, éhezők és a sírók szolgája. Jézus magatartása, Isten- és emberszolgálat egyszerre (ebben egy „csodálatos csere” történik a tárgy és az alany között, abban az értelemben, hogy Isten emberszolgálata teszi lehetővé és teljessé az ember istenszolgálatát). Ugyanakkor állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a szolgálat Jézus igehirdetésében és az iránta megnyilvánuló hitben nem csupán egy jó cselekedet „értetek és mindenkiért”, hanem Jézus életáldozata és önfeláldozása.
Ebből az isteni megalapozásból és krisztusi magyarázatból kiindulva lesz Krisztus tanítványainak szolgálata egyszersmind ajándék és feladat, s nem véletlen, hogy az első keresztény közösség inkább a kisemberekből verbuválódik/tevődik össze.
Szent Lukács evangélista (22,26-27) szerint Jézus tanítványainak megkülönböztető ismertető jele, hogy nem uralkodnak, hanem szolgálnak – e szerint Jézus tanítása nem csupán a társadalmi rendszerek hibáit akarja javítani, hanem radikális változást követel.
Szent Máté evangélista (25,31-46) szerint a jelen és a jövő, az örök boldogságunk, az élet és a halál attól függ, hogy szolgáljuk-e a szegényeket és éhezőket, s felismerjük-e bennük Krisztust.
Ennek megfelelően a szegénygondozás, ami nem csupán az ige szolgálata, hanem az asztal körüli szolgálat is, központi jelentőségű kell, hogy legyen az egyházközösségek életében. Ilyen értelemben Szent Pál szolgálatnak nevezi a jeruzsálemi Egyház számára végzett gyűjtést.
Jézus tanítványainak a szolgálat nem csupán egyoldalú jócselekedet mások érdekében, hanem inkább az egész élet feláldozása a legvégsőkig, krisztuskövetés a vértanúságig. Ebből a gondolatból kiindulva keletkeztek a virágzó középkorban a szegény- és beteggondozó szerzetesrendek, és az általuk működtetett korházak, szegény otthonok…
Sokféle új próbálkozás és kísérlet folyik ma is Jézus magatartásának – az „értetek és mindenkiért” szolgálatnak – kor- és szakszerű megvalósításának érdekében.
A krisztusi értelemben vett szolgálatban nagyon lényeges: – a szolgálni akarás és szolgálatkészség. Az Úr Jézus követésében tiszta ajándék és semmiképpen sem egyéni teljesítmény. Válasz Isten hívására, mely a szegény emberek bajában és a szenvedő teremtményben szólal meg. A szolgálat bátorságának, s egyben alázatának valódisága és jósága abban mutatkozik meg, hogy akik másokat szolgálnak, szívesen ismerik be, hogy ők maguk is segítségre szorulnak, és mások szolgálataitól függnek, s ennek megfelelően cselekszenek. Ellenkező esetben a mások szolgálatára irányuló jóakarat hamarosan tönkre teszi az embert, és a szeretet parancsa, paradox módon, istentelen törvénnyé válik.
Az Egyházban a szolgálat alanya maga Isten, Jézus Krisztusban és az ő Szent Lelkében, és általuk a hívek egész közössége. Az istenszolgálat a hívők közösségében oszthatatlan. Egyaránt vonatkozik, a liturgiára, a tanúságtételre és a szorosan vett mindennapi fizikai szolgálatra. Ezért nem hiteles és nem felel meg az evangéliumnak, ha valaki, pl. a liturgiában vagy az egyéni imában akar szolgálni Istennek anélkül, hogy hajlandó volna a szegényeknek szolgálni, s e szolgálatot egyénileg is, közösen is végezni. Ha egy keresztény tagadná felelősségét a rászorulókért és az igazságtalan viszonyokért, gyakorlatilag éppoly eretnek volna, mint aki formálisan tagadna egy hitigazságot. Éppen ezért külön hangsúlyoznunk kell, hogy minden kereszténynek sajátos hivatása és képesítése van a szeretet szolgálatra.
Ebben az értelemben állíthatjuk, hogy az egyházak jövője attól függ, hogy visszatalálnak-e a szolgálathoz, amely „az emberiség szolgálata és nem csupán az Egyházon belüli szolgálat”, s egyetlen mércéje a Názáreti Jézus életpéldája.
Ha az ő akaratát teljesítjük, bizonyosan szentté leszünk minden állapotban, melybe ő helyez bennünket. Ebből a célból ismételgessük a Szentírásnak azon részeit, amelyek arra hívnak bennünket, hogy egyesüljünk minél jobban Isten akaratával. „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Istenem, mondd meg, mit kívánsz tőlem, mert én mindazt meg akarom tenni.
Különösen, amikor valami súlyosabb baj ér bennünket, például rokonaink halála, javaink elvesztése és más hasonló megpróbáltatások, legyünk tudatában annak, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.
„Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15), mondta Jézus az utolsó vacsorán. Szent Pál is arra figyelmeztet: „Testvérek, kövessétek a példámat mindnyájan!” (Fil 3,17). Szent Ferenc atyánkról olvashatjuk a LegMaj-ban „Tudta azonban azt is, hogy magát kell például állítania eléjük. Előbb cselekedett tehát, s utána tanított.” Igen, minden megkeresztelt embernek úgy kell élnie, hogy mások követhessék példáját! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése