Ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot? - Nagyböjt 3. vasárnapja

Jézus kutja - Esztelnek 

A mai evangéliumi szakaszban (Jn 4,5-42) egy nagyszerű, életfordító, életvitel változtató találkozásnak lehetünk a tanúi, Szamaria földjén, Jákob kutjánál. 

Jákob kutjánál egy igazi találkozás jön létre a Mester és az asszony között. Bár nagyon szomjas és fáradt lehetett az Úr Jézus, mégis Ő az, aki felüdíti és megváltoztatja egy másik ember életét. Az asszony bűnös, kicsapongó életet élt, s e miatt nem a hajnali hűvösben ment vízért – amikor a többi asszony is ott volt a kútnál, akik életvitele miatt megvetették –, hanem a déli forróságban, egyedül, hogy senkivel se kelljen találkoznia. Bűnös életvitele magányossá és boldogtalanná tette. 

Egy szokásos hétköznapon tehát, vízért ment a kúthoz. Egyedül. Ott pedig Jézus várta őt. Jézus, aki annyira tudott szeretni, hogy egészen elfeledkezett saját magáról, új életet ad ennek a bűnösnek, aki most már bátran rohan az emberek közé s azok – csodák-csodája – hallgatnak rá és hisznek a korábban megvetett és lenézett személynek. Ők is Jézushoz jönnek. 

„Adj innom”- szólt Jézus az asszonyhoz. Az asszony elcsodálkozott. Nekünk is van épp elég okunk csodálkozni a történeten, hogy mire képes egy fáradt ember. Végül is, hogy ivott-e Jézus a kút vizéből? Nem tudjuk, de menet közben lényegtelenné vált a Mester szomja, már csak az örök szomjat, másokét akarta oltani, az asszony által a közösségéét is. 

Mert mi is történik? Jézus a közösség legkevésbé elismert, mondhatnánk, leginkább meg- és kivetett tagjával kezdi a missziót, egy többszörösen özvegy, vagy elvált (?) asszonnyal, aki ráadásul vadházasságban él egy férfival, és ő ezt szólítja meg. S a meggyőzést egy kéréssel kezdi: „Adj innom”. 

Nem, ez nem ésszerű! De működik! Elég hozzá az idő, amíg a tanítványok bevásárolnak. Egy szupermarketnyi negyedóra. Más ennyi idő alatt még a bevásárló kosarát sem tölti meg. Viszont Jézus egy elfuserált életnek ad új értelmet. Boldoggá tesz egy embert, pontosabban egy asszonyt. S két napon belül az ellenséges érzületű, szamaritánus város lakói közül sokan megtérnek, sokan hisznek benne. 

„Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne”- mondja az Úr. Dietrich Bonhoeffer, a német koncentrációs táborban kivégzett evangélikus lelkész írja: „Ismerjük a fizikai szomjúságot, amikor hiányzik az ivóvíz; ismerjük az élet és a boldogság utáni szenvedélyes vágyat. De ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot?” 

Az egészségügy szakemberei azt mondják, ahhoz, hogy az ember szervezete egészségesen működhessen, hogy a vesék jól végezhessék a feladatukat, sok folyadékra van szükségük, egyesek a napi két liternyi, mások a három liternyi vízre esküsznek. Egyszer beszélgettem valakivel, aki azt mondotta, hogy alig fogyaszt naponta egy vagy két pohár vizet, mert nem érzi a szükségét, nem érez szomjúságot. Mondanom sem kell, vese problémákkal küszködik. A test számára a szomjúság érzésének hiánya nem jó jel. De ugyan így a lelki szomjúság, az Isten utáni szomjúság hiánya sem jó jel az ember számára. 

A víz, amelyről Jézus beszél, már nem a fizikai szomjúságot csillapítja az emberben, hanem a lelkit, az Isten utáni vágyat, ami magának Isten Lelkének az ajándéka, amelyet Jézus azoknak ígér, akik hisznek benne. Ez annak a víznek az igazi értéke, amelyet Jézus kinyilatkoztat a szamariai asszonynak, aki fokozatosan ismeri fel a szomjas Jézusban először (1) a szomjas zsidó zarándokot, majd, amikor élete rejtett dolgaiba lát Jézus, (2) már a prófétát, végül felismerése beteljesül, amikor Jézus kijelenti neki: Én vagyok a (3) Messiás, aki veled beszélek! 

A szentmisében az Oltáriszentség által mi is sokszor átélhetjük ezt a megrázó pillanatot, a Krisztussal való találkozást. „Én vagyok az, aki veled beszélek”- mondja nekünk is Jézus, vagy mondaná, ha hagynánk neki, különösen az Úr felmutatáskor, vagy a szentáldozás utáni pillanatokban, illetve egy-egy szentségimádás, szentséglátogatás alkalmával.

Szent Ágoston és sok más egyházatya ezért a szamariai asszonyban az Egyház előképét látják, azét az örök életre szomjas közösségét, amely létét és fönnmaradását Jézus élő vizéből, a keresztségből meríti. A keresztségre készülőknek, s talán még inkább nekünk már megkeresztelteknek, végig kell járnunk a szamariai asszony és a nagy konvertiták, megtérők útját – a látás és tapasztalás világából el kell jutnunk a hit bizonyosságára. 

Viszont az igazságot addig nem aktualizáljuk, nem tehetjük magunkévá, amíg nem vagyunk meggyőződve róla, amíg nem válik a saját igazságunkká, amiért megszenvedtünk, vagyis amíg a sajátunk, a belső ügyünk nem lett – állítja Richard Rohr ferences atya. Biztos, hogy a hiteles vallásosság sem érheti be kevesebbel. Minden nemzedéknek magának kell elsajátítania a saját legmélyebb hitét. Az előbb idézet atya szokta mondani: „Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei”. Minden generációnak magának kell tisztába kerülnie Istennel, és magának kell felfedezni a rejtélyt. 

S ez az út nem is olyan könnyű: van benne tépelődés, kétkedés, türelemgyakorlat, vágyakozás és mindenekelőtt mélységes szomjúság… De megéri, mert életutunk legmaradandóbb találkozását készíti elő Istennel, Jézus Krisztussal, a Szentlélekben. 

„Nem szomjazik meg soha többé!” – milyen csodálatos ígéret! Hiszen valamennyien szomjazunk, valami olyan valóságra, amelyet nem enyhíthet semmiféle forrásvíz, még kevésbé alkohol vagy üdítőital. Ezt érezzük, amikor fel-felbukkan bennünk a kérdés az életről, a halálról, a létről és a nemlétről. Ebben a szomjúságban a Teljességre kérdezünk rá, ezt a lelki szomjúságot minden kor ismeri, elég csak a költészetbe, a filozófiába tekinteni. Erre a metafizikai vágyra, legbensőbb kívánságunkra ismert rá már korábban Dávid király egyik zsoltárában, a kinyilatkoztatás szavaival: „Istenem, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld” (62,2). Akár saját szavainkkal is kifejezhetjük ezt az élményt, és azt, amikor rátaláltunk az igazságra, vagyis: „aki ebből a vízből iszik, nem szomjazik többé”.

Mindannyian bűnösök vagyunk. S mégis egyszer csak, esetleg egy teljesen átlagos hétköznapon, a leg meg szokottabb munka közben, a szívünk csöndjében, vagy a szentmiseáldozat, talán a szentségimádás keretében vár minket a Mester, mint Jákob kutjánál az asszonyt, mert találkozni akar velünk, meg akarja változtatni az életünket. Az ember számára a Krisztussal – szavával a Bibliában, testével az Oltáriszentségben – való találkozás mindig olyan esemény, amely erővel tölti el, amely értelmet és értéket ad élete számára.

A kérdés az: szomjazunk-e rá, felismerjük-e Őt? S ha igen, szaladunk-e a felismerés örömében, hogy másokat is Jézushoz hívjunk? Jött-e már valaki utánunk? Hívtunk-e már valakit Jézushoz? Ha nem – még nincs késő – induljunk olyan friss lelkesedéssel és meggyőződéssel, ahogy a szamariai asszony tette… Keresztségünk értelme ez: megtisztulni a legszentebb víz hatására, és egy életen át csatornaként továbbadni másoknak Krisztust, az Élet Vizét. 

Nagyböjt – keresztségünk értékének, s mibenlétének újra gondolása. Hála azért, hogy nem kell örökké szomjaznunk, meríthetünk magunknak és ajándékozhatunk másoknak is az élet vizéből, azoknak, akik még szomjaznak, hogy mindenki eltaláljon az örök életre szökellő vízforrásig, Krisztusig.