November havában, amikor minden az elmúlásra figyelmeztet: a hulló sárga falevél, a haldokló természet, az imbolygó gyertyalángokkal megvilágított temetők, elhunyt szeretteink emléke – akkor lelkesítően hat e szomorú hangulatban a mai szentírási részek üzenete, a föltámadásba vetett hitről, a halál utáni életről.
Az első olvasmány egy tragikusnak látszó történetet tár elénk a választott nép életéből, amely Krisztus eljövetele előtt a II. században játszódott le. A szír birodalom uralma alá került a választott nép, mely ellen véres üldözést indítottak. De nem kiirtani akarták őket, hanem őseik hitét szerették volna kitépni a szívükből, azáltal, hogy a pogány vallásra áttérni kényszerítették, hogy utána kényük-kedvük szerint bánhassanak velük.
A történet elmondja, hogy elfogták az egyik édesanyát, hét fiával együtt. Kegyetlen kínzásokkal próbálták rávenni őket a hittagadására. Az anya szeme láttára ostorozzák, kínozzák és végzik ki őket sorba, míg végül az anyát is megölik. Haláluk előtt mindannyian hitvallást tesznek. Mindenik az örökéletbe vetett hitét fejezi ki, amiért érdemesnek tartja meghalni: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el – mondja a negyedik fiú – ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”. A fiúk hitvallásából nem hiányzik az egyetemes feltámadás gondolata sem, ennek kell majd döntenie a jók és a gonoszok különböző sorsáról, erre utal a negyedik fiúnak a királyhoz intézett kijelentése: „A te számodra nincs feltámadás az életre” (14).
Amilyen szép és felemelő e bátor hitvallás, annyira lehangoló és visszataszító az a jelenet, amellyel az evangéliumi szakaszban találkozunk. Szaduceusok, az ószövetség papjai állnak Krisztus elé a föltámadás bibliai tanítását tagadva. Az örök élet hitét hirdető Krisztust akarják kigúnyolni, és nevetség tárgyává tenni, azzal a kérdéssel, amelyet feltettek neki.
Az Úr Jézus feleletében ott ragyog minden ember számára a remény sugara, hogy érdemes élni, érdemes bízni a Mindenhatóban, az Élet és Halál urában, mert VAN feltámadás! Mi, keresztények hisszük és valljuk, hogy az ember Isten képmására lett teremtve, s ennél fogva belé van oltva a halhatatlanság csírája. Ezért VAN folytatás a halál után. Az élet túléli a halált.
A lélek halhatatlanságát, valamilyen szinten minden más vallás vallja. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után föltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian feltámadjunk.
Az Úr Jézus Többször is felhívta hallgatói figyelmét arra, hogy az örökéletet nem szabad úgy elképzelni, mint a földi élet egyszerű folytatását. Itt a földön nősülnek és férjhez mennek az emberek, ám az örök életben megszűnik a házasság, mert életünk szellemivé válik, és hasonlók leszünk az angyalokhoz. Igaz a hitvesi, a baráti, a szülői és gyermeki szeretet, egyszóval a szeretet nem szűnik meg a halállal sem, valljuk Szent Pál apostollal a szeretet himnuszában, de leveti a testiség ruháját, hogy a lelki szeretet köntösébe öltözzék.
Itt a földön azért is olyan nagy jelentőségű az emberszívek testi-lelki kapcsolata, mert szemünkkel nem láthatjuk az Istent. Viszont amikor kilépünk e világ vonzásköréből és fölragyog előttünk a mindenható Isten, azaz amikor színről színre fogjuk látni a háromszemélyű egy Istent, akkor a földi, az emberies, testies érzelmek is elhalványulnak, mint a hajnali fényben az éj csillagai. Mert életünk szépsége, boldogsága, csak a feltámadásban fog kibontakozni a maga teljeségében, amiből itt a földön csak Isten kegyelméből sejthetünk meg valamit.
Bár Jézus beszélt nekünk a feltámadásról, az örökéletről, mégis félünk a haláltól, félünk átlépni azon a bizonyos kapun, amin túl a mennyországi boldogság vár reánk, s ahová a földi életben való helytálláson keresztül vezet az út, beleértve a házasság, a család, az iskola, ill. munkahely adta örömöket és megpróbáltatásokat.
Nem feledve, hogy készenlétben kell lennünk, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát, hogy mikor érkezik az égi behívó.
Pontos idejét nem tudjuk, de az elkerülhetetlen bizonyosságával nap, mint nap találkozunk. A temetők is figyelmeztetnek, hogy a földi élet véges, mulandó.
Miközben meg-megállunk szeretteink sírhantja felett, megkönnyezzük őket. De nem is csak őket, hanem önmagunkat is! Mert talán lelkiismeretünk azt mondja, hogy szerethettünk volna, s nem szerettünk eléggé. Hogy gondoskodhattunk volna, s nem gondoskodtunk eléggé. Hogy meghallgathattuk volna őket, s nem figyeltünk eléggé rájuk, magukra hagytuk őket…
Most meg már késő – töprengünk magunkban. De talán mégsem késő! Mert maradtak még emberek itt, akiket szerethetünk, akikről gondoskodhatunk, akiket meghallgathatunk. Csak nehogy erről is lekéssünk!
Régen föloszlott már a szaduceusok pártja, de az örök élettel és a föltámadással kapcsolatos kétely, kétkedés tovább él szellemi unokáikban. Ma azok, akik különösképpen is az anyagvilág vonzás körében élnek, akiknek életében első helyen az anyagi javak szerzése és birtoklása áll, ha nem is szavukkal, de életvitelükkel azt állítják, annak ellenére, hogy meg vannak keresztelve, hogy eljárnak a templomba is, mégis mindennapjaik arról tanúskodnak, hogy nincs örök élet, nincs feltámadás. Azt állítják, hogy az ember élete csak addig tart, amíg ezen a földön él. Az ember halálával minden lezárul.
Ennek a felfogásnak a legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása, az, hogy az embernek mindenáron itt a földön kell érvényesülnie, mert úgy sincs folytatás. E szerint, csak, azaz ember értékes, aki dúskál az anyagi javakban, aki olyan szuper, csinos, intelligens és okos, mint a reklámok, a filmek kitalált mesébe illő embere. Ezt az ideált persze az átlagember nem tudja elérni, ezért boldogtalannak érzi magát.
Jézus ma is hirdeti, hogy Isten az élők Istene. Hirdeti, hogy a halál kapuján átlépve soha nem látott boldogság vár minket. Minket, akik őszinte szívvel és áldozatos szeretettel törekszünk élni tanítását, követni példáját. Hirdeti, hogy föltámadunk, és nemcsak lelkünk, hanem testünk is részese lesz az örökkévalóságnak – testünk, amely már többé nem lesz a szenvedések forrása. Sőt az egész teremtett világ velünk együtt és értünk megistenül. Mert „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19).
A föltámadás hitét semmibe venni, vagy éppenséggel vele szembe közömbösnek maradni, annyi, mint emberségünkről lemondani, annyi, mint céltalannak lenni, annyi, mint az élet súlya, a halál sebe és a váratlan megpróbáltatások alatt összetörni. Igen, ha a föltámadásba vetett hitet nem vesszük komolyan, ha nem létfontosságú a mi számunkra, akkor nem csoda, hogy félünk a haláltól…
Viszont a föltámadás hitét vallani, annyi, mint a legfenségesebb életeszményt megtalálva, a legnemesebb célért élni, dolgozni s járni az élet útját, amely olykor keskeny és göröngyös, olykor falvakon, máskor meg városokon vagy éppen eldugott helyeken tesz lehetővé kisebb-nagyobb megállást, annak tudatában, hogy a földön csak zarándokok, átutazók, jövevények és vándorok vagyunk, ugyanis igazi hazánk a mennyben van. Akik igazából hisznek a feltámadásban, azok igyekszenek, derűs lélekkel élni mindennapjaikat, azoktól távol van a borúlátás, az újrakezdéstől, a bűnbánattól, a megpróbáltatásoktól és a haláltól való félelem is.
A magam számára is el kell döntenem, hogy melyik lelkület imponál jobban: az édesanya és fiainak lelkülete, amelyhez hozzátartozik a legnagyobb áldozat vállalása is? Vagy a kényelmes, áldozatoktól mentes szaduceusi lelkület, amely csak az anyagvilágban hisz és csak a földi életben remél?
Ha az előbbi, akkor ragaszkodnom kell a hithez, ahhoz a hithez, amely Pál apostolnak a szentleckében elhangzott szavai szerint „nem mindenkié” – mert nem mindenki kész befogadni. De, akik rendelkeznek vele, azokat ez a hit, az apostol szerint, minden szomorúságukban megvigasztalja, az élet nehézségeinek hordozásához erőt ad és egykor üdvözíti is. „Az Úr azonban hűséges, megerősít benneteket és megoltalmaz a gonosztól”– mondja az apostol (2 Tessz 2,16-3,5).
A Krisztus-követő ember életében vonatkozási pontot jelent a Szűzanya, a hit Asszonyának életpéldája. Éppen ezért arra hívlak benneteket itt az Esztelneki Madonna szobrának jelenlétében, arra buzdítalak titeket, saját magamat is beleértve, hogy az élet göröngyös útján kövessük Mária példáját, anyai gondoskodását, amellyel mindnyájunkat elkísér.
A kánai menyegzőn így szól a szolgákhoz: „Tegyétek, amit mond” - a fiam (Jn 2,5-10). Jézus ekkor megparancsolja a szolgáknak, hogy töltsék meg a kőkorsókat vízzel és a víz borrá változott, a legjobb borrá, amit addig felszolgáltak.
Máriának ez a közbenjárása Fiánál jól mutatja a Szűzanya emberek iránti gondoskodását. Mária tudja, hogy mire van szükségünk. Gondoskodik rólunk, közbenjár Jézusnál, és mindannyiunk számára kéri az „újbor” ajándékát, vagyis a szeretetet, az üdvözítő kegyelmet. Mária mindig közben jár és imádkozik értünk, különösen a nehézség és a gyengeség, a csüggedés és az eltévelyedés idején, főleg a bűn órájában. Ezért mondjuk az Üdvözlégy Mária imában, hogy „imádkozz értünk, bűnösökért”.
Testvéreim: bízzuk magunkat mindig égi Anyánk, az Esztelneki Madonna oltalmába, aki megvigasztal bennünket és közbenjár értünk Fiánál.
Ő segítsen bennünket, hogy mind azok számára, akikkel utunk során találkozunk, Annak a tükörképe legyünk, aki „az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene” (2Kor 1,3). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése