A leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik. Bölcső és koporsó. És ami a kettő között van, az az élet. Legyen sima és egyenes, megpróbáltatásokkal tarkított, nehézségekkel telt, tragikus hirtelenséggel véget érő, vagy hosszan tartó békés öregség befejezése – mind egy-egy emberi élet. Csak a lépések száma ismeretlen. S ez nem is baj.
Születhet bárhol az ember, bármilyen családban, élhet bármilyen kisebb, vagy nagyobb közösségben, a születése pillanatában elinduló életút, ugyanúgy véget ér egyszer, mint mindenkié.
A tudat, hogy az elmúlás, a halál fenyegető rémével kell leélni az életünket, sokakat félelemmel tölt el, de hála Istennek az öntudatos hívő keresztény ehhez, a halál tényéhez és megmagyarázhatatlan kérdés körhöz, másként viszonyul, másként kell hogy viszonyuljon. Igen, akik hisznek a természetfölötti, az örök életben, azoknak összehasonlíthatatlanul „könnyebb“ dolguk van ezen a téren.
S ha már az útról beszéltünk, azt hiszem mindenki előtt világos, az a tény, hogy nem mindegy, hogy azon az úton, amelyet minden embernek végig kell járnia élete során, hogyan jár, mit tesz, hogyan viszonyul embertársaihoz. Hogy, ha hibáztunk, hajlandók vagyunk-e elismerni a hibázás tényét. Hogy akarunk-e, tudunk-e a rosszon változtatni. Hogy úgy tudjuk-e majd itt hagyni ezt az árnyékvilágot, hogy nem hagyunk magunk mögött jelentős, elintézetlen dolgokat, magunkról rossz emlékeket, esetleg viszolygást, megvetést; s az élet talán legszomorúbb végkifejletét, a halál végső és biztos visszavonhatatlanságát jelentő – feledést.
„Akkor Sámuel fogott egy követ, Micpa és Ha-Sen között felállította, és elnevezte Eben-Ha-Ezernek. Közben azt mondta: ’Eddig segített bennünket az Úr!’” (1 Sám. 7,12).
Mennyire fontos az embernek emlékezni, visszaemlékezni, és fontos tanulni az elmúlt évek történéseiből. Fontos azt is meglátni és tudatosítani, amit Sámuel is meglátott, hogy Isten volt az, aki mindeddig megsegített bennünket, aki ott volt velünk az üldöztetések, a megpróbáltatások, a szenvedések közepette is. És jó dolog erről, időről- időre megemlékezni és elmondani másoknak is. Elmondani másoknak is, mert nem tudhatjuk, hogy Isten kit, hogyan szólít meg, és kit, hogyan használ fel az evangélium terjedésében.
Példaként idézhetjük az ószövetségi szentírásból, az idős Ábrahám életét. Ábrahámon keresztül, egyetlen emberen keresztül Isten egy egész nemzetet hívott el és áldott meg. Ábrahám engedelmessége – gondolok itt egyetlen fiával, Izsákkal kapcsolatos próbatételére – tehát Ábrahám engedelmessége és szeretete Isten iránt, áldást jelentett a környezetére. Ugyanígy a mi engedelmes, hűséges életünk Jézus Krisztus iránt, áldás lehet a környezetünkben élők számára. Ezért arra kell törekednünk, hogy életünk áldássá váljon a másik ember, különösképpen a családtagjaink számára, mert időskorúnk napjai csak így válnak értékessé és széppé.
A mai evangéliumi szakaszban maga Jézus is erre ösztönöz, amikor azt mondja: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!” (Mt,13-16). Ne feledjük, Jézus nem csak szavaival hirdette Isten országát, hanem életével is tanúskodik róla. Ezért kívánja tőlünk is, hogy: jótetteinkkel világoskodjunk az emberek előtt. Tegyük egyre vonzóbbá életünket, hogy példamutatásunkat látva dicsérjék Istent.
Anatole France, Nobel díjas francia író egy napon így szolt, egyik költő társához: Öregszünk, kedvesem öregszünk? Mit akarsz – jött a válasz – ez az egyetlen út, hogy hősszúéletűek legyünk. Sík Sándor, papköltő írja a „Kérdések felelet nélkül” című versének utolsó versszakában: „De minek ez a sok mihaszna kérdés?/A tett a fontos, nem a szürke értés./Zárlatig úgyis elkészül a mérleg./Csak egy a fontos: égjek, s el ne égjek./Mint a pusztai vadrózsabokor./A nap is legszebb naplementekor.”
Az időskor szépségét akarta ezzel illusztrálni. Elmondhatjuk, ahogy minden évszaknak meg van a maga szépsége, úgy az emberi életkor minden szakaszának, így az idősebb kornak is meg van a maga szépsége. Ezt tudatosítanunk kellene magunkban, hogy el tudjuk fogadni ezt a kort a maga nehézségeivel együtt, még akkor is, ha szúr a szívünk, magas a vérnyomásunk, megrokkant a testtartásunk, megfogyatkozott az erőnlétünk...
Testvéreim, a betegségre soha nem vagyunk felkészülve; és gyakran nem vagyunk felkészülve arra sem, hogy beismerjük életkorunk előrehaladását. Félünk a sebezhetőségtől, és a mindent átjáró piaci kultúra arra késztet, hogy letagadjuk azt. A törékenység számára nincs hely. Így, ha bajok, csapások érnek bennünket, a padlóra küldenek. Ilyenkor előfordulhat, hogy mások elhagynak bennünket, vagy mi érezzük úgy, hogy el kell távolodnunk tőlük, hogy ne jelentsünk terhet számukra. Ez az első lépés a magány felé, és mérgezni kezd bennünket az igazságtalanság keserű érzése, amely miatt még az ég is bezárulni látszik. Nehéz ugyanis megőrizni a békénket Istennel, amikor a másokkal és önmagunkkal való kapcsolatunk megromlik.
Ennek ellenére tudnunk kell, hogy az elveszettség, a betegség és a gyengeség megtapasztalása utunk természetes része: ezek nem zárnak ki bennünket Isten népéből, épp ellenkezőleg, az Úr figyelmének középpontjába állítanak, aki Atyánk, és nem akarja, hogy az út során egyetlen gyermeke is elvesszen.
Egy indián közmondás azt tartja, hogy: a gyermek játszik, a felnőtt dolgozik, az öregember imádkozik. Ha ez a megállapítás nem is fedi a teljes valóságot, mégis nagy igazságot fejez ki.
Az idős ember, aki munkájának legnagyobb részét elvégezte, talán nem volt eddig annyi ideje, hogy önmagába nézzen, önmagával és Istennel foglalkozzon, most van ideje, különösen a betegágyon. Most imádkozzon, önmagáért és másokért.
Piet van Breemen jezsuita atya írja, hogy a Jezsuita Rendben a másokért végzett ima, a kérő ima olyan hivatalos feladat, amellyel azokat az idős testvéreket bízzák meg, akik aktívan már nem tudnak tevékenykedni. Így minden rendtartománynak az évente kiadott belső névtárában, amelyben szerepel a rendtársak neve, helye, ahol élnek és a feladat, amit tesznek, ott az idősek neve mögött ez áll: imádkozik az egyházért és a Rendért.
Milyen jó lenne, ha az esztelneki plébánia nyilvántartásában szereplő idős és beteg testvérek neve után mi is odaírhatnánk: imádkozik az egyházért, a plébánia és a falu, a község tagjaiért.
Íme, nem céltalan, nem értéktelen, nem haszontalan az idős kor ideje sem, meg van annak a sajátos stílusa és feladata. Ha az ember fizikailag össze is roskad, lassan-lassan kicsivé válik, lelkileg annál inkább kibontakozhat, naggyá lehet, de csak az Isten jelenlétében megélt és elfogadott betegségében, öregségében.
A betegség, a szenvedés az élet alkonyán határhelyzeteket teremtenek, olyan állapotot hoznak létre, amelyben megtapasztaljuk végességünket, tehetetlenségünket. Ezt vagy elfogadjuk és lelki-szempontból, értékesítjük, vagy tehetetlenül és eredménytelenül lázadozunk ellene. Ezen állapotok feldolgozásához, életünkbe való beépítéséhez különleges segítségre van szükségünk, annál is inkább, mert fizikai és esetleg szellemi erőink csökkenése lényegesen megnehezíthetik az Istennel és embertársainkkal való kapcsolatainkat.
Ezért az értünk, emberekért élő, velünk együtt érző Isten szentségi segítségével akar erősíteni és vigasztalni bennünket a Szentgyónás, a Szentkenet, illetve a betegek szentségében és az Oltáriszentségben. Természetesen csak akkor, ha igényeljük azt, ha elfogadjuk és élünk eme nagy ajándékaival.
Az ember a szenvedésben Istenhez menekülhet, de a szenvedés olykor sajnos el is távolíthat tőle. Talán ezért van az, hogy a súlyos betegnek, vagy a haldoklónak nem mondják meg, hogy napjai meg vannak számlálva, illetve nem hívnak hozzá papot, vagy ha igen, akkor elég későn. Pedig Istennel megbékülve, az Úr szent Testét magunkhoz véve, a szentkenettel megerősítve sokkal könnyebb lenne hordozni szenvedéseinket, elviselni betegségeinket. Ugyanis Isten nem közömbös a mi szenvedéseinkkel szemben, mert magára vette és hordozta, és ma is hordozni akarja, ha meg tudjuk osztani vele szenvedéseinket, problémáinkat.
Isten hívásának engedelmeskedve, éljünk az Isten által felkínált segítséggel. Élve a szentgyónás lehetőségével, felvéve a betegek szentségét, amikor szükséges, részesedve az oltáriszentségben a szentáldozáskor, ha nem is nap, mint nap, de legalább vasárnapról vasárnapra és vegyük komolyan életünk hátra lévő részét.
Ne feledjük, ha betegségeinket, szenvedéseinket, gyengeségeinket, panaszainkat Istennel megosztva próbáljuk hordozni, akkor valóban gyümölcsözővé lesznek. Mert, csak az képes megtapasztalni az Istent, aki elfogadja a betegséget, a szenvedést, ugyanis az üdvösségre nem adatott más út, csak Krisztus útja, ami a Golgotán át vezet.
Így hát nem csak az számít az életben, ami jól működik, és nem csak az az ember fontos, aki termelni tud. Isten népe életének középpontjában az idősek és betegek állnak, az Egyház velük együtt halad előre, egy olyan emberiség próféciájaként, amelyben mindenki értékes és senkit sem lehet leselejtezni.
Ezért vallhatjuk mi is a költővel, Babits Mihállyal együtt: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:/ óh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni,/ míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya/ beállítson majdan szobros csarnokába./ Krisztus urunk, segíts meg!” (Psyhoanalisis Cristiana).
Születhet bárhol az ember, bármilyen családban, élhet bármilyen kisebb, vagy nagyobb közösségben, a születése pillanatában elinduló életút, ugyanúgy véget ér egyszer, mint mindenkié.
A tudat, hogy az elmúlás, a halál fenyegető rémével kell leélni az életünket, sokakat félelemmel tölt el, de hála Istennek az öntudatos hívő keresztény ehhez, a halál tényéhez és megmagyarázhatatlan kérdés körhöz, másként viszonyul, másként kell hogy viszonyuljon. Igen, akik hisznek a természetfölötti, az örök életben, azoknak összehasonlíthatatlanul „könnyebb“ dolguk van ezen a téren.
S ha már az útról beszéltünk, azt hiszem mindenki előtt világos, az a tény, hogy nem mindegy, hogy azon az úton, amelyet minden embernek végig kell járnia élete során, hogyan jár, mit tesz, hogyan viszonyul embertársaihoz. Hogy, ha hibáztunk, hajlandók vagyunk-e elismerni a hibázás tényét. Hogy akarunk-e, tudunk-e a rosszon változtatni. Hogy úgy tudjuk-e majd itt hagyni ezt az árnyékvilágot, hogy nem hagyunk magunk mögött jelentős, elintézetlen dolgokat, magunkról rossz emlékeket, esetleg viszolygást, megvetést; s az élet talán legszomorúbb végkifejletét, a halál végső és biztos visszavonhatatlanságát jelentő – feledést.
„Akkor Sámuel fogott egy követ, Micpa és Ha-Sen között felállította, és elnevezte Eben-Ha-Ezernek. Közben azt mondta: ’Eddig segített bennünket az Úr!’” (1 Sám. 7,12).
Mennyire fontos az embernek emlékezni, visszaemlékezni, és fontos tanulni az elmúlt évek történéseiből. Fontos azt is meglátni és tudatosítani, amit Sámuel is meglátott, hogy Isten volt az, aki mindeddig megsegített bennünket, aki ott volt velünk az üldöztetések, a megpróbáltatások, a szenvedések közepette is. És jó dolog erről, időről- időre megemlékezni és elmondani másoknak is. Elmondani másoknak is, mert nem tudhatjuk, hogy Isten kit, hogyan szólít meg, és kit, hogyan használ fel az evangélium terjedésében.
Példaként idézhetjük az ószövetségi szentírásból, az idős Ábrahám életét. Ábrahámon keresztül, egyetlen emberen keresztül Isten egy egész nemzetet hívott el és áldott meg. Ábrahám engedelmessége – gondolok itt egyetlen fiával, Izsákkal kapcsolatos próbatételére – tehát Ábrahám engedelmessége és szeretete Isten iránt, áldást jelentett a környezetére. Ugyanígy a mi engedelmes, hűséges életünk Jézus Krisztus iránt, áldás lehet a környezetünkben élők számára. Ezért arra kell törekednünk, hogy életünk áldássá váljon a másik ember, különösképpen a családtagjaink számára, mert időskorúnk napjai csak így válnak értékessé és széppé.
A mai evangéliumi szakaszban maga Jézus is erre ösztönöz, amikor azt mondja: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!” (Mt,13-16). Ne feledjük, Jézus nem csak szavaival hirdette Isten országát, hanem életével is tanúskodik róla. Ezért kívánja tőlünk is, hogy: jótetteinkkel világoskodjunk az emberek előtt. Tegyük egyre vonzóbbá életünket, hogy példamutatásunkat látva dicsérjék Istent.
Anatole France, Nobel díjas francia író egy napon így szolt, egyik költő társához: Öregszünk, kedvesem öregszünk? Mit akarsz – jött a válasz – ez az egyetlen út, hogy hősszúéletűek legyünk. Sík Sándor, papköltő írja a „Kérdések felelet nélkül” című versének utolsó versszakában: „De minek ez a sok mihaszna kérdés?/A tett a fontos, nem a szürke értés./Zárlatig úgyis elkészül a mérleg./Csak egy a fontos: égjek, s el ne égjek./Mint a pusztai vadrózsabokor./A nap is legszebb naplementekor.”
Az időskor szépségét akarta ezzel illusztrálni. Elmondhatjuk, ahogy minden évszaknak meg van a maga szépsége, úgy az emberi életkor minden szakaszának, így az idősebb kornak is meg van a maga szépsége. Ezt tudatosítanunk kellene magunkban, hogy el tudjuk fogadni ezt a kort a maga nehézségeivel együtt, még akkor is, ha szúr a szívünk, magas a vérnyomásunk, megrokkant a testtartásunk, megfogyatkozott az erőnlétünk...
Testvéreim, a betegségre soha nem vagyunk felkészülve; és gyakran nem vagyunk felkészülve arra sem, hogy beismerjük életkorunk előrehaladását. Félünk a sebezhetőségtől, és a mindent átjáró piaci kultúra arra késztet, hogy letagadjuk azt. A törékenység számára nincs hely. Így, ha bajok, csapások érnek bennünket, a padlóra küldenek. Ilyenkor előfordulhat, hogy mások elhagynak bennünket, vagy mi érezzük úgy, hogy el kell távolodnunk tőlük, hogy ne jelentsünk terhet számukra. Ez az első lépés a magány felé, és mérgezni kezd bennünket az igazságtalanság keserű érzése, amely miatt még az ég is bezárulni látszik. Nehéz ugyanis megőrizni a békénket Istennel, amikor a másokkal és önmagunkkal való kapcsolatunk megromlik.
Ennek ellenére tudnunk kell, hogy az elveszettség, a betegség és a gyengeség megtapasztalása utunk természetes része: ezek nem zárnak ki bennünket Isten népéből, épp ellenkezőleg, az Úr figyelmének középpontjába állítanak, aki Atyánk, és nem akarja, hogy az út során egyetlen gyermeke is elvesszen.
Egy indián közmondás azt tartja, hogy: a gyermek játszik, a felnőtt dolgozik, az öregember imádkozik. Ha ez a megállapítás nem is fedi a teljes valóságot, mégis nagy igazságot fejez ki.
Az idős ember, aki munkájának legnagyobb részét elvégezte, talán nem volt eddig annyi ideje, hogy önmagába nézzen, önmagával és Istennel foglalkozzon, most van ideje, különösen a betegágyon. Most imádkozzon, önmagáért és másokért.
Piet van Breemen jezsuita atya írja, hogy a Jezsuita Rendben a másokért végzett ima, a kérő ima olyan hivatalos feladat, amellyel azokat az idős testvéreket bízzák meg, akik aktívan már nem tudnak tevékenykedni. Így minden rendtartománynak az évente kiadott belső névtárában, amelyben szerepel a rendtársak neve, helye, ahol élnek és a feladat, amit tesznek, ott az idősek neve mögött ez áll: imádkozik az egyházért és a Rendért.
Milyen jó lenne, ha az esztelneki plébánia nyilvántartásában szereplő idős és beteg testvérek neve után mi is odaírhatnánk: imádkozik az egyházért, a plébánia és a falu, a község tagjaiért.
Íme, nem céltalan, nem értéktelen, nem haszontalan az idős kor ideje sem, meg van annak a sajátos stílusa és feladata. Ha az ember fizikailag össze is roskad, lassan-lassan kicsivé válik, lelkileg annál inkább kibontakozhat, naggyá lehet, de csak az Isten jelenlétében megélt és elfogadott betegségében, öregségében.
A betegség, a szenvedés az élet alkonyán határhelyzeteket teremtenek, olyan állapotot hoznak létre, amelyben megtapasztaljuk végességünket, tehetetlenségünket. Ezt vagy elfogadjuk és lelki-szempontból, értékesítjük, vagy tehetetlenül és eredménytelenül lázadozunk ellene. Ezen állapotok feldolgozásához, életünkbe való beépítéséhez különleges segítségre van szükségünk, annál is inkább, mert fizikai és esetleg szellemi erőink csökkenése lényegesen megnehezíthetik az Istennel és embertársainkkal való kapcsolatainkat.
Ezért az értünk, emberekért élő, velünk együtt érző Isten szentségi segítségével akar erősíteni és vigasztalni bennünket a Szentgyónás, a Szentkenet, illetve a betegek szentségében és az Oltáriszentségben. Természetesen csak akkor, ha igényeljük azt, ha elfogadjuk és élünk eme nagy ajándékaival.
Az ember a szenvedésben Istenhez menekülhet, de a szenvedés olykor sajnos el is távolíthat tőle. Talán ezért van az, hogy a súlyos betegnek, vagy a haldoklónak nem mondják meg, hogy napjai meg vannak számlálva, illetve nem hívnak hozzá papot, vagy ha igen, akkor elég későn. Pedig Istennel megbékülve, az Úr szent Testét magunkhoz véve, a szentkenettel megerősítve sokkal könnyebb lenne hordozni szenvedéseinket, elviselni betegségeinket. Ugyanis Isten nem közömbös a mi szenvedéseinkkel szemben, mert magára vette és hordozta, és ma is hordozni akarja, ha meg tudjuk osztani vele szenvedéseinket, problémáinkat.
Isten hívásának engedelmeskedve, éljünk az Isten által felkínált segítséggel. Élve a szentgyónás lehetőségével, felvéve a betegek szentségét, amikor szükséges, részesedve az oltáriszentségben a szentáldozáskor, ha nem is nap, mint nap, de legalább vasárnapról vasárnapra és vegyük komolyan életünk hátra lévő részét.
Ne feledjük, ha betegségeinket, szenvedéseinket, gyengeségeinket, panaszainkat Istennel megosztva próbáljuk hordozni, akkor valóban gyümölcsözővé lesznek. Mert, csak az képes megtapasztalni az Istent, aki elfogadja a betegséget, a szenvedést, ugyanis az üdvösségre nem adatott más út, csak Krisztus útja, ami a Golgotán át vezet.
Így hát nem csak az számít az életben, ami jól működik, és nem csak az az ember fontos, aki termelni tud. Isten népe életének középpontjában az idősek és betegek állnak, az Egyház velük együtt halad előre, egy olyan emberiség próféciájaként, amelyben mindenki értékes és senkit sem lehet leselejtezni.
Ezért vallhatjuk mi is a költővel, Babits Mihállyal együtt: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:/ óh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni,/ míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya/ beállítson majdan szobros csarnokába./ Krisztus urunk, segíts meg!” (Psyhoanalisis Cristiana).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése