Szentírási részek: ApCsel 3,13-15.17-19. // Lk 24,35-48
A mai szentírási részekben kétszer is elhangzik a „tanú” szó. Először Péter ajkán. A béna meggyógyítása után a jeruzsálemi templom kapujánál Péter ezt mondja: „Ti megöltétek az élet fejedelmét, Isten azonban feltámasztotta a halálból, és ennek mi tanúi vagyunk” (ApCsel 3,15). Másodszor pedig a feltámadt Jézus ajkán hangzik el a szó. Húsvét estéjén, amikor megnyitja tanítványai értelmét halálának és feltámadásának titka előtt, ezt mondja nekik: „Ti tanúi vagytok ezeknek” (Lk 24,48).
Az apostolok, akik saját szemükkel látták a feltámadt Krisztust, nem hallgathattak erről a rendkívüli tapasztalatukról. Jézus azért mutatta meg magát nekik, hogy feltámadásának igazsága az ő tanúságtételük által mindenkihez eljusson. Az egyháznak pedig az a feladata, hogy folytassa az időben ezt a küldetést: minden megkeresztelt ember meghívást kapott, hogy szavaival és életével tanúságot tegyen arról, hogy Jézus feltámadt, Jézus él és jelen van köztünk. Mindnyájan meghívást kaptunk, hogy tanúsítsuk: Jézus él!
Feltehetjük a kérdést: ki a tanú?
A jogban a tanú arra a személyre alkalmazzák, aki személyes tapasztalatból tesz kijelentést olyan személyekről, eseményekről, akikkel, illetve amikkel ő maga találkozott. Ezzel szemben a tanúság szó, ami Lukács evangélistánál szintén gyakran szerepel, nem kötődik kifejezetten a joghoz. Zsidó szokás szerint legalább két tanú egybehangzó tanúsága szükséges ahhoz, hogy egy állítást bizonyítottnak fogadjon el a bíróság. Amikor Jézust hamis tanúk segítségével próbálják elítéltetni (vö. Mt 26,59-61, Mk 14,55-59), ezen a ponton reked meg az eljárás, mert a hamis vallomások nem egyeznek.
Tanú tehát az, aki látott, aki emlékezik és elbeszél. Látni, emlékezni és elbeszélni – ez a három határozza meg a tanú önazonosságát és küldetését. Tanú az, aki látott egy valóságot, de nem közömbös szemmel: látta és engedte magát bevonódni az eseménybe. Ezért emlékezik, nem pusztán azért, mert képes pontosan fölidézni a történéseket, hanem azért is, mert azok a történések szóltak hozzá, és ő megértette azoknak az igazi, mély jelentését. Azután a tanú elbeszél, nem hűvösen és távolságtartóan, hanem olyasvalakiként, aki engedte, hogy a történések attól a naptól fogva megváltoztassák az életét. A tanú, jelen esetben olyasvalaki, aki a Föltámadottal való találkozás következtében megváltoztatta az életét.
Ez pedig azért lehetséges, mert a keresztény tanúságtétel tartalma nem valami elmélet, nem is valami ideológia, nem is parancsok és tilalmak bonyolult rendszere, hanem üdvösséget hirdető üzenet, egy konkrét esemény, sőt egy személy: a feltámadt, élő Krisztus, minden ember egyetlen megváltója.
Őróla mindazok tanúságot tudnak tenni, akik őt személyesen megtapasztalták, az imádságban és az egyházban, egy olyan úton járva, amelynek alapja a keresztség, tápláléka az Eucharisztia, pecsétje a bérmálás, és az állandó megtérés útja a bűnbocsánat szentségében ér célba. Ennek az Isten igéje által vezetett útnak köszönhetően minden keresztény tanújává válhat a feltámadt Jézusnak. Tanúságtétele pedig annál hitelesebb, minél inkább megmutatkozik az evangéliumi, örömteli, bátor, szelíd, békeszerető, irgalmas életmódja.
Ha azonban a keresztény engedi, hogy eluralkodjon rajta a kényelemszeretet, a hiúság, az önzés, az irigység, ha süketté és vakká válik sok testvére „feltámadásra” irányuló kérdésére, hogy lesz képes közölni másokkal az élő Jézust, hogy tudja átadni másoknak Jézus felszabadító erejét és végtelen, gyengéd szeretetét, ha ő maga nem veszi komolyan és nem él ezzel?
Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes találkozás és kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás, vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává. Vajon mi rendelkezünk ezzel a meghatározó élménnyel? Ha hitünk időnként gyengének, élettelenek bizonyul, annak oka vajon nem itt keresendő?
Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a személyes, élő hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.
A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.
Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, amelyen csak lassan értjük meg szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.
Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti legyetek tanúi ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúk kell, hogy legyünk.
Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Viszont minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden megkeresztelt emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni, annak szóban, tettben és krisztusi magatartással kell tanúskodnia a Föltámadottról.
Az Esztelneki Madonna, a mi égi édesanyánk támogasson minket közbenjárásával, hogy korlátainkat elfogadva, de a hit kegyelmével tanúi lehessünk a feltámadt Úrnak, és az embereket, akikkel találkozunk, megajándékozhassuk a húsvét örömével és békéjével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése