A mai evangéliumi szakasz szerint Jézus szóba áll a vámosokkal és bűnösökkel, sőt velük együtt étkezik, ami megütközést vált ki a magukat igazaknak tartó farizeusokból és az írástudókból. De, ha az Úr Jézus ezt nem tenné, ha elhatárolódna a társadalom peremére szorultaktól, ha megvetné a megbélyegzetteket, akkor saját küldetését hazudtolná meg. Mert ő azért jött, hogy felemelje az elesetteket. Ahogy mondta: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket”. Jézus azt a felszabadító, és boldogító igazságot hirdeti, hogy Isten a megtérő bűnösöknek szívesen megbocsát. Mégpedig úgy, ahogyan azt annak előtte egy zsidó ember el sem tudta képzelni; úgy ahogy mi emberek egymásnak nem tudunk megbocsátani: maradéktalanul, mindenféle jóvátételek, elvárások és keserű szájíz nélkül.
Az evangéliumi szakaszból az is kiderül, hogy Isten nem csak megbocsát, hanem hazavár bennünket, akik elhagytuk az atyai házat, mint a tékozló fiút atyja, aki minden nap kémleli a látóhatárt, hogy jön-e már a fia? – mert érzi, sőt tudja, hogy vissza fog térni, hisz az ő neveltje. Isten keres minket, bűnösöket, mint a pásztor az elveszett juhát; mint az asszony az elveszett drachmáját. És felhőtlen örömmel örül, ha megtalál bennünket. S ezt az örömét másokkal, az igazakkal, az el nem veszettekkel, az angyalokkal is meg akarja osztani.
Isten öröméről szól tehát a mai evangéliumi szakasz. Arról az örömről, amelyhez szükség van a mi közreműködésünkre is. Szükség van a mi szabad akaratunkból hozott döntésünkre is. Ez egy folyamat, amely nem oldható meg, nem játszható le egy-két perces gyónásban.
Mi papok nagyon ritkán szoktunk beszélni gyóntatási tapasztalatainkról. Talán azért van ez így, mert azt gondoljuk tévesen, hogy ez is a gyónási titok hétpecsétes világába tartozik. Pedig a gyónási titok a gyónó személy szerinti megnevezését, vagy a rá vonatkozó konkrét utalást tiltja meg, s nem áll a nagy általánosságban megfogalmazott dolgokra, igazságokra.
Egy alkalommal a "Távlatok" című folyóirat egy hozzászólási rovatot közölt a gyónással kapcsolatban. Ebben papok és hívek egyaránt nyilatkoztak. Összevetve több negatív vélemény hangzott el a jelen helyzetről, mint pozitív. Az egyik aranymisén túl lévő pap véleménye, hogy egyre kevésbé tud örülni annak, ha a gyóntatószék előtt hosszú embersorok állnak. Nem, azért, mert fáradt, hanem mert attól fél, hogy ezek az emberek valójában nem is gyónni akarnak, hanem vagy eleget akarnak tenni egy szokásnak, egy parancsnak, vagy meg akarják nyugtatni anyjukat, feleségüket, hogy hagyjanak fel a folytonos unszolással, hogy mikor végzik már el szentgyónásukat.
Ez a pap azt tapasztalta, hogy a gyónásokon résztvevő emberek nagy része – tisztelet a kevés kivételnek – nem készül fel a szentgyónásra! Hogyan lehet gyümölcsöző az ilyen gyónás? Egyáltalán gyónásnak nevezhetjük-e azt, amikor valaki bűnbánat nélkül, megszokásból, vagy parancsszóra és nem őszinte személyes elhatározásból járul a bűnbánat szentségéhez?
Mi kell egy jó gyónáshoz, hogy Istennek azt az örömet okozzuk, amelyről a mai evangélium beszél, és hogy nekünk is azt jelentse, amire Krisztus Urunk rendelte, lelki békét, megnyugvást adjon. Kell hozzá a bűnbánatnak az a türelmes, el nem sietett folyamata, amely áll a mi bűnösségünk beismeréséből, az őszinte bánatból, az irgalmas Istennel való találkozásból, megtérésből és a felebaráttal való kiengesztelődésből.
Bűnösségünk beismerése.
Jelen világunk tagadja a bűnt. A bűnről úgy beszél, mint az önmegvalósítás során fellépő hibákról. Ez a Sátán legmodernebb csele: elhiteti velünk azt, hogy tulajdonképpen nincs is bűn. Szépítés nélkül be kell ismernünk bűneinket, mert a bűn igenis létező hétköznapi valóság. Ez a mozzanat úgy jelenik meg a tékozló fiú történetében, hogy a fiú magába száll, és azt mondja: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened”, - vagyis felismeri bűnét. A bűn nem az, hogy valami rosszat tettem, hanem hogy elfordultam Isten éltető szeretetétől, hogy elhagytam az atyai házat és visszautasítottam az Atya ingyenes szeretetét. És ennek a bűnös, Istentől elfordult állapotnak a vadhajtásai, „gyümölcsei” a bűnök, amelyek tettekben, szavakban, a jó elmulasztásában nyilvánulnak meg.
Bűnösségünk beismerése tehát annak belátása, felismerése, hogy elfordultunk a minket szerető Istentől, aki egyedül adhat nekünk igazi, emberhez méltó életet.
A bűnbánat következő lépése a bánat.
A bánat annak felismerése, hogy a bűnnel mérhetetlenül megbántottuk, megsértettük életadó, szerető Istenünket. Ezek után nem állhatunk csak úgy oda Isten elé, mondván: „Bocs Isten”, felejtsük el, ami volt, borítsunk fátylat a múltra, mintha mi se történt volna, mert ezentúl jó fiú leszek! A tékozló fiú is tudta, hogy nem mehet csak úgy haza, mintha semmi sem történt volna, az által, hogy semmibe vette atyja szeretetét és felelőtlenül elhagyta a szülői házat. Tudta, hogy helytelen tettének, a bűn beismerésének és a jóvátétel szándékának, elhatározása nélkül nem térhet haza. Az igazságot felismerve rájött arra, hogy itt nincs helye semmiféle magyarázkodásnak, önigazolásnak. Ez derül ki abból, amit mond: „Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be”. Teszi, amit tennie kell, s a többit atyjára bízza. Atyja pedig látva fia szívből jövő, őszinte bánatát, a jóvátétel szándékát, nem béresei közé veszi föl, hanem gyermekeként fogadja vissza.
Ezután következik a bűnbánat csúcsa: a hazatérés - az irgalmas Istennel való találkozás. Ez történik tulajdonképpen a gyóntatószékben a szertartás keretében. Ekkor Isten válaszol bűnbánatunkra: megbocsát és visszafogad bennünket, mint az atya tékozló fiát, akinek eléje ment, megölelte megcsókolta azt a kiéhezett, koszos, disznószagú fiút, aki vele szembejött. Így bocsát meg nekünk is Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, így szalad elénk, és megölel, megcsókol, bármily büdösek, koszosak, bűnösek vagyunk is.
A gyónást követi a megtérés, amelyben Istenhez fordulásunkat véglegesítjük: elfordulunk a bűntől, hogy az életadó, szerető Isten felé forduljunk. Ez az, amit másképp erős elhatározásnak nevezünk, amely azt jelenti gyakorlatilag, hogy Isten bocsánata után nem folytathatom, nem akarom folytatni régi bűnös életformámat, nem élhetek úgy, mint ahogy korábban éltem az atyai házat elhagyva.
Érdemes egyszer elgondolkodni azon, hogy Isten micsoda türelemmel van irántunk, amikor vélt bűntelenségünket hangoztatva gyónunk, amikor megvagyunk győződve önmagunk igaz voltáról, függetlenül attól, hogy Isten törvényei mit írnak elő számunkra, függetlenül attól, hogy Isten mit vár el tőlünk, abban az életállapotban, amelyben vagyunk, akkor, amikor nem is akarunk változtatni bűnös életvitelünkön, amikor eszünk ágában sincs felszámolni egy-egy bűnös életállapotot, helyzetet.
Akarjuk-e, hogy Isten minket is megöleljen, megcsókoljon, mint ahogy a tékozló fiút atyja?
Egyedül csak rajtunk áll, hogy hazatérünk-e igaz, őszinte, bűnbánó szívvel. Tőlünk függ, hogy csak megszokásból, látszatra, színből, vagy szívből tartunk-e bűnbánatot?
Ha nem térünk haza, az atyai házba, vissza Istenhez, akkor Ő fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, tovább vár ránk, de mindhiába.
Ha hazatérünk, akkor Isten és angyalai jobban örülnek az égben értünk, mint a kilencvenkilenc igaz miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése