A mai szentírási részek központi gondolata a megbocsátás. Ha Isten ezt kérte az ószövetségi néptől, akkor sokkal inkább elvárja ennek gyakorlását az újszövetségitől, amely hallotta Jézus Krisztus tanítását, s látta, amint kereszten haldokolva a Mennyei Atyától, kivégzői számára kért bocsánatot.
Jézus tökéletesítette a megbocsátás törvényét: kiterjesztette minden emberre és minden sértésre, ő ugyanis vérével minden embert testvérré tett, és elégtételt adott mindenki bűnéért. Ezért válaszolja Péternek, aki azt kérdezi, vajon hétszer is meg kell bocsátania testvérének: „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” (18,21). Ez a keletieknél szokásos kifejezés azt jelenti, hogy számtalanszor, tehát mindig.
Jézus azért használja ezt a kifejezést, hogy rámutasson: a rosszat a sértések fáradhatatlan megbocsátásában megnyilvánuló határtalan jósággal kell legyőzni. Ha jól meggondoljuk, zavarba ejtő, szinte nyugtalanító kötelességről, parancsról van szó.
Mert azt is állíthatjuk, hogy a megbocsátás a hivő ember számára a tizenegyedik parancsolat. Ha komolyan vennénk és betartanánk, a családok, a közösségek, az emberek, az emberiség élete gyökeresen megváltozna, akkor a családokban egyetértés és szeretet, a népek között párbeszéd és békesség uralkodna, megszűnne minden bosszúállás, háborúskodás.
Nagyon jól tudjuk, hogy mi nem jó nekünk! Mi fáj, mi bánt! Számon is tartjuk sebeinket, akár hetedíziglen is, és ha tehetjük, akkor igyekszünk bosszút is állni! Péter – úgy tűnik – ezen már túltette magát. Kész hétszer megbocsátani. Legyünk őszinték: ez nekünk nehezünkre esne, hisz mi egyszer sem akarunk megbocsátani. Jézusnak viszont ez sem elég: hatványozottan kell megbocsátanunk mindazoknak, akik nem tartják magukat a szabályhoz, és kétféle mércével mérnek: másokkal szemben kíméletlenek, magukkal szemben elvárják a legnagyobb tapintatot és kíméletet. Ilyen emberről szól a jézusi példabeszéd. Vajon hányan ismerünk magunkra?
Jézus a szívtelen szolgáról szóló párbeszéddel tette a megbocsátásról szóló tanítását még világosabbá. Ennek mérhetetlen adóságát, tízezer talentumot, ura egyszerűen elengedi. Ugyanez a szolga, hihetetlen kemény szívvel, egy jóval kisebb, százdénáros adósságért börtönbe veti szolgatársát.
Azonnal megértjük a példabeszéd mélyén rejlő igazságot: a végtelenül irgalmas Isten látva a bűnös bűnbánatát, esedezését és jóravaló készségét, még a legnagyobb bűn-tartozást is megbocsátja, eltörli.
A példabeszéd ugyanakkor rámutat egy ember hitvány kicsinyességére: jóllehet neki is végtelen nagy szüksége van az irgalomra, képtelen megbocsátani embertársának egy kis sértés miatt.
Isten irántunk való irgalmas jósága, hasonló lelkületet kell, hogy eredményezzen. Ez kell, hogy az alapja legyen a mi irgalmasságunknak, a mi megbocsátó lelkületünknek is. Isten nem méricskél, nem számítgat, hanem nagylelkűen megbocsát. Így mi se tehetünk másképp, ha valóban komolyan és nem felszínesen vesszük az ő tanítását. Nem lenne jogos, hogy amíg Isten a tartozásunkat elengedi, addig számon tartsuk, hogy mások mi mindennel tartoznak velünk szemben, pedig a bocsánatunkat kérik.
Hogyha mégis azt tapasztaljuk, hogy az irgalmas lelkület nagyobb erőfeszítésbe kerül, tudatosítanunk kell, hogy arra van szükség, hogy mi magunk is megtapasztaljuk Isten irgalmas jóságát pl. egy-egy jól végzett szentgyónásban. A megtapasztalt irgalomból, az Istentől kapott bocsánat kegyelméből bőven meríthetünk erőt ahhoz, hogy mi is megbocsátóak legyünk.
„Ha tisztában vagyunk azzal, hogy bűnösök vagyunk és szükségünk van a megbocsátásra, akkor nagyon könnyű megbocsátani másoknak – mondta Kalkuttai Szent Teréz anya. De amíg nem vagyok tisztában ezzel, addig igen nehéz lesz azt mondanom a hozzám jövőknek: Megbocsátok neked.”
„Mindnyájunknak mindig jobban tisztában kell lennünk azzal, hogy ha igazán szeretünk, és igazán azt akarjuk, hogy a béke és szeretet együtt járjon, akkor nem emelhetünk válaszfalakat, és ezért meg kell lenni a megbocsátásnak.”
Bár a bukott emberben benne rejlik a gőg és a bosszúvágy és a bocsánat olykor igen sokba kerül, mégis elengedhetetlen feltétele annak, hogy valaki elnyerje Isten részéről saját bűneinek bocsánatát.
Nincs harmadik út, se nekem, se másnak: vagy megbocsátunk, és bocsánatot nyerünk, vagy megtagadjuk a bocsánatot, és akkor elítéltetünk, örökre. „Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének”'- vonja le Jézus a világos és egyértelmű végkövetkeztetést. Itt visszatér az első olvasmány figyelmeztetése: „Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést… Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársadat, gondolj az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést” (Sir 28,6-7).
Olyan tanítás ez, amelyről soha nem lehet eleget elmélkedni. Át kell kutatnunk szívünket, nem fészkelte-e be magát valami ellenszenv, rosszindulat akár csak egy embertársunk iránt is. Jézus nem véletlenül vette be a Miatyánkba ezt a kérést: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12).
Pál apostol írja a Szentleckében: „Amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, mindig az Úréi vagyunk” (Róm 14, 8.). Így hát a mi életünk és a felebarátunk élete is Istené – nem egymásnak, hanem elsősorban Istennek vagyunk eladósodott szolgái. Épen ezért ne tartozzunk senkinek sem mivel – csak kölcsönös szeretettel. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése