Lényegében egy kísértés van, mely el akar szakítani Istentől – Nagyböjt 1. vasárnapja

Evangélium: Mt. 4,1-11

Szilveszter archívum 

Szerdán megkezdődött a húsvéti előkészület szent negyven napja, a nagyböjt és ma ennek a liturgikus időszaknak első vasárnapját ünnepelve az evangélium arra emlékeztet, hogy Jézus, miután megkeresztelkedett a Jordán folyóban, a Szentlélek indíttatására, aki reá szállt és kinyilatkoztatta, hogy Ő a Krisztus, 40 napra visszavonult a júdeai pusztaságba, ahol legyőzte a Sátán kísértéseit. 

Követve Mesterünket és Urunkat, mi keresztények is belépünk lélekben a nagyböjti pusztaságba, hogy Krisztussal együtt küzdjünk a gonosz kísértő ellen. Nem feledve, hogy csak a pusztában kezdődhet minden igazi történet Isten és ember között. 

Advent elején Keresztelő Jánossal vonultunk ki a pusztába, Krisztusra várakozva. Most Urunkkal, Jézus Krisztussal menjünk a pusztába böjtölni és imádkozni, hogy tanúi lehessünk győzelmének a bűn szerzője, a sátán fölött. A nagyböjt a pusztaságban való tartózkodás ideje. Mi ez a pusztaság? Már nem csupán magány, a település elhagyása, ahol szeretteink laknak és sokan mások, hanem egyfajta kizárólagos együttlét Jézus Krisztussal és ugyanakkor kíméletlen szembesülés önmagunkkal szemben az igazság állapotáról: vagyis hányadán állunk az emberségünket illetően az Istennel és embertársainkkal való kapcsolatunkban. 

A Szentlélek azt akarja, hogy lássuk azt a hatalmas küzdelmet, amelyet a Sátán vív ellene, és amelyet Krisztus vív meg értünk, és azt a véres verítékes, ugyanakkor csodálatosan könnyed győzelmet, amelyet az Úr a gonosz felett arat. 

Az első olvasmány szerint az ember megkísértett lény. Vigyázzunk, a legnagyobb kísértés kezdete nem látszik okvetlenül kísértésnek. Csupán egy ártatlan kérdés, amely Isten nekünk adott parancsára vonatkozik: „Valóban azt mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról? – Ha belebocsátkozunk a gonosszal folytatott párbeszédbe, biztosan veszítünk és elesünk, mert ő erősebb és okosabb az embernél. Csak az segít, ha szóba sem állunk vele. Ha megfigyeljük gondolataink „szabadabb” áramlását, rájövünk arra, hogy rendkívül gyakran bukkan föl benne az Úr Jézus pusztai kísértésének háromféle változata. Vagyis a test kívánsága (ennek tárgya lehet akár egy darab kenyér, vagy egy ínyenc falat), a szemek kívánsága (a bírvágy: ezt vagy azt szeretném megszerezni) és a kevélység (ez az élet kevélysége az, amikor magunkat többre tartjuk másoknál, és ezáltal lenézzük őket). Ezek néha nagyon áttételesen jelentkeznek, de negyedik fajta nincs, és ezekre minden kísértés visszavezethető. 

A mai nyugtalan, zűrzavarral telitett társadalomban, az képes eligazodni, aki kiigazodik önmagában, és az igazodik ki önmagában, akinek van elég bátorsága felfedni a három kísértés valamelyikének jelenlétét életében. Ha ez van, akkor hát mi a teendő? Tegyük azt, amit Jézus, aki a kísértések közepette is az Atya közelében maradt. Egész emberségével az Atya jelenlétébe kapaszkodott. Amikor mindhárom megkísértés alkalmával a Szentírást idézi, akkor nem csupán egy szöveggel védekezik, hanem az Atya akaratában és szeretetében marad. 

Mert végül is nem három kísértés van, hanem csak egy, mely el akar minket szakítani Istentől, a mi Teremtőnktől. A tét nem a test, nem a birtoklás vagy a kevélység - hanem Isten és a tőle való elszakadás. A keresztény ember az, aki Isten jelenlétében él. Az ő erőterében igyekszik maradni minden kísértés közepette. Nem erővel győzi le a kísértőt, hanem Isten jelenlétével. Ez a jelenlét leplezi le a kísértéseket. 

Épen ezért feladatunk, hogy a családban, a munkahelyen, az iskolában vagy az utcán Isten közelében maradva nézzük azt, ami körülöttünk zajlik, és elsősorban magunkban leplezzük le a kísértő hazugságait. 

Nyilván van áteredő jóság is, van tiszta jóság is, amelyet bátorítanunk kell. De leginkább abból látható, hogy valami jó-e, ha a hármas-egy kísértés hiányzik belőle. Nekünk ilyen tetteket kell cselekednünk, és az ilyen tetteket kell bátorítanunk. A kísértés ellen nem lehet frontális ütközetekkel győzni: Istenhez kell menekülni, az ő jelenlétének hathatos tudatosítása segít rajtunk. És a nagyböjt három gyakorlata: a böjtölés, az alamizsna és az imádság. Ez a három is egy. A szentek életében ugyanis nem azt látjuk, hogy böjtöléseik érzéketlenné tették volna őket más emberek jogos és Istentől akart testi igényeire, hanem ellenkezőleg: felkészítették őket arra, hogy a szolgálatukra legyenek. 

Nem a lusta, nem a zabáló és nem a parázna figyel az emberek jogos testi igényeire, hanem például Assisi Szent Ferenc, Árpádházi Szent Erzsébet, Szent Kalkuttai Teréz anya – és mindenekelőtt a mi böjtölő Üdvözítőnk, aki Jairus kislányát feltámasztván figyelmezteti a szülőket, akik saját örömükkel voltak elfoglalva, hogy adjanak enni a kislánynak. 

A szemek kívánságát megfékező szentek azok, akik a legtöbbet alamizsnálkodtak. Azok, akik magukban Jézus erejével szüntelenül küzdöttek a szemek kívánsága ellen, látták meg, hogy testvéreik, az emberek a legszükségesebb dolgokkal sem rendelkeznek. Elsősorban nem pénz kell ehhez, hanem a bírvágytól megtisztított látás. Ezek a társadalomban is tisztán látók szokták megmondani a pénzes embereknek, hová tegyék a feleslegüket. 

Az imádság a kevélység legjobb ellenszere. Aki nemcsak imádságokat mond kiló számra, hanem valóban imádkozik, az nem lehet kevély, irigy, haragos, vagy ha az, akkor a személyes imádság az, ami gyógyítja. Isten elé állva már eltörpülnek a különbségek egymás között. És amikor „mi Atyánknak” nevezzük a fölséges Istent, megtanuljuk, hogy a nemzeti, faji, vallási különbségek nem választhatnak el bennünket, akiknek Isten a közös atyjuk, teremtőjük.

A nagyböjt nem arra való, hogy most valami különös és az év többi részétől egészen különböző életet éljünk. A nagyböjt sűrített keresztény élet. A szentek mindig sűrített keresztény életet éltek, és ők tettek legtöbbet környezetükért, a társadalomért - legalábbis az emberiesség, az emberség szintjén. 

Isten az ember számára nem a halált akarja, hanem az életet. Jézus ezért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen (Jn 10, 10). Sajnos, a kísértés is bőségben van, s még szomorúbb: bőségben vannak a bűneink is. Viszont a szentek élete, akik a pusztában, az Isten jelenlétében legyőzték a kísértést, azt igazolja, hogy csak akkor találjuk meg létünk teljes értelmét, csak akkor jutunk el a békére, önmagunkkal és másokkal kapcsolatosan, valamint a szeretetre és az örömre, ha engedelmeskedve az igazság felé megnyíló hitnek, megszabadulunk a hazugság és a bűn rabszolgaságától. 

Az Esztelneki Madonna közbenjárása által, Isten kegyelme segítsen bennünket, a nagyböjti szent idő önmegtagadásai, az ima, a keresztút járás, a bűnbánat, a szeretet gyakorlása által a kísértések legyőzésében és igazítsa lépteinket az igazi, a krisztusi élet útján.