A szent Máté könyvéből vett mai evangéliumi szakasz (Mt 11, 25–30), szent Lukács evangélista párhuzamos részével együtt (Lk 10,21–22), az egyetlen hely, ahol az Úr Jézus saját tulajdonságairól beszél. Itt Jézus a lelkébe, legbensőbb érzéseibe enged betekintést. De nem pusztán érzésekbe, hanem titkába, önazonosságába: hogy ki is ő valójában? Mit gondolt saját magáról? Egynek tartotta magát a sikeres csodatevők vagy a nagy hatású rabbik közül?
Nem, Jézus nem a tevékenységei és eredményei alapján határozza meg magát. Sőt, még csak nem is azzal, hogy ő a várva várt Messiás.
Személyének lényegét egyetlen kapcsolat határozza meg: az, hogy ő az Atya szelíd és alázatos szívű Fia. Minden más ebből következik.
Igaz, Szent János evangéliumában olvashatunk olyan kijelentéseket, amelyekben önmagáról azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere…; én vagyok az ajtó…; én vagyok a jó pásztor...” (Jn 6,35; 10,9; 10,11) – ezek azonban nem emberi tulajdonságok, hanem képek, amelyek segítségével jobban megismerhetjük Urunkat, Jézus Krisztust.
Egyébként nem találkozunk olyan szentírási résszel, ahol Jézus azt hirdette volna magáról, hogy ő jóságos, hűséges, vagy éppen önmegtartóztató volna. Mindezt nem állította magáról, hanem az életével bizonyította, hogy így van. Az imént felolvasott evangéliumi szakasz szerint azonban volt két jellemvonása, amelyeket külön mégis megnevezett, mégpedig a szelídséget és az alázatot. Azt mondta: „szelíd vagyok, és alázatos szívű”.
Vajon miért épp ezeket a tulajdonságokat emelte ki Jézus a saját életéből?
Szelídség és alázat - manapság nem kelendő tulajdonságok. Kíméletlenséggel, törtetéssel jobban lehet érvényesülni. Igen, a világban lehet, de Isten életrendjében ezek a legfontosabb tulajdonságok, ezért is mondja Jézus, hogy elsősorban ezeket kell megtanulnunk.
Szelídség és alázat. A köztudatban a szelídség és az alázatosság rokon értelmű fogalmak. Valószínűleg azonban sokkal nagyobb a különbség a két szó között, mintsem, hogy felületesen összemoshatnánk azokat. Egy mondatban ezt úgy lehetne érzékeltetni, hogy:
A szelíd ember visszafogja saját erejét, képes az önuralomra, teret enged a másik embernek, meghallgatja és tiszteli életmódjában, szükségleteiben és kéréseiben. A szelíd ember nem akarja sem elnyomni, sem kisebbíteni a másikat, nem akar felülkerekedni és uralkodni mindenen, nem akarja saját elképzeléseit és érdekeit másokra kényszeríteni.
Az alázatos ember pedig engedi, hogy valaki más, maga Isten uralkodjon felette és ő kész a végsőkig szolgálni.
Milyen lassan értjük meg, hogy az igazi erő nem az erőszak, hanem az a képesség, amellyel az ember uralni képes a benne levő rosszat, a haragot, a szenvedélyeket, az indulatokat.
Isten a szelídség és az alázat útját mutatja az embernek. Ez az élet útja. Ha az ember erőszakosan és önzően él, ha kizsigereli a természet erőit, beszennyezi és tönkreteszi a Földet, kihasználja és földönfutóvá teszi embertársait, akkor a Föld lassanként élhetetlenné és pokollá válik.
Jézus szelídsége mögött az Ő istensége állt. Ahogyan hatalma volt gyógyítani, hatalma lett volna lesújtani is vádlóira, kivégzőire. Ő azonban nem élt a hatalmával, mint ahogyan Isten sem él ítélő hatalmával velünk szemben életünk utolsó pillanatáig. Sőt, nemcsak, hogy nem vádol, de barátainak nevez bennünket (Jn 15,15), s ezzel magához emel minket.
„Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű”.
E mondatban a jó hír az, hogy ha mi nem is rendelkezünk szelídséggel és alázatos szívvel, ezt meg lehet tanulni, ebben fejlődni lehet. Hiszen ha őszintén magunkba nézünk, beismerhetjük, hogy a Jézusi mintától még bizony messze járunk. Hányszor van olyan az életünk során, amikor kijövünk a sodrunkból, amikor neheztelünk a másik emberre, megsértődünk esetleg, vagy akár az irigység, vagy az idegesség jelenik meg az életünkben - ezek mind-mind a harag megnyilvánulásai. Nem csak az a harag, ha az öklünket rázzuk és kiabálunk, sok más megnyilvánulása is lehet.
„Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok…”. Ahogyan az Úr Jézus is felszólít, nekünk tanulnunk kell a szelídséget. Ez nem adottság, amivel az ember születik, ezt meg kell tanulni, ezt el kell sajátítani.
Isten adhat nyugodt, béketűrő természetet valakinek, de azt sokkal inkább jámborságnak nevezhetnénk. A szelídség Pál apostol szerint a Lélek gyümölcse (Gal 5,22-23), amit természetesen Istentől kapunk, nem belőlünk fakad. Ahhoz viszont, hogy megnyilvánulhasson az életünkben, naponként át kell adnunk magunkat az Úrnak, és a hit által készségesen engedelmeskednünk kell.
A szelídség a Lélek gyümölcse, ami mintha elveszni látszana erőszakos és önző világunkban. Mivel gyakran a gyengeséggel párosítják, az emberek nem becsülik nagyra ezt az erényt. Isten mégis arra hív, hogy szelídek legyünk.
A szelídség Isten előtti megalázkodás és embertársaink iránti jóság. A szelíd ember elismeri, hogy mindent Isten tart a kezében, akiben bízhatunk akkor is, ha a dolgok, mint az esetek többségében, nem éppen vágyaink szerint alakulnak. A szelídséghez tehát bizalomra van szükség, de semmiképpen sem beképzeltségre, elbizakodottságra, hanem az Úrba vetett bizalomra.
A szelídség első pillantásra talán hasonlít a gyengeségre, a kettő mégsem ugyanaz. A gyengeséghez kedvezőtlen körülmények vezetnek, mint például az erő vagy a bátorság hiánya, ami aligha volt jellemző Jézusra, aki azt mondta: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11:29).
A szelídség abban jut kifejezésre, ahogyan másokhoz viszonyulunk. Ez egy tevékeny tulajdonság, ami szavakban, hozzáállásban és cselekedetekben mutatja meg magát. Talán azt gondoljuk, szelídek vagyunk, persze ez még nem feltétlenül van így. Az igazi szelídség nem bújik véka alá.
A szelídség tudatos választás eredménye, amikor valaki Istenre támaszkodik, és benne bízik, ahelyett hogy saját útjain törtetne. Így a szelídség inkább erő, mint gyengeség, gyakorlásához pedig óriási erőre, erkölcsi és lelki szilárdságra van szükség a legtöbb esetben.
„Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű”.
Az alázat együtt jár a szolgálattal. Egy ember alázatossága nem abban nyilvánul meg, hogy megfékezi indulatait, visszafogja erejét, éppen ellenkezőleg: minden erejét összeszedi és használja, de abból a célból, hogy a másikat odaadóan szolgálhassa. Nem a jóindulatát, barátságát ajánlja fel, hogy a gyengébbet magához emelje, hanem ő hajol le és szolgálatait kínálja, mint ahogy tette a második isteni személy, Jézus Krisztus. Pál apostol írja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt... Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez”(Fil 2,5-7).
Jézus Krisztus alázatossága abban nyilvánult meg, hogy Istenként vállalta, hogy emberré legyen értünk szeretetből. A mindenség Uraként szolgálni jött a földre. S ahogyan megmosta az utolsó vacsorán tanítványai lábát, úgy szolgál ma is a mi életünkben, hogy bűneinktől megszabadítva, Istenhez vezessen bennünket.
Tanulnunk kell az alázatosságot is. Rá kell, döbbenünk arra, hogy csak az Ő végtelen szeretetének és kegyelmének köszönhető az, hogy még élünk. Márpedig ha Isten előtt mindnyájan meg kell, hogy alázkodjunk, egymással szemben sem büszkélkedhetünk. Ahogyan az angyalvilágot megosztotta az egykori főangyal, Lucifer büszkesége, úgy az ő büszke természetének az ellentéte, az alázatosság az, ami összetart egy közösséget. Ez az alázat pedig nemcsak abból áll, hogy az ember nem bántja a másikat, hanem különbnek tartja magánál. Az alázatos ember meghal önmaga számára.
Ne feledjük, a másokra gyakorolt befolyásunk nem annyira attól függ, amit mondunk, mint inkább attól, amik vagyunk. Az emberek harcolhatnak vagy dacolhatnak érveinkkel, szavainkkal, de az önzetlen szeretetet sugárzó élet olyan érv, amelynek nem tudnak ellentmondani.
Tisztán látható, hogyan különül el a szelídség és az alázat egymástól, s mégis hogy összeáll Urunk életében. Krisztusban egyszerre emel fel minket a hatalmas, erős Isten, és hajol le hozzánk az önmagát odaadó, hű szolga. Ha valóban felfognánk, mekkora áldozatot hozott értünk Isten, mi lennénk a világon a legszelídebb és legalázatosabb emberek.
Bizonyára van még mit tanulnunk Mesterünk szelíd és mindhalálig alázatos életéből s önfeláldozó szívétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése