„Szeresd Uradat, Istenedet…Szeresd embertársadat…” - Évközi 30. vasárnap

Szentírási rész: Mt 22. 34-40

Ha valaki azt állítja: Szeretem Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik – állítja szent János evangélista. 

A mai evangéliumi szakasz üzenete a keresztény élet lényegére, a szeretetre, pontosabban az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsára irányítja figyelmünket: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,34-40). 

Jézus szerint itt a felebarát iránti szeretet mércéje saját magunk – (majd később látni fogjuk, a mérce Ő maga lesz, aki életét áldozta értünk a kereszten): tehát szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezért ahhoz, hogy felebarátomat szeretni tudjam, el tudjam fogadni, előbb önmagamat kell elfogadnom és helyesen szeretnem. Mert aki önmagát sem tudja elviselni a benne lévő boldogtalanság. a sok rossz, gonoszság miatt, az még kevésbé tudja elfogadni embertársát, felebarátját, mert magából kiindulva azt gondolja, hogy mások is hozzá hasonló életvitelt folytatnak. Ki, mint él, úgy ítél – tartja nagyon helyesen a népi bölcsesség. Közösségeinkben, családjainkban ezért van annyi rosszindulatú áskálódás, rágalmazás, széthúzás, harag és gyűlölet. Aki viszont képtelen elfogadni és szeretni embertársát, jót tenni vele, annak az Isten iránti szeretetének őszintesége, helyessége is megkérdőjelezhető. 

Amint hallottuk a mai evangéliumi szakaszból, az Isten és embertárs iránti szeretet szorosan, és elválaszthatatlanul összetartozik egymással az Úr Jézus tanítása szerint. 

Isten szeretett engem már létezésem előtt. Szent Ágoston azt mondja: „Teremtettél, mert szerettél”. Isten, nem amiatt szeret engem, ami vagyok, hanem azért vagyok, mert szeret engem. Ha Isten irántam való szeretetének nincs alapja, nincs oka, akkor nem is semmisülhet meg. Éppen ezért Isten szeretetét soha nem veszíthetem el, mert nem a saját teljesítményemnek köszönhetem, mert az Isten szeretete ingyenes ajándék. 

A csodálatos isteni ajándéknak, az irántam való isteni szeretetnek a felismerése segítséget nyújt ahhoz, hogy elfogadjuk önmagunkat úgy, amint vagyunk, és erőt ad ahhoz, hogy lassan-lassan azzá váljunk, akivé lennünk kell, akinek Isten szeretne látni bennünket. 

De ugyanakkor ez a fölfedezett ingyenes isteni szeretet arra ösztönöz minket, hogy tovább adjuk, másokkal is megosszuk, hogy embertársaink felé forduljunk vele. 

Az Isten és emberszeretet parancsai szerepelnek már az ószövetségben is külön-külön. Jézus ezeket idézi, annyi különbséggel, hogy a két törvényt összeolvasztja, Mert valójában már nincs is két parancs, hanem csak egy, mióta az Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta a velünk, emberekkel minden nyomorúságunkban együtt érző és sorsközösséget vállaló szeretetét, és erre a szeretetre bennünket is képessé tett, kiárasztva szívünkbe a Szentlelket. Azóta ebben az egyetlen parancsban foglalható össze az egész törvény és a próféták: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34)

Így a keresztény embernek nincs szüksége arra – mint pl. az izraelitának –, hogy törvények sokaságát (613) tartsa észben, sem arra, hogy kinyomozza melyek a legfontosabbak ezek közül. Elég, ha egy törvényt megtart, a Krisztus által meghirdetett szeretet főparancsát, hogy teljesen megértse és megélje mindazt, amit Jézus tanított. Ezért mondja Szt. Ágoston püspök: „Szeress, és tégy, amit akarsz”! – mert aki szeret, az rosszat nem tesz, még az őt bántalmazónak sem. Aki Istent teljes szívével szereti, az készen áll az Ő akarata teljesítésére, és feltétel nélküli szolgálatára szenteli magát. 

Nos, pontosan Isten akarata miatt és az érte vállalt szolgálat szellemében kell szeretni az embertársat, és nagylelkűen a segítségére sietni a szükségben lévőnek. Az Úr Jézus példája nyíltan megmutatja: úgy teljesíti az Atya akaratát, hogy az emberek szolgálatára bocsátja magát, üdvösségükért feláldozza életét. 

A kereszténynek ugyanezen az úton kell járnia: nem szakíthatja el, tehát az embertárs szeretetét az Istenszeretettől, vagyis az emberszeretetet nem fokozhatja le egyszerű humanitárius, emberbaráti cselekedetre. De Isten szeretetét sem szakíthatja el az embertárs szeretetétől, mert ez csak afféle eszményi, platonikus ábránd lenne. 

Az isten- és emberszeretet szoros kapcsolatban van egymással. Aki megízlelte az Isten megismerésének és szeretetének örömét, indítást érez, indítást kell, hogy érezzen arra, hogy ezt az örömet megossza embertársaival. Az Istentől kapott szeretetet tovább akarja, és tovább kell, hogy adja másoknak. Ezért szögezi le Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, hogy: „Ha valaki azt állítja: Szeretem Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát” (1 Jn 4, 20). 

Igazából azzal mérhetem le Isten iránti szeretetem valódiságát, hatékonyságát, milyenségét, nagyságát, hogy milyen kapcsolatban állok embertársaimmal: minden emberrel. Tehát elsősorban nem azokról van szó, akik szimpatikusak számomra, akik hasonló elveket vallanak, mint én, akikkel egy táborba, egy „gáskába” tartozom, hanem azokról, Krisztus tanítása szerint, akik nincsenek az ínyemre, akik esetleg ártottak nekem, akik a becsületemben kárt tettek, akik másként gondolkodnak, akik nincsenek velem egy véleményen, akik gyengék, akik elesettek és folytathatnánk tovább a felsorolást. 

Az első keresztények életében a kívülállók megcsodálták, hogy hitük milyen szépen megmutatkozik az egymás iránt való magatartásukban és a körülöttük élő emberekkel való kapcsolatukban. És ebben volt az ő nagyságuk, az ő erejük. Ezért volt az, hogy bár kockázatos, életveszélyes volt kereszténynek lenni, az üldözések miatt, mégis egyre többen csatlakoztak hozzájuk, mert látták, hogy hogyan élnek és mennyire szeretik egymást, mennyire jók mindenkihez. 

És mi a helyzet ma? E kérdésre a választ a már sokszor idézett India volt miniszterelnöknője, Indira Gandhi adja meg, aki egy alkalommal európai útjáról hazatérve így nyilatkozott: Európában láttam vasárnapi keresztényeket és hétköznapi pogányokat. 

Megdöbbentő ez a kijelentése, s mégis elég gyakran igaz, sokszor saját bőrünkön, saját környezetünkben tapasztalhatjuk, s ha igazán őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, akkor bizony nemcsak mások életében, hanem a saját életünkben is tetten érhető eme kettősség. Fölfedezhető a hétköznapjaink életvitelében, embertársainkkal és embertársainkról folytatott beszélgetéseinkben, magatartásunkban, munka és szórakozás közben egyaránt. 

Ne feledjük, az Isten iránti tisztelet és szeretet lényege: tegyük meg Isten akaratát életünkre vonatkozóan. Viszont az Isten iránti tiszteletet és engedelmességet elsősorban a felebaráti szeretet megtartásával lehet igazolni.

A felebaráti szeretet legfőbb jellemzője pedig: a tisztelet, az őszinte jóakarat, a segítőkészség, mások becsületének tiszteletben tartása, az együttérzés – baráttal és ellenséggel egyaránt, de nem csak a szavak, hanem a tettek szintjén is. 

Minden nap az esti lelkiismeretvizsgálat alkalmával, de legalább minden szentmise bűnbánati részében érdemes megkérdeznünk magunktól: tudatosan törekszem-e arra, hogy embertársaimban Krisztust lássam és szolgáljam, mert ez a feltétele annak, hogy nyugodt és tiszta lelkiismerettel fordulhassak hozzá az imában és járulhassak az Úr asztalához a szentmiseáldozatban a szentáldozáskor. 

Nem méltó Jézus barátságára, s még kevésbé az örök boldogságra az, aki közömbös mások sorsa iránt, aki mások becsületében megszólásaival, pletyka terjesztésével, hazugságaival, rágalmazásaival kárt tesz vagy lenézést, irigységet, haragot és gyűlöletet táplál szívében embertársaival szemben. 

Amint már mondtuk, az isten- és emberszeretet szoros kapcsolatban van egymással. Aki igazából megízlelte az Isten megismerésének és szeretetének, a vele való személyes kapcsolatnak az örömét, az indítást érez, indítást kell, hogy érezzen arra, hogy ezt az örömet megossza embertársaival. Az, az Istentől kapott szeretetet tovább akarja, és tovább kell, hogy adja másoknak. Az első keresztények és a szentek életében a kívülállók megcsodálták, hogy hitük milyen szépen megmutatkozik az egymás iránt való magatartásukban és a körülöttük élő emberekhez való viszonyulásukban. 

A szentleckében Pál apostol is erről beszél a tesszaloniki hívekhez írt levelében, amikor nagy elismeréssel mondja: „Ti pedig az Úr és a mi követőink lettetek, A tanítást a sok nehézség ellenére is a Szentlélek örömével fogadtátok, és így … minden hívőnek példaképei lettetek. Istenbe vetett hitetek mindenütt ismerté vált” (1 Tessz 1,5-10). 

Vajon, ha az apostol a mi plébániai közösségünkkel, saját családunkkal kapcsolatban fogalmazná meg gondolatait, ugyanezzel az elismeréssel írhatna nekünk, rólunk???