A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Vigyázzatok! Jótetteitekkel ne hivalkodjatok az emberek előtt, mert így a mennyei Atyától nem kaptok értük jutalmat. Amikor tehát alamizsnát osztasz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek, ezzel már meg is kapták jutalmukat. Amikor te adsz alamizsnát, ne tudja bal kezed, mit cselekszik a jobb kezed, hogy adományod rejtekben legyen, és akkor Atyád jutalmaz meg érte, aki lát téged a rejtekben is.
Amikor pedig imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek az emberek szeme láttára a zsinagógákban és az utcasarkokon állva imádkozni! Bizony mondom nektek, már meg is kapták jutalmukat. Amikor imádkozol, menj be a szobádba, és zárt ajtó mögött, a rejtekben imádkozzál Atyádhoz! Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.
Amikor böjtöltök, ne legyetek mogorvák, mint a képmutatók! Keserű arcot mutatnak, hogy az emberek meglássák rajtuk a böjtölést. Bizony mondom nektek, ezzel már meg is kapták jutalmukat. Amikor te böjtölsz, illatosítsd be hajadat és mosd meg arcodat, hogy az emberek ne vegyék észre böjtölésedet, csak Atyád, aki a rejtekben jelen van! Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.
Ezek az evangélium igéi.
***
A mai nappal, hamvazószerdával megkezdtük a nagyböjti időszakot, amikor hitünk legnagyobb eseményére, központi titkának megünneplésére: Jézus Krisztus kínszenvedésének, megváltó kereszthalálának és dicsőséges feltámadásának a megünneplésére készülünk.
A készület miatt helyesebben ezt a szent időszakot a húsvéti előkészület szent negyven napjának kellene nevezni, nem pedig nagyböjtnek. Ugyanis a böjt kifejezés azt sugallja, hogy ezt az időszakot böjtöléssel szenteljük meg, böjtöléssel készülünk a húsvétra. Valóban böjttel is – a másik két dolog mellett. Ugyanis Jézus Krisztus, vallásos életünket egy hármas alapra helyezte: a böjtre, az alamizsnálkodásra és az imádságra, amint hallhattuk a mai evangéliumi szakaszban is, s mind hármat a bűnbánat lelkületének kell áthatnia.
Bizonyára ismerős előttünk, hogy amikor a negyvennapos böjt idején Jézust a pusztában megkísérti a sátán, akkor először azt ajánlja, hogy változtassa a követ kenyérré, vagyis a böjtölés ellenkezőjére csábítja. De nemcsak Jézust, hanem mindannyiunkat. Mert a kenyér nemcsak élelmet jelent, hanem mind azt, ami az embernek anyagi jólétét szolgálja. Szüntelenül megvan a kísértés világunkban arra, hogy pusztán a testi jólétünkkel törődjünk. Pedig nemcsak teste van az embernek, hanem lelke is, amelyet épp úgy kell ápolni, mint a testét, ha nem jobban.
A böjt elsősorban valami táplálék vagy ital önmagunktól való megvonását jelenti. Ennek az a lényege, hogy a böjt által az ember megtapasztalja teremtettségét, és kiszolgáltatottságát, hogy mindinkább ráhagyatkozzék Istenre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a böjt a test imája. A lelkünk imádkozik, s a testünk a böjt által vesz részt ebben az imában.
Éppen ezért pusztán a böjtölés önmagában semmit sem ér. A böjtölés nem cél, hanem eszköz, az Istenhez való közeledésben. Most a nagyböjt során az előírások értelmében minden pénteken böjtölnünk kell. Igyekezzünk ennek a böjtölési gyakorlatnak tartalmat adni, ne csak azért elvégezni, mert az Egyház előírja, mint parancsot. Ha csak a külsőségek miatt tartjuk meg a böjtöt, akkor semmivel sem vagyunk különbek a farizeusoknál, akik a törvényben csak a törvény betűjét, a látszatot tartották fontosnak, nem pedig a szellemét. Vagyis mindenben eleget tettek az előírásoknak - külsőleg. Belül azonban egyáltalán nem azonosultak vallásos tetteikkel.
A mi számunkra a böjtnek, Isten iránti viszont-szeretetből kell fakadnia. Vagyis abból kell kiindulnunk, hogy a második isteni személy irántunk való szeretetből emberré lett, sőt, mint ember életét adta értünk a keresztfán. Illik, hogy ezt a mérhetetlen nagy szeretetet valamilyen formában viszonozzuk mi is. Ebben akar segítségünkre lenni az Egyház, amikor figyelmünkbe ajánlja a böjt, az alamizsnálkodás és az ima eszközeit, az Istennel való kapcsolatunk elmélyítése során.
De a böjt önmagában kevés a vallásos életben. Nem elég valami jóról lemondanunk, hanem az embereket szánó és a velük mindenütt jót tevő Jézus felszólítására és az Ő példáját követve nekünk is az együttérzésen túl konkrét jócselekedeteket kell végeznünk a rászorulókkal. Igazából az imádság által Isten felé, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása közben pedig embertársaink felé nyitjuk meg szívünket.
Épen ezért a szent negyven nap a böjt mellett egy másik fontos dologra hívja fel a figyelmet: az alamizsnálkodásra, a szeretetnek tettekben való kifejezésére, vagyis a jócselekedetekre. Ez a szó, hogy alamizsnálkodás tulajdonképpen a felebaráti szeretet gyakorlását jelenti, azt, hogy embertársammal valami jót teszek, neki örömet szerzek, mert nem csak magamra akarok gondolni. Ezzel szemben a sátán arra ösztönöz minket, hogy csak a saját érdekeinket, jólétünket, kényelmünket, karrierünket nézzük, a másik emberrel ne törődjünk.
Sokan a keresztények közül a külsőségeknek élnek: megtartják a tíz parancsot - külsőleg. De ha jobban odafigyelünk, akkor még a tíz parancsot sem tartják meg, hanem sokszor csak az első három van szemük előtt - az Istenre vonatkozó parancsok. Ennek megfelelően sokak vallásossága kimerül abban, hogy hébe-hóba eljár a templomba, imádkozik, és nem káromkodik.
Megfeledkezünk a tízparancsolat másik hét pontjáról, a felebarátra vonatkozó részről. Megfeledkezünk arról, hogy hitünkben az isten- és emberszeretet egymástól elválaszthatatlan. Önmagában az egyik nem sokat ér. Nem sokat ér, egy imádságos istenszeretet, ha nincsenek meg a felebaráti szeretet tettei.
Mert az evangélium szerint, ha valakivel jót teszünk akár a legkisebbek közül, azt magával Jézussal tesszük, az utolsó ítélettel kapcsolatos elbeszélése alapján. Minden rászorulóban Jézust kell látni, aki értünk szegénnyé lett, aki otthagyta a mennyország boldogságát, hogy a mi emberi életünk küzdelmeiben is osztozzék velünk.
A szent negyven nap és a vallásos élet harmadik legfontosabb tette az imádság. A pusztában a sátán arra csábítja Jézust, hogy neki adja a világ valamennyi országát, ha leborul és imádja őt. Jézus válasza: "Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!"
Gondolom, mindannyian tudjuk, hogy Isten imádása nem kis versikék, előre megfogalmazott imaszövegek felmondásából áll csupán. Igazából csak akkor imádjuk Istent, ha valóban ő áll életünk középpontjában, ha ő tölti ki életünk minden területét, ha nem csak addig van jelen életünkben, amíg imádkozunk, amíg szükségünk van rá, amíg vasárnap van, vagy amíg templomban vagyunk.
A szent negyven nap a megtérés ideje. A megtérésre pedig nemcsak a hitetleneknek, az istentagadóknak van szüksége, hanem mindannyiunknak életünk utolsó percéig. Életünk utolsó leheletéig kell törekednünk arra, hogy Isten töltse be életünket. Ebben a megtérésben egy nagyon fontos eszköz az imádság.
Az imádság nem szavak, imaszövegek puszta elmondásából áll, hanem az Istennel való személyes, élő kapcsolatból. Már a gyerekek is megtanulják a hittanon, hogy az ima az Istennel való beszélgetés és nem Istenhez való beszélés. Vagyis nemcsak mi beszélünk hozzá, hanem ő is hozzánk. Ezt azonban meg kell hallani a lélek csendjében, az igazán figyelmes imádságban, a szentmisében, mint a legtökéletesebb imában. Meg kell tanulni helyesen imádkozni. Úgy, hogy az Isten is meg tudjon szólalni, hogy az ő szavát is meghalljuk. Imánk ne csak egy egyoldalú monológ, betanult szöveg, kis versike felmondása legyen.
A nagyböjt folyamán, péntekenként keresztúti ájtatosságot végezzünk. Ez az imádság már évszázadok óta alkalmas eszköz ahhoz, hogy egyre jobban tudatosuljon bennünk és átéljük azt, hogy mit vállalt értünk, a mi megváltásunkért Jézus. Akár a templomi közös szertartáson veszünk részt, akár otthonunkban végezzük ezt az imát, gondoljunk közben arra, hogy mindezt a szenvedést Krisztus irántunk való szeretetből vállalta önként magára.
A nagyböjt - a szent negyven nap kezdetén újítsuk meg vallásos életünk három alappillérét: a böjtöt, az alamizsnálkodást és az imádságot. Ügyeljünk arra, hogy vallásos cselekedeteink, ne célként, ne teljesítményként, azaz mennyiségként legyenek életünkben jelen, hanem eszközként, hogy általuk közelebb kerüljünk Istenhez és embertársainkhoz. Ezért imádkozzunk és kérjük a mindenható Atyaisten kegyelmét, segítségét, hogy mindezt meg tudjuk valósítani életünkben. Tekintsünk arra a Jézusra és adjon erőt az ő példája, aki a sátán hármas kísértésének ellent tudott állni és megmaradt az Istenhez való hűségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése