Római Riportok - 2023. május 28.

Pünkösd üzenete örökké aktuális

Szentírási részek: ApCsel 2,1-11 // Jn 20.19-23

Azt gondolom, hogy keresztény ünnepeinket ismerve mindannyian tudjuk, hogy Karácsony Jézus Krisztus születésének, Húsvét az ő szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának az ünnepe, míg Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását és az Egyház alapítását ünnepeljük.
De mit is jelent a Szentlélek kiáradásának ünnepe valójában, mi az üzenete ma a mi számunkra? E kérdésre a választ leginkább az apostolok életéből érthetjük meg.
Amikor az evangéliumokban Jézus tanítványairól, az apostolokról olvasunk, nyomát sem találjuk annak, hogy egy ideális közösség lett volna, Sőt olykor az az érzése az embernek, mintha egyáltalán nem értenék, hogy miért választotta ki, és egyáltalán mire hívta meg őket az Úr Jézus. Szinte állandóan a politikán jár az eszük. Leginkább az idegen római uralomra gondolnak, és attól szeretnének szabadulni. Még Jézus mennybemenetele előtt is azt kérdezik: „mostanában állítod helyre Izrael országát?”
Lassú észjárásuk miatt Jézus korábban is gyakran korholta őket, miként azért is, mert versengtek, rivalizáltak és az eljövendő új ország „miniszteri székeit” akarták megkaparintani.
Nagypénteken megtörténik a tragédia, és mesterüket úgy végzik ki, mint egy közönséges gonosztevőt. Ők pedig emberileg és főleg Krisztus-követőként, tanítványként elégtelenre vizsgáznak. Júdás elárulja harminc ezüstpénzért, Péter félelmében, hogy Jézus sorsára ne jusson, megtagadja. A többiek pedig mind elhagyták, egyedül János apostolban, a szeretet tanítványban volt annyi bátorság, hogy hűséges tanítványként ott álljon a kereszt alatt.
Mindezek ellenére, húsvét után ötven nappal, ezzel a dicstelen, félénk, az utolsó vacsora termébe bezárkózott társasággal történt valami rendkívüli, ami felrázta és bátor tanúságtevő közösséggé kovácsolta őket. A pünkösdi esemény, az Isten Lelkének kiáradása okozta ezt a változást. Ez tette a félénk tanítványokat bátor hősökké, akik elvitték Jézus nevét, s tanítását az akkor ismert egész világra, és végül életüket áldozták érte.
Az Apostolok Cselekedetéből jól ismert, s az első olvasmányból hallott pünkösdi jelenetet, ahol a különböző nyelveket beszélők megértik egymást, érdemes párhuzamba állítani és összehasonlítani egy másik közismert bibliai jelképes, ószövetségi történettel: a bábel-i torony építésének epizódjával. A bibliai elbeszélés szerint Bábelben kezdődött a nyelvzavar és a népek szétszóródása, az emberi gőg és büszkeség következménye, mert az ember a saját erejével, Isten nélkül akart építeni „várost és égig érő tornyot” (Ter 11,4).
Ott azt látjuk, hogy különböző emberek hirtelen felindulásból összefognak egy cél érdekében. De mivel ez a cél nem valamilyen jó, valódi érték, hanem erkölcsi rossz, ezért egy idő után összevesznek, széthúznak, olyannyira megzavarodnak, hogy képtelenek egymással szót érteni, egymást megérteni.
Mai nyelven azt mondhatnánk, hogy az önzés, az öncélú haszonszerzés vágya kialakíthat ugyan valamilyen emberi kapcsolatrendszert, mint például a csoportos bűnözés vagy a kirekesztő klikkesedés, de valódi közösséget, szolidaritást, tartós emberi kapcsolatokat nem képes létrehozni.
Ezzel szemben pünkösdkor, ennek a megoszlásnak lesz vége, a Szentlélek kiáradása megmutatja, hogy különböző kulturális, földrajzi, nyelvi, vagy akár vallási háttérből érkező emberek mind-mind képesek szót érteni egymással és közösséggé formálódni a legfőbb érték, a föltámadt Krisztus körül.
A Szentlélek befogadásával nincs többé istenellenes gőg, sem egymással szembeni elzárkózás, hanem kitárulás van Isten felé. Az emberek kilépnek magukból, hogy hirdessék Isten igéjét: új nyelv szólal meg, a Szentlélek által a szívekbe árasztott szeretet nyelve (vö. Róm 5,5); ezt a nyelvet mindenki megértheti, s amit megértettek, azt minden kultúrában és minden életállapotban meg lehet valósítani.
A Szentlélek nyelve, az evangélium nyelve a közösség nyelve, amely arra hív, hogy emelkedjünk felül az elzárkózáson és közömbösségen, a megoszlásokon és szembenállásokon.
Mindegyikünknek fel kellene tennie magának a kérdést: engedem-e, hogy a Szentlélek vezessen, hogy az életem és hívő tanúságtételem az egységről és a közösségről szóljon? Az evangéliumot, a megbékélés és a szeretet szavait viszem-e abba a környezetbe, amelyben élek?
Ne feledjük, egy nemes cél érdekében hatékony együttműködés valósulhat meg különböző emberek között, ha azok a Szentlélek segítségével képesek félretenni önös, rövidtávú látszatérdekeiket, és a közjó szolgálatát komolyan venni.
Ennek ellenére olykor úgy tűnik, hogy ma is megismétlődik az, ami Bábelben történt: megoszlások, értetlenségek, versengések, irigységek, önzések. Ezért érdemes föl tenni a kérdést, hogy én mit teszek a saját életemben? Egységet teremtek-e magam körül? Vagy megoszlást támasztok fecsegésemmel, kritikámmal, irigységemmel? Mit teszek? Gondolkodjunk el ezen!
Krisztust követni, az evangéliumot hirdetni azt jelenti, hogy elsőként mi valósítjuk meg a kiengesztelődést, a megbocsátást, a békét, az egységet és szeretetet, amelyeket a Szentlélek ajándékoz nekünk. Emlékezzünk Jézus szavára: „Arról fogják megismerni, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel lesztek egymás iránt” (Jn 13,34– 35).
Az első tanítványok megértették, amire szent Pál apostol figyelmeztet: „Testvéreim kérlek, benneteket lélek szerint éljetek. „A lélek gyümölcsi nyilvánvalóak: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság.
Vajon, mi magunk, akik a Lélek kiáradását és az Egyház alapítását ünnepeljük, érzünk-e vágyat, e gyümölcsök iránt, s teszünk-e valamit annak érdekében, hogy ezek a lelki adományok bennünket is jellemezzenek, bő termést hozzanak?
A pünkösdi esemény másik hatása, hogy a korábban gyámoltalannak tűnő, ha nem is gyáva, de félénk, tehetetlen apostolok, akik bezárkóztak az utolsó vacsora termébe, most a Szentlélek tevékenységének hatására bátran és nyíltan kiállnak a tömeg elé és lelkiismeretüket követve, a kapott küldetést teljesítve hatékonyan tesznek tanúságot a föltámadt Krisztusról, az üldöztetést és a vértanúságot is vállalva.
Napjainkban ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a média többsége által sugallt közgondolkodással, divattal, a fogyasztás diktatúrájával, vagy az éppen hatalmon levők nem helyes, nem becsületes, a krisztusi értékrenddel ellentétes elvárásaival szemben, a Szentlélekkel eltelt keresztények a lelkiismeret szavára hallgatva nem szégyellnek határozott tanúságot tenni a valódi emberi és keresztényi értékrendről. A helyes lelkiismeret ébren tartása végett, ma is szükség van olyan céltudatos és elkötelezett emberekre, akik nem szégyellnek valódi értékeket képviselni és védeni. Sőt, ez mindannyiunk kötelessége.
Az Istenről nem ritkán megfeledkező mai ember számára vigasztaló a tanítványok példája: ők sem születtek hősnek, később, a Szentlélek befogadása által váltak azzá. Így hát Pünkösd szent ünnepe idén is arról szól, hogy Isten Szentlelke elvezethet embereket az újjászületésre, amelynek révén az ember úrrá lehet reménytelen helyzeteken. Ezért olyan fontos a keresztény fiatalok életében a bérmálás szentsége, a Szentlélekben való megerősítés, a régi külsőben a megújult belső, lelki tartalom.
Azonban ennek a lelkimegújulásnak, ahhoz, hogy gyümölcsöző lehessen, mindig az imádságból kell kiindulnia. Kérni kell, mint az apostolok az utolsó vacsora termében, a Szentlélek tüzét. Csak az Istennel való intenzív, mélyenszántó, erős, hívő kapcsolat teszi lehetővé, hogy kilépjünk zárkózottságunkból és bátran hirdessük az evangéliumot. Imádság nélkül a tevékenységünk üressé válik; igehirdetésünknek nincs lelke, ha a Szentlélek nem élteti.
Pünkösd üzenete ezért örökké aktuális. Ezért van szükségünk mindnyájunknak igazi pünkösdi megújulásra, a Szentlélek kegyelmi adományainak kiáradására, szellemi, lelki erőre és tartásra egyéni és közösségi életünkben egyaránt.
Épen ezért, újítsuk meg minden nap a Szentlélek tevékenységébe vetett bizalmunkat, azt a bizalmat, hogy bennünk tevékenykedik, bennünk lakik, táplálja bennünk az apostoli buzgóságot, békét és örömet ajándékoz nekünk. Engedjük, hogy vezessen! Legyünk imádkozó férfiak és nők, akik bátran tanúskodnak az evangélium mellett!
Bárcsak az Esztelneki Madonna közbenjárására, a Szentlélek erejével mi is úrrá tudnánk lenni félelmeinken, emberi gyengeségeinken. Bárcsak eltöltene minket is az Úr Szentlelke, és Pünkösd kapcsán megújulna életünk, mint az apostoloké, mert csak így lehetünk az Istennel való egység és közösség eszközei a mai világban. Ámen.

Régen mi “csak” tetováltattunk, ők manapság levágatják a ...

Assisi Szent Ferenc Iskolája 2023.

Részletek és jelentkezés: www.ferencesprogramok.ro 

 

Higgyünk abban, hogy a jó is lehet „ragályos”… - Húsvét 7. vasárnapja

Szentírási részek: ApCsel 1,12-14 // Jn 17,1-11a 

Az élet sokkféle területe teszi próbára a hitünket, keresztény életünket. Ezek döbbentenek rá Jézus szavainak az igazságára, amelyet a mai evangéliumi szakaszból hallottunk: "Értük könyörgök… én nem maradok tovább a világban. Ők azonban a világban maradnak." 

A "világ" szó itt az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ, ami a bűn birodalmát is jelzi. A Biblia gyakorta úgy beszél erről a világról, mint az istenellenes tényezők összességéről.

Júdás apostol egyik példája azoknak, akiknek minden fölkínáltatott és elutasították, aki megtapasztalta a fényt és az életet, de elhagyta azokat a sötétségért és a halálért. 

Ugyan nem ezért a világért imádkozik Jézus, de nem is fordult el tőle egészen, hiszen apostolai és az ő követői ebben a „világban maradnak”. 

Tehát Jézus főpapi imája, amelyet apostolaiért mondott és mindazokért, akik történelem folyamán követni fogják őt, hinni fognak benne - két dologra hívja fel a figyelmünket. 

Az első: keresztények ugyan - úgy, mint bárki más, ebben a világban élnek, tehát számolnunk kell ennek a világnak a sajátosságaival. 

A második dolog, hogy nem hagyatkozhatunk kizárólag az emberi erőfeszítésre – nyitottaknak kell lennünk Isten felülről jövő segítségére. 

- Az apostoloknak sem jutott más sors, mint Jézusnak - Szt. Péter levele tanúsítja: „Szeretteim. Örvendezzetek, ha részt vehetek Krisztus szenvedésében... Boldogok vagytok, ha Krisztusért gyaláznak titeket.”(1 Pt 4,14) Viszont az apostoloknak fontos volt a Szentlélek eljövetele, amelyre imádkozva készültek közösen: „Mindnyájan egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak, az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával” (ApCsel 1,14). 

Gyakran szélmalomharcnak tűnik a keresztény ember élete. 

Látszólag világunkban folyamatos fejlődést, haladást tapasztalunk, viszont a valóság az, hogy komoly harc folyik minden területen, és ebben a küzdelemben a gyengébb, az erőtlen alul marad. Igazából nem nevezhető fejlődésnek, az, ha a gazdasági helyzet nem kedvez sem az egyedül élőknek, sem a családosoknak, és egyáltalán nem jelent eszményképet a családi élet. Nem keresztény értékek irányítják a környezetűnk életét - még ha a nyilatkozatok szintjén azt is halljuk a gyökereiben keresztény Európa politikusaitól. 

Az is a tények közé tartozik, hogy nagy információ áradat bombáz naponta bennünket. Válogatás nélkül mindent el akarnak fogadtatni, mindent el akarnak hitetni velünk bármilyen oldalról is érkezzék az információ. Egy ilyen világban az ember nehezen találja meg a helyét, és szerepét az életben. 

Tény az is, hogy az egoizmus, a mérhetetlenül nagy önzés következtében az összetartozás, a közösség fontossága és szerepe is sokak szemében kérdéssé lett, sőt a személyi értékeket sem sokra tartják manapság – egyedüli szempont az érvényesülés, a nyereségvágy, mindegy milyen áron. Azonban mindannyian tudjuk, aligha lehet egyedüli és kizárólagos szempont az életben a kényelem, az érvényesülés, a hasznosság, az önzés. 

Hasonló dolgokat tapasztalva néha legszívesebben félrehúzódnánk, mert túl nehéznek találjuk a világgal szembeni küzdelműnket. Pedig ezt semmiképp nem tehetjük - nagy szűkség van arra, hogy a vallásos, hitbeli meggyőződésünket bevigyük a mindennapi élet különféle területeire, a családba, a munkahelyre, a szórakozóhelyre. Jézus szerint a világban kell maradnunk. Olvasnunk kell az idők jeleiből – keresnünk kell azt, hogy miként tölthetjük be a legmegfelelőbben Istentől kapott hivatásunkat, feladatunkat. Épen ezért nagyon fontos, hogy mi magunk alakítsuk életünket a keresztény értékrend szerint, akkor is, ha környezetünk nem így tesz. Higgyünk abban, hogy a jó is lehet "ragályos", a hamisítatlan, valódi értékek is lehetnek vonzóak.

Azonban mindezekben nem feledkezhetünk meg arról, hogy végső soron Isten kezében van az életűnk, ő irányítja a világ sorsát - és néha a legváratlanabb időpontban valósul meg az, amit már oly régóta szerettünk volna. 

Pünkösd közeledtével kérjük mi is a Szentlelket, a Bölcsesség lelkét, hogy keresztény életűnk Isten akarata szerinti gyümölcsöket hozzon. 

Ezért annyira fontos és számunkra bátorító, az, hogy Jézus búcsúbeszédében az Atyához fordulva ezt mondja: „Értük könyörgök, értük imádkozom”. 

Ahogy egykor Péterért és Lázárért imádkozott. Jézus most azt mondja nekünk, hogy „Ti mindnyájan az Atyáé vagytok, és én könyörgök értetek az Atya előtt”. Jézus tehát nem a világért könyörög, „értünk könyörög” – követőinek sokaságáért, az „Egyházáért könyörög”. 

A Szentatya, Ferenc pápa mondta, hogy miközben Szent János apostol, mindezekről elgondolkodik, rólunk, bűnösökről beszélve így szól: „Ne vétkezzetek, de ha valaki vétkezik, tudjátok, hogy van közbenjárónk az Atyánál, valaki, aki könyörög értünk, aki védelmez bennünket az Atyánál és megigazulttá tesz bennünket. Azt hiszem – folytatta a pápa –, hogy sokat kell gondolni erre az igazságra, erre a valóságra: ebben a pillanatban Jézus értem imádkozik. Azért tudok előre haladni az életemben, mert van egy ügyvédem, aki megvédelmez engem, és még ha bűnös is vagyok és oly sok is a vétkem, van egy jó védelmező ügyvéd, aki az Atyánál közbenjár értem.

Ő az első ügyvéd, aki aztán elküldi nekünk a Vigasztalót. Amikor nekünk a plébánián, otthon vagy a családban bármi szükségünk vagy éppen problémánk támad, akkor Jézust kell kérnünk, hogy könyörögjön értünk. És ma hogyan könyörög értünk Jézus? Bizonyára nem beszél sokat az Atyjával – állapította meg Szentatya. – Nem beszél, szeret.

Van valami, amit Jézus ma is megtesz: megmutatja Atyjának a sebeit és Jézus az ő sebeivel értünk fohászkodik, mintha azt mondaná az Atyának: „Nézd csak, Atyám, mindennek ez az ára! Segítsd őket, védelmezd őket. A te gyermekeid és én ezekkel a sebekkel váltottam meg őket.” 

Elgondolkodtató, hogy amíg Jézus a feltámadása után tanítványainak gyönyörű, megdicsőült testben jelent meg, amelyen nem voltak véraláfutások, nem látszottak a megkorbácsolás nyomai, mégis ott voltak rajta a sebek. Az öt sebhely. Miért akarta ezeket Jézus magával vinni a mennybe? Miért? Hogy könyörögjön értünk. Hogy megmutassa az Atyának megváltásunk árát: „Nézd, ez az ár érettük, és most ne hagyd őket egyedül, Atyám, segítsd őket!”

Szükségünk van erre a hitre. A hitre, hogy Jézus ebben a pillanatban is közbenjár értünk az Atyánál, mindannyiunkért külön-külön. És amikor imádkozunk, ne felejtsük el Jézustól azt kérni, hogy imádkozzon, könyörögjön értünk.

„Jézus, imádkozz értem! Mutasd az Atyának a sebeidet, melyek az enyémek is, az én vétkeim okozta sebhelyek. Az én problémám sebhelyei ebben a pillanatban.” 

Tudatosítsuk magunkban azt, amit Jézus Péternek mondott: 'Péter, imádkozom érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited'. Biztosak lehetünk abban, hogy ő mindennap megteszi ezt mindnyájunkért. Legyen bizalmunk Jézusnak ezen imádságában, amikor sebeivel megjelenik az Atya előtt. 

Az apostolok nem felejtették el Jézus imáját, és biztosra vehetjük, hogy magukévá tették. Jézushoz hasonlóan az atya dicsőségét és az emberek üdvösségét kérik, saját maguk számára pedig segítségért könyörögnek, hogy Krisztus hűséges tanúi lehessenek. Így várják a Szentlélek eljövetelét: „egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva… Máriával, Jézus Anyjával”(ApCsel 1,14). 

Azzal a Máriával, akit Isten, mint a reménység gyönyörű képét, szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, állítja elénk. Azt a Máriát, aki ott állt édes fia keresztfájánál, aki még akkor is, ott is hitt benne. De ott volt az apostolok között is, a mennybemenetel utáni napokban, és az első pünkösd napján, amikor mindnyájukra leszáll a Szentlélek. 

Nekünk is az apostolokhoz és Máriához hasonlóan kell készülnünk Pünkösdre: imával és jó-cselekedetekkel Istent dicsőíteni, és így felkészíteni szívünket a Szentlélek befogadására, imádkozni az Egyházért és pásztoraiért, s minden ember üdvösségéért. 

Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt. De nemcsak értük könyörgök – mondja –, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem (Jn 17,20). Ebből az erőforrásból merítve vállaljuk tehát földi létünk valamennyi terhét, harcoljunk a bűn ellen, hogy Isten igazságában megszentelt személyekké válhassunk. 

És ne feledjük Mária az Isten szeretetétől elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektől betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. Ő a mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyi gyermekét, ezért kérjük: „imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján”. 

„Következetes dolog-e…? – Húsvét 6. vasárnapja

Kép forrása

 Szentírási részek: ApCsel 8,5-8. 14-17 // Jn 14, 15-21

Húsvéti ünneplésünk vége felé figyelmünket a liturgia lassan hitünk következő nagy eseményére irányítja, pünkösd ünnepére, a Szentlélek kiáradásának a napjára. 

Az olvasmány Péter és János apostol első bérma-útjáról számol be. Szamariában Fülöp diakónus igehirdetése következtében sokan megkeresztelkedtek, az apostolok pedig „rájuk tették a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket”(ApCsel 8,17). Az evangéliumi szakasz az Úr Jézus búcsúbeszédének egy részét idézi, amelyben Jézus megígéri tanítványainak a vigasztaló Szentlelket, az „Igazság Lelkét” akit az Atya fog küldeni az Ő kérésére, és aki örökre velünk marad.

„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7) – olvashatjuk az Úr Jézus szavait Szt. János evangéliumában.

Miért jobb nekünk, ha Jézus elmegy, és helyette eljön a Szentlélek tevődik fel a kérdés?

Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése, halála és feltámadása után 40 nappal felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint, a megtestesült Isten Fiával közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását Palesztina területein. 

Milyen jó lenne, ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele, merül fel a gondolat egyesekben. De vajon milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi, mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy tíz vagy százezres tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna, hogy kezet fogjanak vele és kész. A legtöbb hívő örülhetne, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal. 

Az Úr Jézus nagyon jól tudta ezt, és ezért mondta, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, és elküldi a Vigasztalót, mert általa és benne mindig találkozhatunk Vele. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő, pedig személyesen válaszol nekünk. 

De ez csak a benne igazán hívők számára válhat valósággá. A világ, a kívülállók, a nem hívők számára Jézus megszűnt azzal, hogy meghalt, és talán igaz sem volt a története, vélik közülük sokan.

De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? 

Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki. Az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.

Valljuk meg: a megkereszteltek és megbérmáltak közül is sokan vakok rá. Mert lehet valaki külsőleg megkeresztelt, lehetet elsőáldozó és megbérmált, ha belsőleg nem azonosul a szentséggel, ha nem hisz benne, ha nem engedi, hogy átalakítsa magatartását és formálja életvitelét, akkor mit sem ér az ő számára. 

Érdemes elgondolkodnunk, ha egyáltalán szoktunk gondolkodni, a nem rég elhunyt Szentatya, Benedek pápa amerikai látogatása alkalmával föltett kérdésén és őszintén levonni a magunk számára a következtetéseket: „Következetes dolog-e – kérdezi a szentatya – vasárnap a templomban megvallani hitünket, majd a hét során ezzel ellentétes üzleti ügyeket vagy orvosi beavatkozásokat végezni? Következetes-e egy gyakorló katolikus számára semmibe venni vagy kihasználni a szegényeket, a társadalom peremére szorultakat, a katolikus tanítással ellentétes szexuális viselkedést tanúsítani, vagy az emberi élet ellen állást foglalni? – Őszinte, öntudatos vallásosságra vall-e, hogy miközben a bűnbánat szentségéhez járulunk, és a szentáldozásban egyesülünk a Szentségi Jézussal, a hétköznapok közepette, nyugodtan áskálódunk mások ellen, szemrebbenés nélkül megrágalmazunk embereket, hazugságot terjesztünk másokról és minden lelkiismeret-furdalás nélkül széthúzást, gyűlölködést keltünk? – Ellen kell állni minden olyan áramlatnak – hívta fel a figyelmet a pápa –, amely azt sugallja, hogy a vallás magánügy. A keresztények csak akkor lesznek nyitottak az evangélium átalakító erejére, ha a hit átjárja életük minden területét”.

A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn: a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik. A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad.

Egyetlen szentség sem képes átalakítani bennünket, nem hozhat látható eredményeket az életünkbe, ha a hiányzik belőlünk a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság és belső irányultság. Ugyanis Isten nem követ el erőszakot szabad akaratunk ellen, Ő nem erőlteti ránk magát. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá…” (Jel 3,20) -, tehát tőlem függ, hogy beengedem az életembe vagy sem.  

Ezért van az, hogy sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlődik lelkileg, nem lesz jobb ember, mivel nincs meg bennük a kellő hit, mivel igazából nem engedték be Jézust az életükbe, illetve nem akarják, hogy formálja az életüket, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, kegyelmében, mely a szentségek által valósul meg.

Isten kegyelme minden szentségben a hitünkre és szabad akaratunkra épít. Például a szentgyónásban, nincs meg a bűnök bocsánata, ha nincs meg a gyónóban a hitből fakadó belső hozzáállás, az őszinte bűnbánat. Igazából a bűnbánat eredményezi a feloldozást, a bűnök bocsánatát, nem pedig a bűnök listája és nem a pap feloldozó szava csupán. A feloldozás szavai nem varázsigék, melyek mindenképpen megvalósulnak, ha akarjuk, ha nem. Csak akkor, ha a gyónóban megvan az igaz, őszinte bánat, illetve a bűnbánatra való készség, mert bánat nélkül nincs bocsánat!

De így van ez a bérmálásban is. Ha nem akarunk a bennünk lakozó Szentlélekkel együttműködni, akkor ő tétlen marad bennünk, akármilyen ünnepélyes is volt a bérmálási, a püspöki szentmise. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy miután megbérmálkoztak fiataljaink, közülük nagyon sokan elmaradnak a templomból, a hittanórákról, nagyon sokan elhanyagolják a vallásos élet gyakorlatait, sőt hitükkel ellentétes magatartást, életvitelt gyakorolnak, holott a püspök előtt tett ígéretük alapján a mindennapjaik az elkötelezett, öntudatos, gyakorló keresztény életről kellene, hogy tanúskodjanak.

A kegyelem, az isteni segítség működését, tevékenységét, úgy lehetne szemléltetni, hogy az ember a 100%-os tevékenységből csak 1%-ot kell teljesítsen azzal, hogy igent mond az Istenre, hogy őszintén vágyakozik utána, hogy akarja a Vele való kapcsolatot, a többi 99%-ot Isten cselekszi. De ha nincs meg ez az 1 %-os önrész, akkor nem lesz meg a 99 sem.

Mondjunk tehát minden szentségben igent a Háromszemélyű egy Istennek, akarjuk a Vele való kapcsolatot. Bocsosuk rendelkezésére az 1%-os önrészt, ami részünkről nyitottságot, befogadó készséget, utána való mélységes vágyakozást kell, hogy jelentsen. Mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepeljük a Világegyházzal egyetemben. 

Ha egy őszinte önmagunkba szállás következtében, ha egy mély lelkiismeretvizsgálat alkalmával azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel, mi, akik a szentségekhez járultunk, mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk, felélesszük magunkban a szentségekkel járó kegyelmeket, kell, hogy akarjuk az Istennel való együttműködést, az elkötelezett Krisztus követést.

Ezt megtehetjük bármikor, de különösképpen a pünkösdi ünnepekre való megfelelő előkészülettel, miként tették az apostolok az asszonyokkal és a Szűz Anyával az élen az utolsóvacsora termében. Krisztus Urunk mennybemenetele után, kilenc napon át együtt imádkoztak az utolsóvacsora termében, a Szentlélek eljöveteléért. Pünkösd napján pedig „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek!” 

Ha mi is őszintén vágyakozunk utána, és kellőképpen készülünk a fogadására, akkor egészen biztos, hogy nem fog cserbenhagyni bennünket, el fog jönni hozzánk, be fog lépni az életünkbe, hogy általa és benne újra és újra találkozhassunk a feltámadt Üdvözítővel, Jézus Krisztussal. 

Hogyan épül fel a szentmise és miért pont így? [Misevlog #2]

„Életem legjobb döntése! Avagy miért lettem pap?” [Misevlog #1]

Hogyan adjuk át gyermekeinknek a hitet? – Találjuk meg egymást podcast #14

A Szentföld gyökerei - Terra Santa News

Ferenc pápa beszéde a fiatalokhoz - Papp László Budapest Sportaréna

FERENC PÁPA FIATALOKKAL TALÁLKOZIK - Papp László Sportaréna

Rúzsa Magdi, Ferenc pápa előtt énekelt a Papp László Budapest Sportarénában.

KATTINTS!