 |
| Foto: fr. Szilveszter ofm |
Card. Pierbattista Pizzaballa homíliája
a Szent Sír Bazilikában
Kedves Testvérek!
Az Úr adjon békét nektek!
Ez alatt a három, imádságban és liturgiákban gazdag napban minden e körül a kicsiny edikula körül, annak a sírnak a maradványai körül forog, amelyről a mai evangélium szól, és amelyet azóta is itt őrzünk és tisztelünk. A jeruzsálemi liturgia e hely köré épül, akárcsak az egész Egyház liturgiája. Valójában innen merítjük azt a fényt, amely az egész keresztény életet megvilágítja. Mi, a Jeruzsálemi Egyház pedig azok kell, hogy legyünk és azok akarunk lenni, akik elsőként hirdetik ennek a világosságnak az érkezését, és elviszik a világnak. Egyszerű és ünnepélyes módon tettük ezt nem sokkal ezelőtt, amikor a Szent Sírból meggyújtottuk a húsvéti gyertyát. Az üres sírból jövő Fény a húsvéti Bárány világossága, amelyről a Jelenések könyve beszél („templomot nem láttam benne: az Úr, a Mindenható Isten és a Bárány a temploma” – Jel 21,22), amely megvilágítja a Szent Várost és az Egyházat. A Feltámadott fénye az, amivel világossá akarjuk tenni tekintetünket, melyet erre a városra, a Szentföldre, a világra és az Egyházra vetünk. Az a világosság, amely a világban él és növekszik. Szelíd, az Isten művébe vetett derűs bizalommal teli tekintet, mely nem hagy minket a sötétség hatalmában és a halál árnyékában.
Az evangélium, amelyet most hirdettem, valóban szelíd tekintetre hív meg bennünket. A Feltámadott nem kényszerít: győztesen tér vissza a halál elleni harcból, de nem megy, hogy megalázza azokat, akik keresztre feszítették, nem megy, hogy bizonygassa saját igazát. Nem megy azért sem, hogy megfeddje azokat a tanítványokat, akik elárulták, megtagadták és elhagyták. Nem büntet meg senkit, nem kényszerít, nem tér vissza diadalmasan arra a színtérre, ahonnan erőszakkal eltávolították.
A mai evangéliumi szakaszban Jézus nem is látható, ám jeleket hagy, hogy aki vágyik rá, aki keresi őt, végül újra találkozhasson vele. Ahhoz, hogy találkozhassunk a Feltámadottal, meg kell tanulnunk felismerni jelenlétének jeleit, azt a módot, ahogyan történelmünkbe belép.
Az evangélista elsősorban azt mondja, hogy az asszonyok felemelték tekintetüket (Mk 16,4): ez olyan kifejezés, amely azt mondja, hogy valami új történt, valami, ami nem emberi erőfeszítésektől függött; azt mondja, hogy Isten jelenvalóvá tette magát. Az embernek pedig ahhoz, hogy lássa ezt a csodát, fel kell emelnie a tekintetét, meg kell nyitnia magát az előtt a gondolat előtt, hogy történhet valami új. Ahhoz, hogy meglássuk a Feltámadott jeleit, fel kell tehát emelnünk a tekintetünket. Ez az, amire a leginkább szükségünk van ma: felemelni a tekintetünket. A szörnyű napok, amelyeket átélünk, bezártak bennünket, úgy tűnik, semmissé tették várakozásainkat, minden út zárva, a jövő megsemmisült. Úgy tűnik, még kapcsolataink is beszűkültek, megsérültek a bizalmatlanságtól és meg nem értésektől, sőt, árulásoktól. Úgy tűnik, körülöttünk minden a kudarcról vall, ahogyan Jézus halála is kudarcnak tűnt, az újjászületés, a változás és egy új élet azon gyönyörű terve végének, amelyet a tanítványok reméltek. Ma úgy tűnik, a békére, a megbékélésre és a párbeszédre irányuló szándékaink kudarcot vallottak. És úgy tűnik, hogy a békés élet, a távlatokat nyitó találkozások, a megvalósult igazságosság, az igazság elfogadása utáni vágyunk is kudarcot vallott. Hívő közösségünk élete is jövő nélkülinek tűnik. Röviden, úgy tűnik, minden a végről, a halálról beszél. Pontosan úgy, mint az evangéliumban, amikor az asszonyok elmennek a sírhoz, hogy megsirassák veszteségüket.
Ám ha csak felemelnénk a tekintetünket, ha felhagynánk azzal, hogy önmagunkba, fájdalmunkba zárkózva maradjunk, sziklák által sírunkba zárva, talán mi is, mint a mai evangélium asszonyai, láthatnánk valami újat, valamit, ami megvalósul.
Az asszonyok kora reggel, napkeltekor a sírhoz mennek, és azon tűnődnek, ki segíthetne nekik elhengeríteni a követ, mert látták, hogy a kő nagyon nagy (Mk 16,3). Ott pedig azt látták, hogy a sír nyitva van. Az új dolog, amit az asszonyok megláttak, ami megtörtént, az, hogy a kő már el volt hengerítve (Mk 16,4), vagyis hogy a halál birodalma többé már nincs bezárva, senkit sem tart fogva. Még mindig belépünk a halálba, de többé már nem maradunk ott, túllépünk rajta. Jézus az egyetlen olyan fegyverrel törte be a halál birodalmának kapuját, aminek a halál nem tud ellenállni, a szeretet fegyverével. Ha megmaradunk a szeretetben, akkor többé már nem vagyunk a halál foglyai: a halálnak, amely hatalmában tartotta az embert, amely bezárta őt magányos és néma birodalmába, többé már nincs ereje és képessége arra, hogy bárkit fogva tartson. Ha szeretünk, szabadok vagyunk, feltámadtunk.
Úgy tűnik, hogy néha a mi szívünkre és a mi szemünkre is sírkő kerül. Itt vagyunk ez előtt a sír előtt, hogy kérjük, legyen ez a kő elhengerítve, és világítsa meg újra a Bárány világossága szemünket. Itt vagyunk, hogy annak a szeretetnek a bátorságát kérjük, amelynek van ereje legyőzni a félelmet, amely ma fojtogat és megkötözve tart bennünket. A gyűlöletnek abban a tengerében, amely körülvesz minket, kérni akarjuk a bátorságot, hogy felemeljük a tekintetünket és meglássuk, hogy sírunk köve el van hengerítve, meglássuk a beteljesülő jót, az odaadott életek bátorságát, sok férfi és nő kitartó vágyát békés kapcsolatok építésére, azok bele nem törődő fájdalmát, akik nem mondanak le másokról. Látunk papokat, szerzeteseket, akik elkötelezik magukat amellett, hogy megvédik közösségüket, megvédik azt a félelemtől, bekötözik a sebeit, egységet teremtenek.
Jelek ők, akiket megláthatunk és megtalálhatunk, de csak akkor, ha ápoljuk annak a vágyát, hogy keressük őket, ha nem fáradunk bele, hogy kérdéseket tegyünk fel önmagunknak. Szelíd jelek, akik nem kényszerítenek, és akik nem engedik, hogy megtaláljuk, hacsak nem keressük őket. A liturgia, amelyet most ünneplünk, szintén tele van jelekkel: az Ige, a fény, a víz, a kenyér és a bor, a sír. Ezek mind olyan jelek, amelyek a halál fölötti győzelemről vallanak nekünk, de amelyek némák maradnak, ha a szívünk nem szabad, ha nem keressük a Feltámadottat, ha többé nem várunk semmit.
Húsvét ünneplése egyben a keresés bátorságának a megújítása is, a megújítása annak, hogy helyes elvárásokkal éljük az életet, hogy szabadon kérdezzük a minket körülvevő jeleket, hogy bizalommal és szabadon felemeljük tekintetünket anélkül, hogy elvárnánk másoktól, hogy ránk emeljék szemüket. Nekünk elég az Ő tekintete, Jézusé.
Íme, tehát az első válasz arra a kérdésünkre, hogy hol és hogyan találkozhatunk a Feltámadottal: minden alkalommal találkozunk vele, amikor a szeretetet és a megbocsátást választjuk, mert a sírunkat lezáró kövek csak így hengerülnek el.
Márk evangélista beszél még egy fehér ruhába öltözött ifjúról, aki felszólítja az asszonyokat, hogy ne féljenek (Mk 16,5–6). Az asszonyok valóban bemennek a sírba, mivel úgy gondolják, hogy megtalálják Jézus testét, de nem lelik. Belépnek azt gondolva, hogy a halált találjákmeg, de a halál már nincs többé. A helyén egy ifjú van, egy kezdődő élet. Öltözete fehér, ami Isten színe. Ahol a halál uralkodott, oda most megérkezett Isten élete.
Az angyal újra arra buzdítja az asszonyokat, hogy lássanak: „Íme, a hely, ahová tették őt.” (Mk 16,6).
Ám azután azért, hogy újra láthassák a Feltámadottat, az asszonyok küldetést kapnak, hogy menjenek a tanítványokhoz, hogy ők is útnak induljanak és elmenjenek Galileába: ott meglátják őt (Mk 16,7).
A Feltámadottal való találkozás helyszíne Galilea, ahol a tanítványok követni kezdték Jézust: ott találkozunk a Feltámadottal, ahol új kezdetet, új elindulást tapasztalunk. Ahol engedjük, hogy az Úr kihozzon minket sírjainkból, és nem hagyjuk magunkat megbénítani félelmeinktől, amelyek megakadályoznának a járásban. Valahányszor legyőzzük a félelmet, minden alkalommal, amikor az emberiesség és a testvériesség új lépése kezdődik, a feltámadott Úr jelen van életünkben.
Ezt kívánom mindannyiótoknak, mindannyiunknak, akik összegyűltünk itt, ezen a szent helyen, az egész Egyházunknak. Hagyjunk fel azzal, hogy a holtak között keressük az Élőt (vö. Lk 24,5), ne vesztegessük az időnket pusztán emberi remények hajszolására, ne kergessük problémáink könnyű megoldásainak ábrándjait, amelyek gyakran keserű csalódásokat előznek meg. Hagyjunk fel azzal, hogy életünk középpontjába csak a mi fájdalmunkat helyezzük, ehelyett az evangéliumi asszonyokhoz hasonlóan újítsuk meg vágyunkat, hogy fölemeljük tekintetünket, hogy ne csak önmagunkat nézzük. Amíg csak magunkra összpontosítunk, addig nem fogunk mást látni, csak önmagunkat és kész, soha nem fogunk jeleket találni, soha nem fogunk fényt látni. Legyen a mai Húsvét egy meghívás, hogy útra keljünk, menjünk ma a mi Galileánkba, keressük az Ő jelenlétének, az élet, a szeretet és a világosság jelenlétének jeleit. Megtaláljuk azokban, akik még mindig képesek a szeretet és a megbocsátás gesztusaira, amire ma jobban szomjazik a világ, mint valaha. Ezt az ajándékot és ezt a kegyelmet kérem mindannyiunk számára, Jeruzsálemi Egyházunk számára, hogy mindig az az Egyház legyen, amely él, remél, szeret és a Bárány világosságában jár.
Szép Húsvétot!
Jeruzsálem, 2024. március 30.
+ Pierbattista Card. Pizzaballa
jeruzsálemi latin pátriárka
Fordította: Dr. Szatmári Györgyi
Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/olvasnivalo/husvet-vigiliaja-2024
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése