.jpg)
Azt gondolom, hogy keresztény ünnepeinket ismerve mindannyian tudjuk, hogy Karácsony Jézus Krisztus születésének, Húsvét az ő szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának az ünnepe, míg Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását és az Egyház alapítását ünnepeljük.
De mit is jelent a Szentlélek kiáradásának ünnepe valójában, mi az üzenete ma a mi számunkra? E kérdésre a választ leginkább az apostolok életéből érthetjük meg.
Amikor az evangéliumokban Jézus tanítványairól, az apostolokról olvasunk, nyomát sem találjuk annak, hogy egy ideális közösség lett volna, Sőt olykor az az érzése az embernek, mintha egyáltalán nem értenék, hogy miért választotta ki, és egyáltalán mire hívta meg őket az Úr Jézus. Szinte állandóan a politikán jár az eszük. Leginkább az idegen római uralomra gondolnak, és attól szeretnének szabadulni. Még Jézus mennybemenetele előtt is azt kérdezik: „mostanában állítod helyre Izrael országát?”
Lassú észjárásuk miatt Jézus korábban is gyakran korholta őket, miként azért is, mert versengtek, rivalizáltak és az eljövendő új ország „miniszteri székeit” akarták megkaparintani.
Nagypénteken megtörténik a tragédia, és mesterüket úgy végzik ki, mint egy közönséges gonosztevőt. Ők pedig emberileg és főleg Krisztus-követőként, tanítványként elégtelenre vizsgáznak. Júdás elárulja harminc ezüstpénzért, Péter félelmében, hogy Jézus sorsára ne jusson, megtagadja. A többiek pedig mind elhagyták, egyedül János apostolban, a szeretet tanítványban volt annyi bátorság, hogy hűséges tanítványként ott álljon a kereszt alatt.
Mindezek ellenére, húsvét után ötven nappal, ezzel a dicstelen, félénk, az utolsó vacsora termébe bezárkózott társasággal történt valami rendkívüli, ami felrázta és bátor tanúságtevő közösséggé kovácsolta őket. A pünkösdi esemény, az Isten Lelkének kiáradása okozta ezt a változást. Ez tette a félénk tanítványokat bátor hősökké, akik elvitték Jézus nevét, s tanítását az akkor ismert egész világra, és végül életüket áldozták érte.
Az Apostolok Cselekedetéből jól ismert, s az első olvasmányból hallott pünkösdi jelenetet, ahol a különböző nyelveket beszélők megértik egymást, érdemes párhuzamba állítani és összehasonlítani egy másik közismert bibliai jelképes, ószövetségi történettel: a bábel-i torony építésének epizódjával. A bibliai elbeszélés szerint Bábelben kezdődött a nyelvzavar és a népek szétszóródása, az emberi gőg és büszkeség következménye, mert az ember a saját erejével, Isten nélkül akart építeni „várost és égig érő tornyot” (Ter 11,4).
Ott azt látjuk, hogy különböző emberek hirtelen felindulásból összefognak egy cél érdekében. De mivel ez a cél nem valamilyen jó, valódi érték, hanem erkölcsi rossz, ezért egy idő után összevesznek, széthúznak, olyannyira megzavarodnak, hogy képtelenek egymással szót érteni, egymást megérteni.
Mai nyelven azt mondhatnánk, hogy az önzés, az öncélú haszonszerzés vágya kialakíthat ugyan valamilyen emberi kapcsolatrendszert, mint például a csoportos bűnözés vagy a kirekesztő klikkesedés, de valódi közösséget, szolidaritást, tartós emberi kapcsolatokat nem képes létrehozni.
Ezzel szemben pünkösdkor, ennek a megoszlásnak lesz vége, a Szentlélek kiáradása megmutatja, hogy különböző kulturális, földrajzi, nyelvi, vagy akár vallási háttérből érkező emberek mind-mind képesek szót érteni egymással és közösséggé formálódni a legfőbb érték, a föltámadt Krisztus körül.
A Szentlélek befogadásával nincs többé istenellenes gőg, sem egymással szembeni elzárkózás, hanem kitárulás van Isten felé. Az emberek kilépnek magukból, hogy hirdessék Isten igéjét: új nyelv szólal meg, a Szentlélek által a szívekbe árasztott szeretet nyelve (vö. Róm 5,5); ezt a nyelvet mindenki megértheti, s amit megértettek, azt minden kultúrában és minden életállapotban meg lehet valósítani.
A Szentlélek nyelve, az evangélium nyelve a közösség nyelve, amely arra hív, hogy emelkedjünk felül az elzárkózáson és közömbösségen, a megoszlásokon és szembenállásokon.
Mindegyikünknek fel kellene tennie magának a kérdést: engedem-e, hogy a Szentlélek vezessen, hogy az életem és hívő tanúságtételem az egységről és a közösségről szóljon? Az evangéliumot, a megbékélés és a szeretet szavait viszem-e abba a környezetbe, amelyben élek?
Ne feledjük, egy nemes cél érdekében hatékony együttműködés valósulhat meg különböző emberek között, ha azok a Szentlélek segítségével képesek félretenni önös, rövidtávú látszatérdekeiket, és a közjó szolgálatát komolyan venni.
Ennek ellenére olykor úgy tűnik, hogy ma is megismétlődik az, ami Bábelben történt: megoszlások, értetlenségek, versengések, irigységek, önzések. Ezért érdemes föl tenni a kérdést, hogy én mit teszek a saját életemben? Egységet teremtek-e magam körül? Vagy megoszlást támasztok fecsegésemmel, kritikámmal, irigységemmel? Mit teszek? Gondolkodjunk el ezen!
Krisztust követni, az evangéliumot hirdetni azt jelenti, hogy elsőként mi valósítjuk meg a kiengesztelődést, a megbocsátást, a békét, az egységet és szeretetet, amelyeket a Szentlélek ajándékoz nekünk. Emlékezzünk Jézus szavára: „Arról fogják megismerni, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel lesztek egymás iránt” (Jn 13,34– 35).
Az első tanítványok megértették, amire szent Pál apostol figyelmeztet: „Testvéreim kérlek, benneteket lélek szerint éljetek. „A lélek gyümölcsi nyilvánvalóak: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság.
Vajon, mi magunk, akik a Lélek kiáradását és az Egyház alapítását ünnepeljük, érzünk-e vágyat, e gyümölcsök iránt, s teszünk-e valamit annak érdekében, hogy ezek a lelki adományok bennünket is jellemezzenek, bő termést hozzanak?
A pünkösdi esemény másik hatása, hogy a korábban gyámoltalannak tűnő, ha nem is gyáva, de félénk, tehetetlen apostolok, akik bezárkóztak az utolsó vacsora termébe, most a Szentlélek tevékenységének hatására bátran és nyíltan kiállnak a tömeg elé és lelkiismeretüket követve, a kapott küldetést teljesítve hatékonyan tesznek tanúságot a föltámadt Krisztusról, az üldöztetést és a vértanúságot is vállalva.
Napjainkban ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a média többsége által sugallt közgondolkodással, divattal, a fogyasztás diktatúrájával, vagy az éppen hatalmon levők nem helyes, nem becsületes, a krisztusi értékrenddel ellentétes elvárásaival szemben, a Szentlélekkel eltelt keresztények a lelkiismeret szavára hallgatva nem szégyellnek határozott tanúságot tenni a valódi emberi és keresztényi értékrendről. A helyes lelkiismeret ébren tartása végett, ma is szükség van olyan céltudatos és elkötelezett emberekre, akik nem szégyellnek valódi értékeket képviselni és védeni. Sőt, ez mindannyiunk kötelessége.
Az Istenről nem ritkán megfeledkező mai ember számára vigasztaló a tanítványok példája: ők sem születtek hősnek, később, a Szentlélek befogadása által váltak azzá. Így hát Pünkösd szent ünnepe idén is arról szól, hogy Isten Szentlelke elvezethet embereket az újjászületésre, amelynek révén az ember úrrá lehet reménytelen helyzeteken. Ezért olyan fontos a keresztény fiatalok életében a bérmálás szentsége, a Szentlélekben való megerősítés, a régi külsőben a megújult belső, lelki tartalom.
Azonban ennek a lelkimegújulásnak, ahhoz, hogy gyümölcsöző lehessen, mindig az imádságból kell kiindulnia. Kérni kell, mint az apostolok az utolsó vacsora termében, a Szentlélek tüzét. Csak az Istennel való intenzív, mélyenszántó, erős, hívő kapcsolat teszi lehetővé, hogy kilépjünk zárkózottságunkból és bátran hirdessük az evangéliumot. Imádság nélkül a tevékenységünk üressé válik; igehirdetésünknek nincs lelke, ha a Szentlélek nem élteti.
Pünkösd üzenete ezért örökké aktuális. Ezért van szükségünk mindnyájunknak igazi pünkösdi megújulásra, a Szentlélek kegyelmi adományainak kiáradására, szellemi, lelki erőre és tartásra egyéni és közösségi életünkben egyaránt.
Épen ezért, újítsuk meg minden nap a Szentlélek tevékenységébe vetett bizalmunkat, azt a bizalmat, hogy bennünk tevékenykedik, bennünk lakik, táplálja bennünk az apostoli buzgóságot, békét és örömet ajándékoz nekünk. Engedjük, hogy vezessen! Legyünk imádkozó férfiak és nők, akik bátran tanúskodnak az evangélium mellett!
Bárcsak az Esztelneki Madonna közbenjárására, a Szentlélek erejével mi is úrrá tudnánk lenni félelmeinken, emberi gyengeségeinken. Bárcsak eltöltene minket is az Úr Szentlelke, és Pünkösd kapcsán megújulna életünk, mint az apostoloké, mert csak így lehetünk az Istennel való egység és közösség eszközei a mai világban. Ámen.
De mit is jelent a Szentlélek kiáradásának ünnepe valójában, mi az üzenete ma a mi számunkra? E kérdésre a választ leginkább az apostolok életéből érthetjük meg.
Amikor az evangéliumokban Jézus tanítványairól, az apostolokról olvasunk, nyomát sem találjuk annak, hogy egy ideális közösség lett volna, Sőt olykor az az érzése az embernek, mintha egyáltalán nem értenék, hogy miért választotta ki, és egyáltalán mire hívta meg őket az Úr Jézus. Szinte állandóan a politikán jár az eszük. Leginkább az idegen római uralomra gondolnak, és attól szeretnének szabadulni. Még Jézus mennybemenetele előtt is azt kérdezik: „mostanában állítod helyre Izrael országát?”
Lassú észjárásuk miatt Jézus korábban is gyakran korholta őket, miként azért is, mert versengtek, rivalizáltak és az eljövendő új ország „miniszteri székeit” akarták megkaparintani.
Nagypénteken megtörténik a tragédia, és mesterüket úgy végzik ki, mint egy közönséges gonosztevőt. Ők pedig emberileg és főleg Krisztus-követőként, tanítványként elégtelenre vizsgáznak. Júdás elárulja harminc ezüstpénzért, Péter félelmében, hogy Jézus sorsára ne jusson, megtagadja. A többiek pedig mind elhagyták, egyedül János apostolban, a szeretet tanítványban volt annyi bátorság, hogy hűséges tanítványként ott álljon a kereszt alatt.
Mindezek ellenére, húsvét után ötven nappal, ezzel a dicstelen, félénk, az utolsó vacsora termébe bezárkózott társasággal történt valami rendkívüli, ami felrázta és bátor tanúságtevő közösséggé kovácsolta őket. A pünkösdi esemény, az Isten Lelkének kiáradása okozta ezt a változást. Ez tette a félénk tanítványokat bátor hősökké, akik elvitték Jézus nevét, s tanítását az akkor ismert egész világra, és végül életüket áldozták érte.
Az Apostolok Cselekedetéből jól ismert, s az első olvasmányból hallott pünkösdi jelenetet, ahol a különböző nyelveket beszélők megértik egymást, érdemes párhuzamba állítani és összehasonlítani egy másik közismert bibliai jelképes, ószövetségi történettel: a bábel-i torony építésének epizódjával. A bibliai elbeszélés szerint Bábelben kezdődött a nyelvzavar és a népek szétszóródása, az emberi gőg és büszkeség következménye, mert az ember a saját erejével, Isten nélkül akart építeni „várost és égig érő tornyot” (Ter 11,4).
Ott azt látjuk, hogy különböző emberek hirtelen felindulásból összefognak egy cél érdekében. De mivel ez a cél nem valamilyen jó, valódi érték, hanem erkölcsi rossz, ezért egy idő után összevesznek, széthúznak, olyannyira megzavarodnak, hogy képtelenek egymással szót érteni, egymást megérteni.
Mai nyelven azt mondhatnánk, hogy az önzés, az öncélú haszonszerzés vágya kialakíthat ugyan valamilyen emberi kapcsolatrendszert, mint például a csoportos bűnözés vagy a kirekesztő klikkesedés, de valódi közösséget, szolidaritást, tartós emberi kapcsolatokat nem képes létrehozni.
Ezzel szemben pünkösdkor, ennek a megoszlásnak lesz vége, a Szentlélek kiáradása megmutatja, hogy különböző kulturális, földrajzi, nyelvi, vagy akár vallási háttérből érkező emberek mind-mind képesek szót érteni egymással és közösséggé formálódni a legfőbb érték, a föltámadt Krisztus körül.
A Szentlélek befogadásával nincs többé istenellenes gőg, sem egymással szembeni elzárkózás, hanem kitárulás van Isten felé. Az emberek kilépnek magukból, hogy hirdessék Isten igéjét: új nyelv szólal meg, a Szentlélek által a szívekbe árasztott szeretet nyelve (vö. Róm 5,5); ezt a nyelvet mindenki megértheti, s amit megértettek, azt minden kultúrában és minden életállapotban meg lehet valósítani.
A Szentlélek nyelve, az evangélium nyelve a közösség nyelve, amely arra hív, hogy emelkedjünk felül az elzárkózáson és közömbösségen, a megoszlásokon és szembenállásokon.
Mindegyikünknek fel kellene tennie magának a kérdést: engedem-e, hogy a Szentlélek vezessen, hogy az életem és hívő tanúságtételem az egységről és a közösségről szóljon? Az evangéliumot, a megbékélés és a szeretet szavait viszem-e abba a környezetbe, amelyben élek?
Ne feledjük, egy nemes cél érdekében hatékony együttműködés valósulhat meg különböző emberek között, ha azok a Szentlélek segítségével képesek félretenni önös, rövidtávú látszatérdekeiket, és a közjó szolgálatát komolyan venni.
Ennek ellenére olykor úgy tűnik, hogy ma is megismétlődik az, ami Bábelben történt: megoszlások, értetlenségek, versengések, irigységek, önzések. Ezért érdemes föl tenni a kérdést, hogy én mit teszek a saját életemben? Egységet teremtek-e magam körül? Vagy megoszlást támasztok fecsegésemmel, kritikámmal, irigységemmel? Mit teszek? Gondolkodjunk el ezen!
Krisztust követni, az evangéliumot hirdetni azt jelenti, hogy elsőként mi valósítjuk meg a kiengesztelődést, a megbocsátást, a békét, az egységet és szeretetet, amelyeket a Szentlélek ajándékoz nekünk. Emlékezzünk Jézus szavára: „Arról fogják megismerni, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel lesztek egymás iránt” (Jn 13,34– 35).
Az első tanítványok megértették, amire szent Pál apostol figyelmeztet: „Testvéreim kérlek, benneteket lélek szerint éljetek. „A lélek gyümölcsi nyilvánvalóak: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság.
Vajon, mi magunk, akik a Lélek kiáradását és az Egyház alapítását ünnepeljük, érzünk-e vágyat, e gyümölcsök iránt, s teszünk-e valamit annak érdekében, hogy ezek a lelki adományok bennünket is jellemezzenek, bő termést hozzanak?
A pünkösdi esemény másik hatása, hogy a korábban gyámoltalannak tűnő, ha nem is gyáva, de félénk, tehetetlen apostolok, akik bezárkóztak az utolsó vacsora termébe, most a Szentlélek tevékenységének hatására bátran és nyíltan kiállnak a tömeg elé és lelkiismeretüket követve, a kapott küldetést teljesítve hatékonyan tesznek tanúságot a föltámadt Krisztusról, az üldöztetést és a vértanúságot is vállalva.
Napjainkban ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a média többsége által sugallt közgondolkodással, divattal, a fogyasztás diktatúrájával, vagy az éppen hatalmon levők nem helyes, nem becsületes, a krisztusi értékrenddel ellentétes elvárásaival szemben, a Szentlélekkel eltelt keresztények a lelkiismeret szavára hallgatva nem szégyellnek határozott tanúságot tenni a valódi emberi és keresztényi értékrendről. A helyes lelkiismeret ébren tartása végett, ma is szükség van olyan céltudatos és elkötelezett emberekre, akik nem szégyellnek valódi értékeket képviselni és védeni. Sőt, ez mindannyiunk kötelessége.
Az Istenről nem ritkán megfeledkező mai ember számára vigasztaló a tanítványok példája: ők sem születtek hősnek, később, a Szentlélek befogadása által váltak azzá. Így hát Pünkösd szent ünnepe idén is arról szól, hogy Isten Szentlelke elvezethet embereket az újjászületésre, amelynek révén az ember úrrá lehet reménytelen helyzeteken. Ezért olyan fontos a keresztény fiatalok életében a bérmálás szentsége, a Szentlélekben való megerősítés, a régi külsőben a megújult belső, lelki tartalom.
Azonban ennek a lelkimegújulásnak, ahhoz, hogy gyümölcsöző lehessen, mindig az imádságból kell kiindulnia. Kérni kell, mint az apostolok az utolsó vacsora termében, a Szentlélek tüzét. Csak az Istennel való intenzív, mélyenszántó, erős, hívő kapcsolat teszi lehetővé, hogy kilépjünk zárkózottságunkból és bátran hirdessük az evangéliumot. Imádság nélkül a tevékenységünk üressé válik; igehirdetésünknek nincs lelke, ha a Szentlélek nem élteti.
Pünkösd üzenete ezért örökké aktuális. Ezért van szükségünk mindnyájunknak igazi pünkösdi megújulásra, a Szentlélek kegyelmi adományainak kiáradására, szellemi, lelki erőre és tartásra egyéni és közösségi életünkben egyaránt.
Épen ezért, újítsuk meg minden nap a Szentlélek tevékenységébe vetett bizalmunkat, azt a bizalmat, hogy bennünk tevékenykedik, bennünk lakik, táplálja bennünk az apostoli buzgóságot, békét és örömet ajándékoz nekünk. Engedjük, hogy vezessen! Legyünk imádkozó férfiak és nők, akik bátran tanúskodnak az evangélium mellett!
Bárcsak az Esztelneki Madonna közbenjárására, a Szentlélek erejével mi is úrrá tudnánk lenni félelmeinken, emberi gyengeségeinken. Bárcsak eltöltene minket is az Úr Szentlelke, és Pünkösd kapcsán megújulna életünk, mint az apostoloké, mert csak így lehetünk az Istennel való egység és közösség eszközei a mai világban. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése