 |
| A Genezáreti tó partján |
Az evangéliumi történetek sokszor beszélnek arról, hogy az apostolokban nem volt elég hit vagy elég bizalom Jézus iránt. Az ő hitük igazából Jézus föltámadása után erősödött meg, bár még akkor is kételkedtek néhányan benne. (Mt. 28,17) Jézus többször is szemrehányást tett nekik e miatt: „… ne légy hitetlen, hanem hívő” – mondja a kételkedő Tamás apostolnak. Vagy a mai evangéliumi szakaszban szemrehányólag kérdi: „Még mindig nincs bennetek hit?” Jézus megtanít minket, hogy az egyetlen mód a félelem legyőzésére a hit.
Este van: a Mester apostolaival egy bárkában a genezáreti tavon tartózkodik, miután elbocsátották a tömeget, s az eltelt nap fáradalmai után álomba merül. A genezáreti tavon, vagy más nevén Tiberiás taván, illetve a Galileai-tón, amelynek hossza 21 km, legnagyobb szélessége 12 km; mélysége pedig 42 és 48 m között váltakozik, s a víz tükre 208 m-re van a tengerszint alatt.
Hirtelen „nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgy, hogy az már-már megtelt”. Miután a megrémült apostolok hiába küzdöttek a vihar ellen minden erejüket latba vetve, mégis az elmerülés veszélye fenyegette őket – fölébresztik Jézust, aki egyszerű parancsszóval lecsendesíti a vihart.
Hát hogyan is lehetséges, hogy a csónak már majd megtelik vízzel, süllyednek, Jézus meg alszik – merülhet föl a kérdés? Hát őt nem érte az eső? Őt nem öntötte el a víz? Nem. A Holt-tengeri ásatások során előkerült egy kr. utáni első századból való bárka – és kiderült, hogy annak végében egy magasított és tetővel ellátott fülke volt, a csónakmester helye. Ha pedig a Mester itt aludt, akkor sem alulról, sem felülről nem érte a víz.
A vihartól megmenekült apostolokat újabb félelem keríti hatalmába: látták amint Jézus aludt a bárka mélyén, mint bárki más, aztán látják, hogy ember számára lehetetlen dolgot visz véghez. Ezért kérdezik egymástól: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Az apostolok számára az Úr Jézusnak tengert lecsendesítő tettében Isten hatalma nyilvánul meg, és aki ezt felismeri, az átéli a saját porszem-voltát, ami félelemmel töltheti el őt…
Az ószövetségben, amikor Ábrahám, Mózes, vagy a próféták megélték, megérezték Isten jelenlétét, akkor őket is félelem és rettegés fogta el. Izajás próféta könyvében olvashatjuk: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6, 5)
Az újszövetségben viszont az áll, hogy a szeretet kiűzi, megszünteti a félelmet. „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet” (1Jn 4, 18) – mondja szent János apostol. Amikor majd jobban szeretjük Istent, mint saját magunkat, megszűnik minden félelmünk…
A félelem az apostolok gyenge hitét sodorta veszélybe, ennek következtében elfelejtik mindazokat a csodákat, amelyeket az Úr a szemük láttára művelt korábban. A mi életünkbe betörő vihar, megpróbáltatás, nehézség is nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyi félelem, kishitüség és bizalmatlanság lakik a szívünk mélyén.
Régi mondás: az emberi élet olyan, mint a tenger. Néha nyugodt, szinte mozdulatlan. De ha megtébolyul ez a tenger, akkor a pusztulás, a megsemmisülés jár a nyomában. Akik láttak tájfunnal vagy hurrikánnal kapcsolatos filmet, híradást, azok el tudják képzelni, hogy milyen nagy pusztítás jár a megörült tenger nyomában.
Ilyen az emberi élet, a mi életünk is. Sokszor simán megy minden. Amibe csak bele kezd az ember, azt siker koronázza és ez boldogsággal, örömmel tölti el őt. De sajnos az életnek vannak árny oldalai is. Amikor mostoha és könyörtelen napok szakadnak az emberre, amikor feje fölött az élet vihara tómból, amikor céltalannak és értelmetlennek lát mindent, amikor úgy érzi semmi értelme az életnek, mert minden erőfeszítése, minden küzdelme, próbálkozása kudarcba fullad.
Hány és hány ember érzi, hogy viharba, méghozzá embertelen viharba került a saját, vagy a szeretteinek az élete.
A súlyos betegek, akik halálos kórral élik mindennapjaikat. A háborúk áldozatai, a hajléktalanok, a nincstelenek, az árvák, az özvegyek, akiknek senkijük és semmijük sincs, akik kitaszítottan élnek a világban. Az öregek, akik gyermekeiktől elhagyatva, keserves fáradtsággal vergődnek az élet háborgó tengerén. A családok, melyek békéjét felborítja az alkoholizmus, az erőszak, a szeretetlenség, a meg nem értés. A hitvestársak, akiknek boldogságát tönkre teszi a házastársi hűtlenség, a kicsapongó élet.
Ezek mind-mind könyörgő kéréssel kiáltanak a kétségbeesés szomorú óráiban az ég felé: Uram szabadíts meg minket, mert elveszünk. Vagy éppenséggel a megpróbáltatások, csapások, veszélyek terhe alatt hitük meginog és zúgolódnak, mint Jób, félnek, mint a tanítványok és elfelejtik, hogy Krisztus mindig a benne hívőkkel marad, még ha jelenléte rejtett és csöndes is, mint volt a genezáreti tavon a bárkában. Számunkra az a legfontosabb, hogy Jézus ott van a bárkában, különösen akkor, ha válságos vagy kritikus helyzetben vagyunk. Az Ő jelenléte életünkben az alap, ami biztonságot és erőt ad nekünk, mindegy, hogy a víz csendes vagy viharos.
„Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?“ Szent Pál mondja, hogy ő akkor érezte át ezeket a szavakat „a hullámok a bárkába csaptak”, mikor kérte Istent, vegye el testéből a tövist. A kapott válasz fontos tanulság a keresztény ember számára: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2 Kor 12,9). Ha szabad akaratunkból letettük életünket Krisztus kezeibe (vagy meghívtuk Őt a bárkánkba), attól kezdve Jézus elvárja, hogy higgyünk és bízzunk benne, és szeressük Őt. Az út, amelyen vezet bennünket arra való, hogy erősítse hitünket, reményünket és szeretetünket, hogy azok növekedjenek és érettebbé váljanak bennünk. Elvárásai fejében pedig kegyelmével segít bennünket. Ez az egyik üzenete: „Veletek vagyok a bárkában és ez mindig elég.”
Szent Pál apostol – akinek élete, megtérése, Krisztushoz való csatlakozása után, bizony sokszor a háborgó tengeren zajlott, elég, ha csak a hajótörését, vagy a megkövezését említjük –, ő mondotta: aki szilárdan hisz Krisztusban, az nem vész el, hanem „új teremtmény lesz” (2 Kor 5,17). Új teremtmény, akit a szenvedések többé már nem ejtenek kétségbe, mivel hite által már Abba vetett horgonyt, aki érettünk meghalt és harmadnapra feltámadt a sírból.
A viharban félelmet érzünk, mert azt gondoljuk, hogy Isten magunkra hagyott minket, Isten alszik, pedig mi azt szeretnénk, hogy azonnal közbelépjen. Ő pedig közbelép, ott van mellettünk, csak nem cselekszik helyettünk, nem vesz ki minket a viharból, hanem támogat bennünket a megpróbáltatás idején.
Dietrich Bonhoeffer, evangélikus lelkész, teológus, a második világháború alatti német ellenállás támogatója, akit 1945-ben koncentrációs táborban fölakasztottak, mondta: Isten nem a szenvedéstől ment meg minket, hanem a szenvedésben, nem a fájdalomtól véd meg, hanem a fájdalomban, nem a kereszttől ment meg, hanem a kereszt által. Isten nem hozza el a megoldást a gondjainkra, ő saját magát hozza el, és önmagát adva mindent megad nekünk.
Egy fiatal édesanya, aki három kisgyerekkel maradt özvegy, mondta: „bízom abban, hogy Isten megsegít. Engem anyám nagyon erősnek nevelt és arra tanított, hogy hitemet soha föl ne adjam, és mindig bizalommal forduljak a segítő Krisztushoz. Csak pillanatnyilag vagyok gyenge, de hitem lassan megerősít, Isten újból megsegít bennünket.” Áldott az a szülő, aki ilyen erősnek nevelte az ő lányát, fiát, aki ilyen sziklaszilárd hitet adott és ad gyermekének.
Az élet nagy megpróbáltatásain átment hívő ember már tudja, hogy ki a vihar lecsendesítője. Éppen ezért kötelessége figyelmeztetni a viharba jutott embereket arra, hogy nem a gyógyszerek, nem az alkohol, nem a nyakba akasztott kötél vagy az azonnal ölő méreg szabadít meg bennünket a lélek viharától, a végső kétségbeeséstől, hanem Krisztus, a szelek és viharok elnémítója, a természet Ura.
Valaki megszámolta: a Szentírásban 365-ször fordul elő a kifejezés: „Ne féljetek! Bátorság! Bízzatok!” Mintha csak azért lenne ez, hogy az év minden napjára jusson a bátorításból. Hogy ne legyen egy nap sem, amikor Jézus erősítő szava nem jut el hozzánk. Mert csak egyedül benne bízva, az ö segítő szeretetében remélve és az ő édesanyjának, a Segítő Szűznek, az esztelneki Madonnának a kezét fogva leszünk képesek minden akadályon átjutni, minden nehézséget legyőzni.
Éppen ezért egész életünkben előre kell haladnunk a hit útján, de újra és újra, a viharból megmenekült apostolokhoz hasonlóan fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki ez?” Mert Jézus újra és újra válaszol, s egyre mélyebben vezet be minket Isten országába és a Szentháromság elrejtett életébe. Isten válasza – amely nem csupán szó, hanem valóság, amely éppúgy megjelenhet a viharban, mint a csendes szellőben – azt is jelenti, hogy egyre inkább Jézusra támaszkodva kell élnünk az életünket, jobban bízva benne, mint bármi természetes kapaszkodóban. Mert azok elmúlnak, de Isten szeretete örökké megmarad…
Ezért bizalommal forduljunk hozzá e szentmiseáldozatban is, és kérjük, hatalmas és irgalmas Istenünk! Fiad, aki nemsokára megjelenik közöttünk az oltáron, a kenyér és a bor külső színe alatt, és aki emberi testet öltött, hogy legyőzze az emberi gyengeséget. Halálának és feltámadásának titka által szabadíts meg minket félelmeinktől és védj meg bennünket a bűn és a halál hatalmától, ami ellen saját erőből nem tudunk védekezni! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése